– Hát… – szólalt meg Buzád, miközben hazafelé hajtottak az ereszkedő szürkületben. – Ez a gyerek sem jön már vissza.

– Miért, még melyik nem? – hunyorgott rá Erika. Egészen humoránál volt, annak ellenére, hogy ő is most vesztette el Gergőt.

– Senki – préselte ki magából Buzád. – Mindenki elmegy… És senki sem jön vissza…

Erika hallgatott egy darabig, úgy mélyült el az autóban a csend, mint Zoli vallomásakor, úgyhogy Buzád sejtette, most valami fontos beszélgetés következik. Inkább kibámult az ablakon a mellettük elsuhanó bokrok sötét árnyaira.

– Te elhagytad azt a gyereket? – kérdezte Erika.

– Nem! – vágta rá Buzád. – Én nem, én…

– Mindig itt leszel neki? – Erika úgy hangzott, mint aki gúnyolódik, és Buzád nem tudta visszafogni az indulatot a hangjából.

– Igen! Igen, baszd meg, mindig itt leszek, akkor is, ha…

– Ha nem egy házban éltek? – Erika szeme nevetett, ahogy rávillant, és Buzádon átszaladt a hőség. Tehetetlenül elnevette magát.

– Ez övön alul volt.

Erika mosolyogva folytatta:

– Én is szomorú vagyok, hogy nem marad, de neki ez jó. Minél több ember áll az oldalán, annál jobb. És az, hogy most már Irén is van neki, nem jelenti azt, hogy minket elveszített. Vagy hogy nem fog fájni az, hogy a szüleit elveszítette. Vannak dolgok, amiket nem lehet pótolni, de minél többen szeretik az embert, talán annál kevésbé fáj majd az a hiány.

Buzád elszoruló torokkal hátrahajtotta a fejét.

– Gondolod, hogy Virgíniusz… – Nem ezt akarta mondani, csak kicsúszott, mert Virgíniusz ott kísértett minden félig elfeledett emlékében, a szívének minden tompán sajgó lüktetésében. Minden út valahol Virgíniuszhoz vezetett vissza, Virgíniusz volt Buzádban a kezdet és a vég, és a szálak is belőle futottak csak Immakulátához, Tashoz, Zolihoz, talán még Buzád saját szüleihez is.

– Senki sem fogja neki azt jelenteni, amit te jelentesz – mondta Erika csöndesen. – És neked senki sem fogja azt jelenteni, amit ő jelent. De ettől még az életedben mások nem jelentenek kevesebbet, ahogy az ő életében sem. Mindenkire szükség van.

Mindenkire szükség van… Buzád összeszorította a szemét, legszívesebben összegömbölyödött volna a hirtelen beléhasító fájdalom körül, mert ezt akarta egész életében, semmire sem vágyott annyira, mint hogy szükség legyen rá, hogy akarják. Akkor is, ha nem tud megjavítani mindent maga körül, mint Virgíniusz, ha nem ment életeket, mint Immakuláta. Csak szeressék.

– Máskor is meglátogathatjuk Gergőt – tette hozzá Erika. – Semmi sincs veszve csak azért, mert nem ugyanott élünk.

Buzád összepréselte az ajkát, bólintott. Azt kívánta, bárcsak elhinné azt, amit ésszel már felfogott.

*

Amikor hazaértek, Zolit a lábával a konyhaasztalon találták. Sportújságot olvasott, mellette sör állt az asztalon, meg egy csomag szotyi, amiből fel-felmarkolt egy marokkal, és a héjakat egy kistálkába köpdöste. Mikor Erika belépett az ajtón, olyan gyorsan rántotta le a lábát az asztalról, hogy majdnem felborult a székkel.

– Kopogni luxus?!

– Miért, Zolikám, csak nem tilosban jártál, hogy kopognom kell, ha belépek a saját házamba? – Erika élesebben szólalt meg, mint előtte a kocsiban, és Zoli lesütötte a szemét.

Buzád erőtlenül ácsorgott a küszöbön. Különös volt Zolit így látni, még ha csak egy pillanatra is, hogyan viselkedett, amikor magára hagyták. Ki volt ő valójában. Buzád sem ismerte őt így sohasem, és már értette, Zoli mire gondolt, amikor azt mondta, mindig csak önmagát látta. Buzád még nem látta Zolit így, újságot olvasva az asztal mellett, miközben valami ritmustalan dallamot hümmögött magában, és igyekezett az eszébe vésni a pillanatot, ezt a titkos tudást.

Vacsorázni nem volt étvágya, úgy suhant el Erikáék mellett, mint egy kísértet, és eltűnt a szobában. Megfordult a fejében, mi lesz most így a kisszobával, megmarad-e raktárnak. Pedig milyen nagy terveik voltak, hogy majd felújítják…

Az ajtó kattant, ahogy Zoli becsukta maga mögött. Egy darabig tétován ácsorgott a küszöbön.

– Jól vagy? – szólalt meg aztán halkan. – Történt valami… Gergővel?

Buzád megrázta a fejét, halványan elmosolyodott.

– Bepasizott, képzeld el. Öt percre veszed le róla a szemed, és bepasizik. Hihetetlen.

– Ismerek ilyen embereket – bólogatott Zoli.

Buzád elnevette magát. Körülötte hirtelen megenyhült a könyörtelen, feszítő világ. Zoli mellkasának simult, felnyúlt, hogy megsimogassa Zoli ajkának körvonalait.

– Sajnálom, hogy nem én voltam az első csókod – mormolta. – Ha lehetnék bármi…

Zoli megcsókolta az ujja begyét, köréfonta a karjait.

– Lehetsz az utolsó.

– Az nem jó – legyintett Buzád –, az szomorú. Akkor valaminek mindig vége lesz.

– És az első szerelmem?

– De az fájt. Én… Nem akarom, hogy neked bármi fájjon, Zolika.

Zoli lélegzete elakadt. Szorosabban ölelte Buzádot, a férfi hajába temette az arcát, Buzád pedig lehunyta a szemét, Zoli mellkasának döntötte a homlokát, és hagyta, hogy a tagjaiból kifusson a nap feszültsége.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire végre rászánta magát, hogy elhúzódjon. A napjáról akarta kérdezni Zolit, hogy ki volt ő, amikor senki nem figyelte, de a tekintete megakadt a szemközti ablak fényein. Viki néni éppen akkor tűnt el a lebbenő függöny mögött.

– Hát ezt nem hiszem el…!

Nem volt türelme kimenni az ajtón, egy mozdulattal kilökte az ablaktáblát, és átlendült a párkányon.

– Buzád! – kiáltott utána Zoli. – Buzád, mi a…

De Buzád már Krisztáék kerítésén mászott át, megkerülte a házat, és bedörömbölt az ajtón.

– Ebből most már elegem volt! – ordította. – Először gyilkosok vagyunk, csirketolvajok, aztán pedofil emberrablók, és most még kémkedik is utánunk! Kriszta! – rúgott egyet az ajtóba. – Fegyelmezd meg a jó édes anyukádat, mielőtt elvesztem a türelmemet!

– Mi a fasz bajod van?! – tépte fel az ajtót Kriszta. – Most mit kell így üvölteni?!

– Anyád kémkedik utánunk, láttam az ablakban! Lehet, hogy azt is ő köpte el a rendőrségnek, hogy Gergő nálunk van, nem?!

– Nem! Anya nem is tudott Gergőről!

– Kivéve, ha kukkolt az ablakból!

Kriszta bizonytalanul hátrapillantott Viki nénire, aki a botjára támaszkodva felbukkant a nappali küszöbén.

– Maga csak ne kiabáljon a lányommal, maga hullarabló! – rikácsolta.

– Ó, hogy már hullarabló is vagyok! – röhögte el magát Buzád. – Maga meg egy mocskos besúgó!

– Anya nem csinált semmit! – csattant fel Kriszta.

– Akkor te voltál. – Buzád torka elszorult. – Ha nem anyád volt, akkor te. Te köptél be minket a rendőrségnek? – Vagy talán együtt csinálták, és röhögtek az ablakban, amikor Zolit elvitte a rendőrség?

Kriszta egy utolsó pillantást vetett az anyjára, mielőtt előre fordult.

– Na, és ha igen? – fonta össze a karját a mellkasa előtt. – Akkor végre abbahagyod ezt a röhejes hisztit?

– Én megbíztam benned! – köpte Buzád. – Megbíztam benned, azt hittem, mi még lehetünk…

– Mik? Barátok? – Kriszta örömtelenül felnevetett. – Mi ez itt, óvoda?

– Nem, de…

– Itt nincs olyan, hogy barátság – sziszegte Kriszta –, itt már nincs semmi. – Be akarta csapni az ajtót, de Buzád az ajtórésbe dugta a bakancsát. – Vidd innen a lábadat!

Buzád szólásra nyitotta a száját, de nem tudta, mit mondjon, csak azt tudta, hogy ez nem volt jó, valami nem stimmelt ezzel a furcsa, könny-fényes csillogással Kriszta tekintetében. Az igazán megátalkodott emberek nem sírtak.

– Hazugság, nem? Hogy te hívtad a rendőrséget.

– Pedig én voltam – sziszegte Kriszta.

A nő feszült vicsorát látva Buzádból lassan párolgott a harag. Mint egy sarokba szorított állat…

– Miért?

Kriszta összeszorította a száját, makacsul hallgatott.

– A kölyök apja feljelentett minket. Zolinak újra bíróságra kell majd mennie, le is csukhatják. Ezt akartad?

– Ezt. – Kriszta úgy szorította az ajtófélfát, hogy belefehéredtek az ujjpercei, még a körmeit is a fába vájta. Buzád ezen már csak nevetni tudott.

– Nem hiszem, hogy tényleg te voltál. Vagy hogy tényleg ezt akarod. – Kriszta válla fölött bepillantott a házba, elkapta Viki néni pillantását. – Remélem, most örül. Most mindenkinek szar. – A vén boszorka bizonytalanabbnak tűnt, mint eddig bármikor, ahogy ott ácsorgott a küszöbön, kisebbnek és fáradtabbnak. Nem is rikácsolt, csak megkapaszkodott a botjában. – Gratulálok! – tette hozzá Buzád.

– Hagyd őt békén – lehelte Kriszta.

– Miért? Mert amint elmegyek, majd te lecseszed?

– Mert én voltam, aki…

– Szart voltál te – mordult fel Buzád.

Kriszta összeszorította a szemét.

– Nem volt mindig ilyen – kezdte, de a hangja elcsuklott. – Ez az egész… Ez az undok, paranoiás öreg néni dolog… Ez nem ő. Csak a betegsége. Annyi éven keresztül… ült ott mellettem, amikor lázas voltam, borogatta a homlokomat, mesélte nekem az esti mesét. Milyen ember lennék… Milyen ember lennék, ha nem tudnám megtenni érte ugyanezt?

– Ezért löksz el magadtól mindenkit? Hogy őt védd?

– Ez már nem számít. – Kriszta szívott egyet az orrán. – Ez már semmi. Az ezredik után nem is fáj.

Buzád gyomra összeszorult. Kitárta a karját.

– Gyere ide.

– Nem akarok – motyogta Kriszta.

– Na. Gyere ide.

Kriszta ezúttal hagyta magát közelebb húzni, hagyta, hogy Buzád magához ölelje, miközben a könnyek csendesen lefolytak az arcán. Némán sírt, fojtottan, mint aki hozzá van szokva a rejtőzködéshez.

Kellett pár perc, míg lassan megnyugodott, és a légzése elmélyült. A könnyei így is átáztatták Buzád pólóját.

– A pasid éppen szemmel próbál meggyilkolni a küszöbötökről – dünnyögte, de a hangjában már nevetés bujkált. Buzád elhúzta a száját.

– Ajánlom neki, hogy ne. – Nem akart még egy olyan önbizalomhiányos hisztirohamot végigharcolni, mint a Gergő érkezése előtti estén.

Kriszta nedvesen elnevette magát.

– Most becsörtetett a házba. – És tényleg, Buzád hallotta, ahogy csukódik az ajtó. Legalább nem csapódott, és ez is volt valami.

Elhúzódott, megsimogatta Kriszta arcát.

– Engem nem tudsz ellökni magadtól. Levakarhatatlan vagyok.

Kriszta felnevetett.

– Azt látom. – Az öklével megtörölte az arcát. – Sajnálom a feljelentést.

– Nem gáz. Tas majd elintézi nekünk.

– A motoros csávó?

– Ő. Vagy valami nagykutya ügyvéd. Megoldjuk, emiatt nem kell aggódnod. És te… – Tétován elhallgatott. – Anyukád…

– Olyan, amilyen – sóhajtotta Kriszta. Lesütötte a szemét. – Néha azt kívánom, bárcsak… De aztán mindig szörnyű embernek érzem magam. Csak nem tudom… az a sok emlék meddig lesz még elég – halkult el.

– Majd segítünk – szorította meg a nő kezét Buzád. – Úgy megszerettetem magam, hogy csak pislogsz. Abban jó vagyok. És akkor már börtönbe sem akar majd csukatni.

Kriszta halványan elmosolyodott.

– Tényleg. – Nem nézett Buzádra. – De azt hittem, nem szereted a vidéket. Későn járnak a vonatok.

– Igaz. De milyen ember lennék, ha csak ezért eldobnék magamtól mindent, amit már majdnem felépítettem?

– Majdnem?

– Majdnem. Már csak egy kicsi kell, és legjobb barátok vagyunk örökre – kacsintott a nőre Buzád.

Kriszta mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Azért teperj még egy kicsit. Jellemfejlesztő.

Buzád megforgatta a szemét.

– Vagy ha mást nem, legalább téged szórakoztat?

Most Krisztán volt a sor, hogy kacsintson; a mozdulat olyan természetesen jött neki, hogy Buzád sejtette, talán még nála is nagyobb szívtipró lehetett, mielőtt az anyja betegsége kiragadta az életből. Kriszta megszorította a férfi kezét.

– Köszönöm.

Buzád elszoruló torokkal bólintott. Ha Gergőnek már nem is volt szüksége rá, Krisztának még igen, és ha Buzád eddig nem lett volna biztos benne, hogy maradni fog, most már tudta. Már csak abban reménykedett, hogy Zoli is ugyanígy érzett.

*

Krisztával még elszívtak egy cigit a bejárati ajtó lépcsőin, mielőtt Buzád visszaóvakodott a szobába. A ház már sötét volt, Erika rég lefeküdt, Zoli is a falnak fordulva szuszogott a matracán. Buzád arra gondolt, ideje volt beszerezni végre egy rendes ágyat, lehetőleg elég nagyot kettejüknek.

Ahogy bekucorodott a férfi mellé az ágyba, Zoli mormogva oldalra csúszott, a hátára gördült, és kitárta a karját.

– Szia – mormolta félálomban, miközben Buzád elfészkelődött az ölelésében. – Minden oké?

– Veled? Semmi… féltékenységi roham? – pislogott fel rá gyanakodva Buzád.

Zoli sértetten felhorkant.

– Azt nem mondom, hogy könnyű volt nézni. De… Nagyon kivolt, nem? Kriszta. – Halkan nyelt. – És te sem vagy olyan görény, hogy az ilyet kihasználd.

– Wow, Zolika – forgatta meg a szemét Buzád –, kösz a bizalmat.

– Vicceltem – súgta Zoli nevetve. Buzád nyakába szagolt. – Cigiztél.

– Baj?

Zoli megrázta a fejét, az orra hegyével megsimította Buzád torka ívét.

– Szeretem az illatát. Mindig szerettem.

Buzád szíve megdobbant, fellüktetett, és csak nem csitult, ahogy Zoli átkarolta az oldalát, visszadőlt aludni. Buzád fészkelődött.

– Baszd meg, Zolika – mormogta. Az ő szíve még sosem vert ilyen hevesen senkitől sem. – Ez most már mindig így lesz?

– Hogy?

– Hogy rám nézel, én meg szívrohamot kapok tőle, mint valami hülye kamaszlány.

Zoli elnevette magát.

– Tényleg? – Úgy hangzott, mint aki nagyon örül magának.

– Inkább csókolj meg, Zolika – morogta Buzád. Zoli fölé gördült, még nevetett, amikor lehajolt, a foguk egymásnak koccant, de Buzád elkapta a tarkóját, megszorította, a lábait széttárva mélyítette a csókot.

Zoli felnyögött, a csípője Buzádét súrolta.

– Mi lesz, Zolika – súgta a szájába Buzád –, megdugsz végre?

Zoli felmordult, maga alá gyűrte Buzádot a matracon. Aztán megtorpant.

– Biztos, hogy…?

– Persze, hogy biztos.

– De ha elszúrom…

Buzád felkönyökölt.

– Akkor mi van? Semmi.

– De ha fájni fog, és többet nem akarsz…

Buzád felnyúlt, megszorította a férfi tarkóját.

– Akkor majd kicsit jobban igénybe veszem a szádat, szerinted? Nem hiszem, hogy nagyon panaszkodnál.

Zoli elnevette magát, Buzád alsó ajkába kapott, mielőtt lejjebb húzódott, már a nyakába csókolt. Megrángatta Buzád pulcsiját.

– Túl vagy öltözve.

Bezzeg neki nem kellett igyekeznie, egy fekete boxernél sosem viselt többet éjszakára. Buzád lehámozta magáról a pulcsiját, amíg Zoli kigombolta őt a nadrágjából, Buzád a csípőjét megemelve segített rá, amíg végre meztelenül simult Zolinak, és a férfi dereka köré kulcsolta a lábait.

Zoli elhajolt, végigtúrta a táskájának tartalmát, a matracra dobott egy csomag óvszert és egy üveg síkosítót.

– Ezt mikor vetted?

– Amikor nem figyeltél. – Zoli visszahajolt egy csókra, Buzád pedig mosolyogva megadta magát neki, hagyta, hogy Zoli súlya a matracba nyomja.

Zoli lassabb tempót diktált, mint várta, Buzádot mégsem feszítette az a kétségbeesett sietség, ami előtte annyira meghatározta az együttléteit másokkal. Zolival soha nem a kielégülés volt a lényeg, hanem az odavezető út, Zoli érintése, a csókjai, ahogy Buzád sejtről sejtre, cseppről cseppre eltelt a férfival. Zoli mintha egyszerre érintette volna mindenhol, körbeölelte őt a férfiből áradó forróság, az íze, az illata, és Buzádot annyira lefoglalta, hogy minden mozdulatára megfeleljen, hogy szinte meglepetésként érte, amikor Zoli lent hozzáért, megugrott a váratlan, simogató mozdulattól.

– Várj! – Elkapta Zoli kezét. – Várj, nekem még semmi… Ott még semmi… – A csajai sem dugdostak fel belé még egy hüvelykujjpercet sem, és a gondolatra Buzád megborzongott, hogy a vágytól-e, vagy a félelemtől, azt nem tudta.

Zoli csak megcsókolta, Buzád combjára markolt, és Buzád belelazult a tenyerébe. Mint valami drogba, úgy kábult bele Zoli közelségébe, és amikor pár perc múlva Zoli megkérdezte, most szabad-e, Buzád csak hümmögött valamit, túlságosan lefoglalta, hogy Zoli nyakát harapdálja.

Most nem ijesztette meg annyira az érintés, sőt, a szíve felgyorsult, ahogy megérezte Zoli síkos hüvelykujját. Akarta magában Zolit, most, azonnal, csípőtől csípőig, és megfeszült, hogy a férfi minél jobban hozzáférjen.

– Gyere már, Zolika – nyögte, de alig hallotta magát a szíve lüktetésétől –, csak basszál meg…

– Mindjárt – lehelte Zoli. Nehezen szedte a levegőt, pedig nem is őt ujjazták. – Mindjárt, csak még egy kicsit…

Most már két ujjal próbálkozott, az nehezebben jött, mint az első, de mielőtt Buzád befeszülhetett volna, Zoli megcsókolta, Buzád farka köré fonta az ujjait, és Buzád lehunyta a szemét, nem gondolt semmi másra, csak Zoli el-elfúló lélegzetére.

Zoli, a hazug szemétláda, cseszett megállni két ujjnál, bepróbálta a harmadikat is, ami Buzád szerint már igazán csak formaság volt, de aztán, aztán végre rátértek a lényegre. Zoli nagyobb volt, mint Buzád gondolta, először feszítő, kényelmetlen teltség, Buzád lába reszketett a férfi csípője körül.

– Ne állj meg, ne állj meg – kántálta –, ne állj meg… – De valahogy így képzelte mindig is, hogy fáj, ezt a húzódást képzelte, ezt a teltséget, és hogy most Zoli töltötte ki őt majdnem több volt, mint amit ki lehetett bírni.

Zoli felnyögött, élesen beszívta a levegőt, amikor célba ért, mire Buzád a karjába mart, összeszorította a szemét.

– Ne mozogj! Ne lélegezz, Zolika, ne csinálj semmit, baszd meg, én… – És ez is milyen ciki volt, elmenni egy kis jóleső fájdalomtól meg a saját gondolataitól. Csak attól a ténytől, hogy annyi ember közül éppen Zoli volt benne csípőig.

– Mi, elélvezel? – Zoli elröhögte magát. – Ennyitől?

– Nagyon jó a képzelőerőm, jól van?!

Zoli rázkódott, ahogy kiröhögte őt, Buzád szinte a mellkasában érezte a hangot. Nyújtózva a férfi fenekére csapott.

– Inkább mozogjál!

– Eddig ne mozogjak, most meg mozogjak, ki érti ezt… – morgott Zoli. Az első lökés még fájt, de a második jobb volt, a harmadik még jobb, és Buzád nemsokára már megszólalni sem tudott, csak átadta magát a testét hullámokban elöntő forró gyönyörnek. Zoli nyakába kapaszkodott, a körmei a férfi hátába vájtak, amíg Zoli a fülébe zihálta, mint valami lázas mantrát, „szeretlek, imádlak, akarlak, ne menj el, ne menj el, maradj velem, szeretlek, szeretlek, szeretlek…”, mint aki azt sem tudja, mit beszél, és Buzád kiröhögte volna, de ott lebegett felettük az a huszonnégy év, ott volt közöttük, és ahogy felnézett Zoli kipirult, átszellemült arcába, Buzád szeméből megindultak a könnyek.

Mikor elélvezett, Zoli vállára harapott, úgy húzta magába, és Zoli pár perccel később felnyögött, a lélegzete elfulladt, a testén remegés futott át. Zihálva felnevetett, ahogy Buzádra dőlt, mint akkor este a siófoki pavilonban, és Buzád a férfi nyakába temette az arcát.

Zoli nevetése lassan elhalt, reszkető zokogás lett belőle, szívettépő és csillapíthatatlan, mintha évek könnyeit akarná ezzel bepótolni. Buzád átölelte őt, izzadtságtól csatakos hátát cirógatta, miközben semmitmondó faszságokat sugdosott Zoli fülébe.

Mikor Zoli könnyei elapadtak, akkor sem húzódott el, helyette Buzádhoz bújt, és Buzád szerette volna piszkálni a bújcizással, de kimerültségében nem jutott eszébe semmi igazán jó beszólás. Helyette megsimogatta Zoli tarkóját.

– Hát… – szólalt meg Zoli szárazon. – Ez gáz volt.

Buzád elröhögte magát.

– Mi volt gáz ebben, Zolika? Tíz per tízes teljesítményt nyomtam, még a végén megsértődök.

Zoli szusszanva felnevetett, Buzád vállába rejtette az arcát.

– Nem akartam bőgni – mormolta. – Nem tudom, miért bőgtem így.

– De jólesett?

– Mhm. – Zoli elpilledve bólogatott. – Nagyon. – Hirtelen aggodalommal felemelte a fejét. – De… Neked jó volt? Ez az egész.

Buzád mosolyogva megsimogatta Zoli tüskésedő haját.

– Nagyon. – A tagjaiban, ellazuló izmaiban még mindig ott bizsergett az orgazmus. – Most már mindig csak így csináljuk, jó?

– Jó – sóhajtotta Zoli, Buzád oldalába fészkelte magát. – Köszönöm.

– Mit, Zolika?

– Hogy… szabad – pillantott fel rá Zoli.

– Neked mindent szabad.

– Akkor azt köszönöm. Meg hogy… itt vagy velem.

Buzádot szíven ütötte a mondat, elszorult a torka. Megszorította Zoli kezét, pedig Zolinak fogalma sem lehetett róla, mennyit jelentett ez a három szó. Hogy valahol, valakinek szüksége volt rá. Hogy valahol, valakinek első lehetett.

– Én köszönöm – lehelte. – És most már mindig… itt leszek.

– Akkor maradunk? – vigyorodott el Zoli.

– Mi, Zolika? Együtt?

Zoli összefonta az ujjaikat, elgondolkodva megsimogatta Buzád ujjperceit.

– Nem akarok többet gyáva geci lenni – mormolta. – Szóval… együtt. – Megszorította Buzád kezét. – Ameddig szabad.

Buzád elvigyorodott, a plafonra emelte a tekintetét. Mintha valaha is betelhetett volna Zolival. Mintha Zoli valaha is megszabadulhatott volna tőle. Úgyhogy ha Zoli azt mondta, maradunk…

– Akkor maradunk.