Végül abból az öt órából egy egész nap lett, mert bármi probléma is volt a kocsival – Buzád erre nem figyelt igazán –, nem tudták csak úgy hipp-hopp megjavítani. Buzád ráadásul annyi időre sem tudott elszabadulni, hogy lebarmolja Tast, pedig minden egyes rossz hírrel egyre jobban érett az a lebaszás.

Először is, Erika egész élete a teherautó platóján volt, leborítva szép kék ponyvával és lekötve ötezer gumipókkal, amiket Buzád maga erősített oda a kicsi kacsójával. Semmi kedve nem volt most lecuccolni az egészet, de ha még aznap oda akartak érni Balatontiszaszántóra, nem nagyon volt választásuk.

Egy sarokba húzódott az autómentő cég irodájában, az ajkát harapdálva próbált kitalálni valami elfogadható megoldást. A legidegesítőbb az volt, hogy Balatontiszaszántó autóval nem is volt messze, éppen csak egy órára, de tömegközlekedéssel este hétkor három óra is megvolt. Ha tudnának még egy kisteherautót szerezni, és átcuccolni mindent... De az is újabb három óra lenne, plusz az az egy, amit vezetéssel töltenének, Erika pedig így is elég fáradtnak tűnt. Aztán odaérve le is kéne cuccolni, meg ki tudja, milyen állapotban van az a ház, lehet-e benne éjszakázni. Akárhogy sakkozott, Buzád arra jutott, hogy nem volt értelme aznap tovább folytatni az útjukat.

Már csak azt nem tudta, hogyan közölje ezt Erikával.

Ellökte magát a faltól, kicsörtetett a kavicsos feljáróra, hogy elszívjon egy cigit, de végül csak leguggolt, és eltakarta a szemét. A kialvatlanság súlyosan nehezedett a fejére, a szeme szúrt, érett benne egy kiadós bőgés, de ő nem Tas volt, aki ilyeneket megtehetett.

Felemelte a fejét, megdörzsölte az arcát, és telefonált párat, míg végül sikerült két szobát találnia egy panzióban, az egyik kétágyas, a másik egy. Szállás pipa. Legalább ennyivel is felkészültebben állhat Erika elé.

Mégsem akaródzott felkelnie a guggolásból, sőt, ha belegondolt, talán nem is ment volna, úgy zúgott a feje. A gyomra felkavarodott.

A kavics megcsikordult, mire Buzád összerezzent, a zúgás felerősödött a fejében. Bassza meg, mi lesz vele, ha még annyit sem tud megtenni, hogy közölje Erikával, mi a helyzet?

– Na, mi van? – állt meg mellette Zoli.

Buzád a zsebében kotorászva előkereste a cigijét, igyekezett lezseren kivenni egy szálat, de a keze remegett.

– Mi lenne? Megszállunk itt.

– Hol?

– Motelben. Nem gázos, én fizetem. – Imbolygott vele a kavicsos udvar, ahogy a fejét hátrahajtva felnézett Zolira. Már esteledett, Zoli körvonalait arannyal vonta be az utcai lámpák felgyulladó fénye. – Szóljál anyádnak.

– Faszt. Jössz velem. – Zoli a kezét nyújtotta, hogy felhúzza, de Buzád megrázta a fejét.

– Majd ha elszívtam.

Zoli felhorkantott, nyilván azon, hogy Buzád mekkora bunkó geci volt, amikor még meg sem gyújtotta a szálat, azzal otthagyta, Buzád pedig végre szabadon a tenyerébe temethette az arcát, hátha ki tudja masszírozni a fejéből ezt a rettenetes szédülést. A combja égni kezdett az a guggolástól, úgyhogy a falnak támaszkodva leült, felhúzott térdei közé hajtotta a fejét, úgy dőlt előre mozdulatlanul, megfeszülve pár percig, amíg a szédülés alábbhagyott.

Mikor felemelte a fejét, elöntötte a kimerültség, az arca is belezsibbadt. A szeme szinte magától csukódott le, majd azonnal fel is pattant megint, mert tudta, hogyha ellazul, biztos, hogy elalszik. Milyen ciki lenne már, itt elaludni, Erika és Zoli előtt, amikor mindketten számítottak rá. Virgíniusz bezzeg végig tudná nyomni a szitut, ahogy a Martinovics-ügyet is végignyomta. Buzádba miért nem szorult semmi a bátyja kitartásából?

Erőt vett magán, és felállt, hogy visszamenjen az autószerelőbe.

– Na, gyerekek – csapta össze a kezét, amikor visszatért –, van motel, nem kell ma este lenyomni az utat.

– Jó döntés – jegyezte meg az ötvenes, olajfoltos autószerelő az irodából. – Ez a járgány holnapnál hamarabb nem lesz kész.

– Én is így gondoltam – bólintott Buzád. – Akkor fogjuk a cókmókót, és menjünk, nem?

– Előbb kajáljunk valamit! – Zoli átkarolta a vállát, megszorongatta, de Buzád ahhoz is túl fáradt volt, hogy megörüljön neki. Gondolta, Zoli elengedi, ahogy mindig, de Zoli nem engedte, a karja alá gyűjtötte őt, úgy terelte az ajtó felé.

– Van étterem a motelben – tiltakozott erőtlenül, de most már Erika is betársult.

– Igazad van, Zolikám, én is éhes vagyok. – Elővette a kisbőröndjét a platóról, a másik kezébe a retiküljét fogta. – Menjünk.

Buzád végre összekapta magát, ellökte magát Zolitól, és átvette Erika bőröndjét.

– Hagyjad, majd én viszem! – Átvetette a vállán a sporttáskáját is, úgy indult az ajtó felé, de Zoli kikapta a kezéből a bőröndöt.

– Ne pattogjál – intette le Buzádot –, intézem.

– Mi van, azt hiszed, nem bírom el? – eredt a nyomába Buzád felélénkülve.

– Kuss. Én anyám bőröndje, nem?

Buzád nem tudta, mit vágjon vissza, mert ez azért rosszul esett. Zoli pontosan tudta, hogy neki nem volt anyukája, akinek a bőröndjét cipelhette volna, az pedig, hogy szerette volna hasznossá tenni magát, jóvátenni, hogy elbaszta a napjukat, nem volt bűn. Oké, hogy nem illett Buzádhoz, de attól még nem volt bűn. De mintha Zoli nem is bízott volna benne...

– Ki ne sírd a két szemed – mordult rá Zoli, de a hangjában nevetés bujkált –, hogy fogok bevágódni szerinted anyámnál, ha még ezt is kiszeded a kezemből? A szállást is te intézted, baszd meg, a kocsit is, mit csináljak én?

– Ne pampogjál, Zolika, mind tudjuk, hogy te csak dísznek vagy itt – intette le Buzád megenyhülve.

– Na, ne mondd! – intett Zoli a görbe orra felé. Pedig Buzád szerette ezt az orrot, szerette benne azt a kis görbületet. Megnyalta az ajkát, cigit illesztett a foga közé, de nem gyújtotta meg.

– A csajok buknak rá – jegyezte meg.

Zoli kurtán felnevetett.

– Persze, mert majd a csajozáson fog járni az eszem, amikor most engedtek ki a börtönből, és a cigit is tőled kunyerálom.

– Nekem azon járna – dünnyögte Buzád. Volt a csajozásban valami mechanikus, valami megnyugtató, ami biztosította róla, hogy minden úgy működik, ahogy kellene. Szinte ösztön volt már, természetes, mint a lélegzet, akkor is, ha Buzád sohasem lett tőle boldogabb.

Igazából abban sem volt biztos, milyen volt boldognak lenni. Nem tudta azt sem, boldog lesz-e valaha. Volt-e boldog bárki is a világon, vagy mind csak úgy tettek, mintha, hogy a másik irigykedjen?

– Fiaim – szólalt meg Erika egy fáradt sóhajjal –, mi lenne, ha most már valami szépről beszélgetnénk? Már fáj a fejem ettől a nagy haverságtól, ami köztetek van.

Buzád vigyorogva megfordult, hátrafelé sétált.

– Hát akkor figyelj, Erika, ide süss... – Azzal belekezdett, nagy hangon, drámaian, ahogy tanulta: – Állok az ablak mellett éjszaka, s a mérhetetlen messzeségen át szemembe gyűjtöm össze egy szelíd, távoli csillag remegő sugarát... Szép, mi?

Erika elnevette magát. Nyugalmazott irodalomtanárnő volt, az ilyet biztos értékelte.

– Honnan ismered te Tóth Árpádot?

– A csajok miatt – morogta közbe Zoli. – Ezt is a csajok miatt magolta be, mert a csajok imádják a nyálas verseket.

Buzád megcsóválta a fejét.

– Mintha haragudnál rám, Zolika, amiért nagy a farkam, és használom is.

– Istenem – sóhajtotta Erika –, pedig milyen gyönyörű két másodperc volt.

Buzád bűntudatos pillantást vetett rá.

– Bocs. De most mit csináljak? – tárta szét a karját, újra Zolinak címezve a szavait. – Pasizni nem tanított senki, én meg annál vágódok be, akinél tudok!

Dobogó szívvel várta, Zoli mit reagál erre az elejtett féligazságra, de Erika közbeszólt.

– Én úgy tapasztaltam, a férfiakkal könnyű bánni. Csak főzni kell rájuk. – Felsóhajtott. – Nagyzoli is mennyire szerette a töltött káposztámat, istenem...

Buzád elröhögte magát.

– Már értem, Virgíniusz hogy fogta a pasiját.

– Tényleg – pillantott hátra Zoli –, az hogy működik? Virgíniusz és Tas.

– Hiszed, ha nem, kurva jól – vágta rá Buzád. – Olyanok, mint a kétfejű sárkány, mindent együtt csinálnak. Az idegeimre is együtt mennek.

Zoli mormogott valamit, ami egészen úgy hangzott, hogy „mázlista geci". Buzád megszaporázta a lépteit, hogy beérje.

– Mi van, Zolika, féltékeny vagy?

Zoli ezúttal arra sem vette a fáradtságot, hogy valamit visszamorogjon. Mikor megtorpant, Buzád majdnem átzuhant Erika bőröndjén.

– Ez jó lesz? – intett az előttük álló kis bisztróra Zoli.

– Nagyszerű! – csapta össze a kezét lelkesen Erika, csak Buzád húzódozott. Az étlap láttán már érezte, hogy erre a gatyája is rá fog menni, ha nem akarta, hogy Erikáék fizessenek. Ezt pedig nem akarta, mert Erikáék épp eleget szoptak már miatta.

– Nem jössz? – nézett le rá Erika az ajtóhoz vezető lépcsőről. – Mi álljuk.

– De...

Zoli a vállával hátba lökte Buzádot.

– Menjél már. Egyél valamit, mielőtt megharagszom.

Buzád arcába hő szökött, az arcát letörölhetetlen vigyor feszítette. Megint, mint valami csitri, azt rebegte:

– Megharagszol?

– Meg. És nem lesz benne köszönet – biccentett felé Zoli komolyan, de a szemében ott bujkált valami más, valami több, és Buzád azt sem tudta, hol volt, ahogy feltántorgott a lépcsőn az étterembe.

Régen evett olyan jót, mint akkor. Mintha Zoli is percről percre olvadt volna fel, úgy ugratta Buzádot, mint amikor gyerekek voltak, amíg Erika elment a mosdóba, megdobálta összegöngyölt kenyérfalatokkal, és versenyt ivott vele a borból, amin hárman osztoztak. Buzád még azt is majdnem elfelejtette, hogy költözni utaztak, és nem csak szórakozásból.

Mire végeztek a vacsorával, eléggé becsípett hozzá, hogy leplezetlenül bámulja az egyik elhaladó pincérsrácot, aki visszapillantott rá a válla fölött, kacsintott egyet, de olyan gyorsan, hogy Buzád abban sem volt biztos, jól látta-e.

– Már megin' a csajok? – dörmögte mellette Zoli, rosszallóan bámulta a két nőt, akiket a pincér kiszolgált. Átvetette a karját Buzád mögött a háttámlán; minél többet ivott, annál szabadabban taperolt másokat. Régen mindig volt egy pillanat a kellemesen spicces és a mocsokrészeg között, amikor az oldala mellé ragasztotta Buzádot, a karját a férfi vállán átvetve húzta magával, bármerre ment, és Buzád ezt remélte most is, hogy amikor kilép az étteremből, azt Zoli oldalán teszi.

– Bepróbáljam? – vigyorgott fel a férfira. Szinte már szerette volna, ha Zoli rábólint, mennyire meglephetné azzal, hogy a lányok helyett a pincérsráchoz lép oda, hogy elkérje a számát. Azt sem tudta, lenne-e bátorsága megtenni, de most már ki akarta próbálni magát, a szíve zakatolt az izgatott várakozástól.

– Ne – mordult fel Zoli. Megszorongatta Buzád tarkóját. – Mi lenne, ha most nem csajoznál, hm, Zádi?

Buzád tehetetlen vigyorral a borába kortyolt. Zoli volt az egyetlen, aki valaha becézte őt, ő is csak ritkán, ebben a pillanatban a kellemesen spicces és a mocsokrészeg között.

– Mert mit csináljak helyette, Zolika? – fordult Zoli felé, a térdét óvatosan a férfiénak koccantotta. – Bámuljam a hülye fejed?

Zoli elhúzta a lábát.

– Azt – vágta rá. – Ezért jöttél, nem?

Buzád szégyenlősen megvonta a vállát, a poharába mosolygott. Végül is tényleg ezért jött. Azért szívesen kipróbálta volna magát, de helyes srácok voltak Pesten is, majd akkor bepróbálkozik valakinél, amikor Zolival legközelebb portyázni mennek. Mint régen.

*

Buzád a kellemes este ellenére álmatlanul forgolódott az ágyában. Zoli már rég horkolt a szoba másik végében, de ő csak feküdt, kimerültségtől égő szemmel bámulta a plafont, és azon gondolkozott, mi a fasz baja volt még mindig, amikor mindent megkapott, amire vágyott. A helyzet a kocsival megoldódott, tető is volt a fejük felett, Erika megköszönte neki, hogy ilyen gyorsan talált szállást, Zoli sem húzódozott már tőle annyira. Akkor Buzád mégis mi a faszért nem tudott elaludni?

Elővette a telefonját, hogy végiglapozza Baby Dee Twitter oldalát. Belájkolta Baby Dee legújabb maszturbálós teaserét, de most taszította a nyers, célszerű kielégülés, valami... gyengédebbre vágyott. Valami igazira. Megkereste Baby Dee softcore képeit, azt, amin mosolygott is, szépen, szőkén. Olyan szeretettel nézett a kamerába, hogy Buzádnak nehezére esett elhinnie, hogy az egész csak tettetés volt. Talán a kamera mögött volt valaki, akit Baby Dee szeretett, őszintén és gyengéden, és Buzád elképzelte, milyen lenne, ha neki is lenne valakije.

Valaki, akinek az arca felderül, ha meglátja őt. Valaki, akinek az érintését úgy vonzza magához, mint a mágnes, akinek a csókja csupa vágyódás vagy könnyű búcsú vagy nevetős engesztelés. Valaki, aki úgy szerette őt, ahogy Tas szerette Virgíniuszt.

Milyen egy rohadt világ volt ez – gondolta Buzád, ahogy a mellkasának szorította a telefont. Hogy ez volt az egyetlen képe a szerelemről, a bátyja meg a pasija, és erre is csak közel harminc évesen jött rá. Ha a név nem kötelezné, akkor sem tudná, hogyan kell szeretni, hiszen sosem látta maga előtt.

Felkelt, a motelszoba kis erkélyén cigire gyújtott, miután behajtotta maga mögött a tolóajtót, hogy Zolit ne zavarja a füst.

Buzádnak eddig meg sem fordult a fejében, hogy szeretné, hogy szeressék. Hiszen mindent megkapott, amit csak akart, nem? Mindig volt kivel dugnia, ha meg hazament, ott volt a családja, ennél több nem is kellett neki. Aztán Immakuláta huszonhat évesen elment apácának, három év múlva Virgíniusz szerelmes lett, Buzád meg hol volt? A gödör alján, tök egyedül.

Éledő dühvel elnyomta a csikket a korláton, a legszívesebben ordított volna. Mi volt vele a baj? Neki miért nem sikerült az, ami a testvéreinek igen? Őt miért nem lehetett szeretni? Mellette miért nem lehetett megmaradni?

– Faszt csinálsz idekint? – dörmögte mögötte Zoli, mire Buzád összeszorított foggal elnevette magát, a tenyere élét a szemének nyomta. Megköszörülte a torkát, új cigit gyújtott, Zolinak nyújtotta.

– Nem akartalak felébreszteni.

Zoli nem felelt semmit, csak letüdőzte a füstöt.

– Bocs. – Buzád eltakarta a szemét, a korlátra támaszkodott. Egy darabig hallgattak, Zoli figyelte őt, és Buzád szerette volna tudni, mi van amögött a kiismerhetetlen, sötét tekintet mögött.

– A te szüleid jóban voltak, nem? – szólalt meg, inkább csak, hogy mondjon valamit. Úgy tűnt, még mindig nem tudott elszakadni a szerelem témától.

Zoli igent hümmögött. Buzád remélte, hogy mesél valamit, de Zoli, ha akart, úgy tudott hallgatni, hogy még a bárányok is megirigyelték.

– Te voltál már szerelmes, Zolika? – kérdezte végül Buzád, miközben mély sóhajjal kifújta a füstöt.

– Voltam.

– Ne bassz – dünnyögte Buzád. Akkor csak ő lehetett ennyire elkúrva, hogy azt sem tudta, mi az a szerelem. – És milyen?

– Fasza.

Buzád felhorkantott, mire Zoli elröhögte magát.

– Mit akarsz tőlem? Esti mesét?

– Mhm. – Buzád megfordult, a korlátnak támasztotta a hátát. Zoli felsóhajtott, a szájából fehéren csapott elő a füst, miközben beszélt.

– Szeretni valakit jó. Az a szar, amikor nem szeretnek viszont. Az olyan, mintha nekifutásból tökön rúgnának, háromszor. Néha olyan, mintha le is köpnének hozzá.

– Ki nem szeret téged viszont? – nevetett fel Buzád. – Hadd beszélek csak a fejével!

Zoli elmosolyodott, fekete szemében csillogott a cigi parázsló fénye.

– Hagyjad. Már elfáradtam benne. Azt várom, hogy elmúljon.

– Miért, mióta szereted?

– Mióta az eszemet tudom.

Buzád halkan nyelt. Ki lehetett az a nő, akit Zoli ilyen mélyen szeretett, ilyen szótlanul, ilyen kitartóan? Megpróbált visszaemlékezni a csajokra, akikkel egy társaságba jártak, de nem emlékezett, hogy Zoli bárki iránt tartós érdeklődést mutatott volna.

Lehet, hogy az első barátnőjéről volt szó, Zitáról? Vagy a másodikról, Viviről? Buzád sosem emlékezett a saját női nevére, nem értette, Zoli barátnői miért égtek így az agyába. A keze annyira remegett, hogy inkább eloltotta a cigit a korláton.

– Bassza meg – lehelte. Megköszörülte a torkát. – Bassza meg.

Zoli mosolyogva oldalra döntötte a fejét, úgy fürkészte Buzád arcát.

– Miért?

– Ki volt az? Ugye, nem szerettem el tőled? – Amennyire emlékezett, nem feküdt le Zoli egyik volt barátnőjével sem, de ki lehetett ebben biztos, amikor Buzád a fél életét betépve töltötte.

Zoli elnevette magát.

– Nem. De nem számít már úgysem. – Az ajkához emelte a cigit. – Nem látom őt soha többet.

Buzád összeráncolta a homlokát. Zavarta a lemondás Zoli hangjában, de zavarta az is, hogy Zolinak egyáltalán volt valakije, akit szeretett. Pedig ez az ismeretlen nő akár fegyver is lehetett a Zoli hazacsábításáért folytatott harcban, Buzád mégis azt kívánta, bár ne létezne.

– Miért? – szólalt meg Zoli. – Ennyire beütött az amerikai pornós?

– Van neve is! – mordult fel Buzád.

– Na, mi?

– Baby Dee. Szerintem szép név.

Zoli élesen elmosolyodott, de nem szólt semmit. Ez volt a véleménye Buzád legtöbb barátnőjéről, egy éles, mindentudó félmosoly és bölcs hallgatás.

– Biztos nem mondod el, kibe vagy beleesve? – firtatta tovább Buzád nyugtalanul. – Még összejöhet, nem? Össze tudnálak vele hozni... – A szíve úgy dobolt, hogy biztos volt benne, egy szemhunyást sem lesz képes aludni. Egyáltalán minek kellett felhoznia ezt a témát? Csak felizgatta magát.

Zoli felnevetett.

– Úgyse jönne össze. A másik csapatnak játszik.

Buzád szíve megdobbant.

– Mármint... Leszbikus? – Nagyon kellett küzdenie, hogy ne vigyorogjon. Zoli semmitmondóan hümmögött.

Buzád elröhögte magát.

– Hát ez kurvajó! – Tényleg az volt. Annyival nyugodtabbnak érezte így magát, az ereiben vágtató adrenalin egycsapásra elpárolgott, és nem értette, miért, nem értette, ő mi a faszt nyert azzal, hogy Zoli nagy szerelme leszbikus volt, de valamiért megnyugtatta, hogy Zoli így sohasem jöhetett össze vele.

Aztán a nyugalom, ahogy jött, úgy ment is, és Buzádot fejbecsapta, mennyire geci dolog Zoli nyomorán röhögni.

– Mármint bocs. – Ráharapott a cigi végére, hogy elfojtsa az újra feltörő nevetést. Zoli mosolyogva figyelte.

– Nem gáz. Tudtam, hogy ki fogsz röhögni.

Buzádnak torkán akadt a nevetés. Azért ez fájt, hogy Zoli csak ezt nézte ki belőle, hogy képen röhögi. Igaza lett, de attól még fájt.

– Ezért nem mondtad eddig? – Pedig Buzád attól még tudott empatizálni, a gecibe is! Az ő életében is volt nő, akit nem kapott meg, bármilyen ritka. Az, hogy még senkibe nem volt szerelmes, csak elhanyagolható apróság, a lényeg, hogy őt is érték kudarcok.

– Mhm. – Zoli az orrán keresztül kifújta a füstöt.

– Hát baszd meg, Zolika – morogta Buzád. – Azért elmondhattad volna.

Zoli felhorkant.

– Egy nagy faszt meg még egy másfelet, jó, Buzád?

Buzád beharapta a száját. Ez túl magas labda volt, hogy ne csapja le.

– Elbírnám. Simán. Hármat is, egyszerre.

Dobogó szívvel várta, Zoli veszi-e a lapot, de Zoli csak ingerülten elnyomta a csikket, bevágta azt a korlátra erősített konzervdoboz hamusba.

– Azért hazudni nem kell, jó? – vágta oda.

– Miért? Nem hiszed, hogy elbírnám? – firtatta Buzád, de alig hallotta Zoli válaszát a fülében zúgó vértől. Csak a férfi keserű fintorát látta a félhomályban.

– Nincs most kedvem a buzi viccekhez, jó? – Megfordult, hogy bemenjen a szobába, de Buzád elkapta a karját.

– Mi a baj a buzi viccekkel?

– Ugyanaz, ami a zsidó meg a cigány viccekkel.

– És mióta vagy te ilyen polkorrekt? – Buzád még mindig nem engedte el Zolit, de fél kézzel leütögette a hamut a cigijéről.

Zoli kirántotta magát a szorításából.

– Mióta a férfi, aki elkapta apám gyilkosát egy csávóval jár.

Azzal elment, otthagyta Buzádot a teraszon, még a tolóajtót is bevágta maga mögött. Buzád megköszörülte a torkát, visszakönyökölt a korlátra. Sűrűn pislogva rájött, hogy ugyanott volt, mint mielőtt Zoli kijött hozzá, ha nem mélyebben.

Eloltotta a cigit, visszaosont a szobába. A tolóajtót vigyázva csukta be maga mögött.

– Zolika – suttogta a feszült sötétbe –, alszol?

Nem jött válasz, csak valami irdatlan hamis horkolás. Buzád megdörgölte égő szemét, elmosolyodott.

– Jól van. Jó éjszakát.

Szeretett volna bekucorodni Zoli mellé az ágyba, de nem lehetett. Tágas és hideg volt körülötte a világ, ahogy visszafeküdt a saját ágyába, felnézett a plafonra.

– Ha ez tényleg olyan rossz buzi vicc, akkor bocs – suttogta –, de akkor is elbírnék három farkat. Egyszerre.

– Muszáj, hogy mindig tied legyen az utolsó szó? – morogta Zoli.

Buzád gondolkozott rajta, hogy ennyiben hagyja, de nem adhatta meg Zolinak ezt az örömet.

– Igen – súgta vissza vigyorogva, mire Zoli csak felsóhajtott.

Ez nem számított újabb szónak, úgyhogy Buzád elégedetten mélyebbre fészkelődött az ágyban. A szobára csend borult.

– Te fasz – szólalt meg Zoli, a hangja ágyúdörgésszerű az éjszakában. Buzád elröhögte magát.

– Anyádat, Zolika!

– Gyökér. – Zoli hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Tessék. Ez az utolsó szó.

Buzád elgondolkozott rajta.

– Tényleg – állapította meg vigyorogva.

– Baszd meg magad, jó? – csattant fel Zoli nevetve.

– Szart. Gyere ide, és intézd el – vágta rá Buzád, mert ennek a viccnek sem tudott ellenállni.

– Jól van – intette le Zoli fáradt lemondással. – Majd ha eleget ittam.

– Jó. Holnap?

– Holnap. – Zoli úgy hangzott, mint aki bármibe belemenne, csak Buzád kussoljon végre, de Buzád, most hogy kimondta, véresen komolyan gondolta az ötletet. Nem tudta, Zolit egyáltalán érdekelték-e a srácok, de a Virgíniusz melletti kardoskodásából ítélve nem zavarta a dolog, és még ha nem is jön össze semmi, Buzád akkor is megnyugodott abban a tudatban, hogy legalább isznak egy jót. Mint régen, ők lesznek ketten együtt újra BuzádésZoli, az aranycsapat. A dinamikus duó.

– Akkor holnap – súgta a csöndbe Buzád. – Ne felejtsd el, mert behajtom.