Azonnal a rendőrségre siettek, Buzádnak mégis úgy tűnt, nem érhettek oda elég gyorsan. Pedig forgalom sem volt akkor este, csak úgy süvítettek a főutakon. Buzád valami különös transzban töltötte az egész utat, nem fogta fel se a jelent, se a jövőt, csak a megérkezés lebegett előtte, a megérkezésnek valami távoli, megfoghatatlan körvonala, amin túl nem jutott el hozzá semmi: se Erika ideges vibrálása, se a teli-zöldek vagy épp a bosszantó pirosak, amiket Erika egy ponton túl, amikor nem jött semmi, már csak ignorált.

Azt is csak akkor vette észre, mennyire lüktetett a keze, amire Viki néni rácsapott a botjával, amikor Erika leállította a motort a rendőrségi parkolóban; akkor Buzádot fejbe vágta a fájdalom, az ujjai dagadt merevsége, de nem volt ideje ezzel foglalkoznia.

Kirúgta az ajtót, az ő lendülete pedig Erikát is kiszakította a dermedtségből. Átvágtak a nedvességtől csillogó aszfalton a rendőrség épülete felé, Buzád a vállával lökte be az ajtót. Az ügyeletes recepciós rendőr felnézett.

– Martinovics Zolit keressük – vágott a közepébe Buzád. Igyekezett higgadtságot erőltetni magára; tapasztalatból tudta, hogy a rendőrök nem reagáltak jól, ha valaki berontott a területükre, és verni kezdte az asztalt, bármennyire is jólesett volna most az, passzolt volna a Buzádban dörömbölő pánikhoz.

– Az édesanyja vagyok – ért melléjük Erika is –, azt hallottam, idehozták... idehozták a kisfiamat... – Még szaporán szedte a levegőt a sietségtől, de az ügyeletes rendőrt ezzel nem lehetett meghatni.

– A kihallgatás még folyik, ha valami jelentős fejlemény van, értesülni fognak róla – mondta szenvtelenül, azzal visszatemetkezett a Playboy magazinba , aminek a csücske éppen csak kilógott az asztal alól. Buzád sajgó keze ökölbe szorult.

– De...

Éppen hőbörögni kezdett volna, túl idegesen ahhoz, hogy bármilyen meggyőző dumát kitaláljon, amikor valaki váratlanul megnyikkant mögötte, mintha egér cincogott volna, mire Buzád felkapta a fejét, megpördült. A mosdó ajtaja éppen akkor csapódott rá Gergőre, aki valószínűleg onnan jöhetett, de amint meglátta Buzádékat, már vissza is bukott oda.

– Gergő! – lendült felé Buzád. Nem tudta, mit akart: összeszidni-e a fiút vagy megölelgetni, de nem számított. Újabb rendőr állta útját, mellkasa előtt összefont karjain megfeszült a sötét egyenpóló.

– Ha nem hozzátartozó, ne is próbálkozzon.

Buzád ezt válaszra sem méltatta; meg akarta kerülni a rendőrt, de a férfi mozdíthatatlan volt, úgyhogy Buzád újra elkiáltotta magát:

– Gergő!

Gergő résnyire nyitotta a mosdó ajtaját, csak az egyik szeme látszott ki, könnyáztatta arcának egy vékony szelete.

– Úgy sajnálom – szipogta –, úgy sajnálom, nem akarom, hogy Zolinak baja legyen, úgy sajnálom...

Buzádban, ha volt is komoly harag, most végleg ellágyult, halkan elnevette magát.

– Beszartál, mi? Pedig nem is csináltál semmit, na. Tudom, hogy nem csináltál semmit.

– De... De az én hibám volt... Ha nem futok el...

– Faszt volt a te hibád – vágta rá Buzád –, te nem tehetsz semmiről. Nekem nem kellett volna azt mondanom, amit mondtam.

Gergő még mindig csillapíthatatlan volt.

– De igazad volt... Igazad volt, Zoli tényleg bajban van, és az egész miattam... – szipogta, és Buzád arra gondolt, talán jobban tudná Virgíniusz bölcs nyugalmát árasztani magából, ha ezt az egészet nem egy ajtón keresztül, egy rendőr rosszalló pillantásának kereszttüzében kellene megbeszélniük.

– Nem a te hibád, Gergőke. Nincsen semmi baj, jó? Gyere ki inkább, hadd nézzem meg, te egyben vagy-e!

Gergő egy darabig nem mozdult, lesütötte a szemét. Aztán az ajtó lassan, lépésről lépésre kitárult, és a fiú lehajtott fejjel, szégyenkezve megállt a küszöbön. Mintha pofonra várna, úgy rezzent össze, amikor Buzád felé lépett, mire a rendőr már rántotta is őt vissza.

– Ne bántsa! – jajdult fel Gergő.

Buzád lerázta magáról a szigorú rendőri kezet, a legszívesebben gyomron taposta volna a fószert, de legyűrte magában a tehetetlen agressziót.

– Gyere ide, hadd simogatom meg a nagy, buksi fejedet! – mondta helyette, hogy Gergőnek legyen ideje felkészülni, majd óvatosan összeborzolta a fiú haját.

A rendőr megint úgy mozdult, mintha le akarná rángatni Buzádot a kölyökről, de erre már nem volt érkezése. Buzádból kifutott a levegő, ahogy a fiú nekicsapódott, és átölelte, és megint bőgött, teletaknyozta Buzád bőrdzsekijét, de Buzád ezt sem bánta, csak szorította őt magához.

– Jól van, jól van, na. – Megsimogatta Gergő haját. – Megijedtél? – Hátraszólt Erikának: – Nézd, Erika, még megvan a majom!

– Olyan bunkó görény vagy – motyogta Gergő, de azért nem eresztette Buzádot. Pedig még magasabb is volt nála, röhejesen nézhetetett ki, ahogy le kellett hajolnia, csak csimpaszkodhasson.

– Elég lesz – szólt közbe a rendőr. A karjával szétválasztotta Buzádot és Gergőt, majd Erika felé fordult. – Maguk a gyanúsított hozzátartozói?

– Mivel gyanúsítják a fiamat? – kérdezte Erika.

– Egyelőre nem adhatok tájékoztatást az ügyben – vágta rá a rendőr, mint aki gyakorolta.

– Legalább megvárhatjuk Zolit? – kérdezte Buzád.

A rendőr megvonta a vállát.

– Ha szeretnék. De még az is lehet, hogy ma este itt éjszakázik.

– De ha egyszer mondtam, hogy Zoli csak megtalált engem! – csattant fel Gergő. – Segített nekem!

A rendőr úgy nézett a fiúra, ahogy az agyalágyultakra szokás, azzal a lesajnáló félmosollyal.

– Persze. És akkor a hozzátartozóit honnan ismered?

Buzád és Erika összenéztek. Tényleg hiba volt Gergőt ilyen sokáig tartóztatni; nem is a délutáni nagyjelenet okozta a bajt, hanem az ő tétovázásuk. Miért nem álltak a sarkukra, és hívták azonnal a rendőrséget?

És közben... Gergő vajon ugyanúgy megbízott volna bennük, hogyha így elárulják?

– Mi van itt? – dugta ki a fejét egy kopaszodó nyomozó az egyik iroda ajtaján. A szavait a kollégájának intézte. – Mit balhéznak? Nem látják, hogy itt kihallgatás folyik?

– A gyanúsított hozzátartozói.

A nyomozó vágott egy grimaszt, széles homloka ezernyi ráncba szaladt.

– Nagyszerű. És gondolom, azért jöttek, hogy kiszabadítsák.

Buzád összeszorította a száját. Olyan szívesen orrba vágta volna a rend tisztes őreinek valamelyikét, alig tudott uralkodni magán.

– Zoli nem csinált semmi rosszat – szűrte összeszorított fogai között.

– Ohó – nevetett fel örömtelenül a nyomozó –, mind ezt mondják. Pedig egy drogdíler, akinek priusza van, egyedül sétálgatva egy eltűnt kiskorúval... Ha nem megrontotta, biztos, hogy eladott neki valamit.

– Zoli már nem árul drogot! – vágta rá Buzád, ugyanabban a pillanatban, amikor Gergő felcsattant:

– Mondtam, hogy Zoli csak megtalált!

– Jól van, öcsi – intett Gergő felé a nyomozó –, majd te is sorra kerülsz, és elmondhatod, mit csinált veled ez a csúnya, rossz ember.

– Zoli nem... – kezdte volna Buzád, de a nyomozó félbeszakította, nekik szegezte szúrós tekintetét.

– Maguk pedig felőlem leülhetnek. Az áldozatot meg kerüljék el.

– Nem vagyok áldozat! – tiltakozott Gergő, de a nyomozó csak az őrmesterre nézett, mire az őrmester átfogta a fiú karját, hogy az egyik kihallgatószoba felé tolja.

Gergő lerázta magáról.

– Hagyjon békén!

– Azért csak gyere velem egy kihallgatószobába – lökte meg a rendőr, éppen csak kicsit, nem durván. Gergő, mint egy fuldokló, elkapta Buzád kezét.

– Én Buzádékkal akarok maradni!

– De velük nem maradhatsz, amíg ki nem vizsgáljuk, mi a helyzet ezzel a Zoli alakkal. – Az őrmester hangja megfeszült a magára erőltetett türelemtől.

– Buzád... – Gergő könyörgőn próbálta elkapni a férfi tekintetét.

Buzád megszorította a kölyök kezét.

– Menjél csak. Majd rájönnek, mekkora barmok voltak, és hazamegyünk, jó?

Gergő vonakodva, de elengedte Buzád kezét, követte az őrmestert a gyerekeknek fenntartott kihallgatószobába. Erikából felszakadt egy lélegzet, lerogyott az egyik falba épített műanyagszékre.

– Istenem – lehelte –, istenem...

Buzád lehuppant mellé, megszorította a térdét.

– Ne izguljál, Erika. Nem lesz semmi baj, csak várnunk kell egy kicsit, jó?

– Olyan vagy, mint ő – mosolygott rá Erika. – Ahogy intézkedsz. Szakasztott olyan vagy, mint Virgíniusz.

Buzád torka elszorult, lehajtotta a fejét. Körülötte Erika szavaitól mintha értelmet nyert volna a múlt és a jövő, és Buzád mellkasában zajlásnak indult a jégmező. Bármi lesz is ezután, bármerre is vigye ez az örökös formálódás, ezt már nem vehették el tőle: hogy ő Buzád volt, ízig-vérig Virgíniusz öccse. Valaki, aki meg tudta oldani ezt a helyzetet is.

*

Amikor Gergő apja beállított este tizenegykor, Buzád nem tudta, mire számított, hogy nézett ki egy apa, aki verte a gyerekét. Persze látott képeket a saját apjáról, de ezek még abból az időből maradtak, amikor az apjában még volt jóság, amikor széles mosollyal ölelte magához a kis, pufók arcú Virgíniuszt, és Buzád sosem volt képes összeegyeztetni ezt a képet azzal a férfival, akit amögé az éles géphang mögé zártak a világtól. Azóta inkább abban maradt, hogy jobb is, ha nem tudja, ki az apja, és amint meglátta Gergő apját, ez az érzés csak tovább erősödött benne.

Ők Erikával még mindig ott ücsörögtek a műanyagszékeken. Este nyolc óta csak egyszer ugrottak ki, hogy egyenek valamit a közeli McDonald'sban. Gergőnek és Zolinak is hoztak enni, megkérték a recepciós őrmestert, hogy adja be nekik a még meleg burgeres zacskókat a kihallgatószobákba. Először nem akarták engedni, hogy Zolinak kaját vigyenek, az NCIS-be képzelhették magukat ezek a rendőrök, hogy így akarták megszorongatni Zolit, éhséggel, de aztán a vitára a főnyomozó is kidugta a fejét, egyetlen pillantást vetett a kezét tördelő Erikára, megforgatta a szemét, azzal, mint valami mesebeli szörny, berántotta a zacskót a barlangjába. Buzád csak remélni merte, hogy nem ő ette meg azt, amit Zolinak szántak.

Erika egyre sápadtabbnak tűnt, megviselte a lassan négy órás várakozás. Úgy helyezkedett, mint aki szeretne lefeküdni, a háta fájhatott a rengeteg üléstől, de a járkálástól hamar kifáradt, nem bírta már a megerőltetést. Buzádnak eszébe jutott, hogy így nem lesz jó, hogy fogja akkor kibírni az orvosi rendelőkben való ücsörgést, ami az öregemberek egyetlen hobbija volt, viccnek szánta, de aztán inkább nem mondta ki. Erikát különben is a bizonytalanság viselte meg igazán, a feszültség; Buzád kezdte sejteni, hogy talán problémái lehettek a szívével, amennyiszer megdörzsölte a mellkasát, és most már Zoli ragaszkodása is értelmet nyert.

Buzád először megpróbálta tartani benne a lelket, egy ideig irodalomról beszélgetett Erikával, de ehhez Erikának is erőt kellett vennie magán, az idegességtől nehezére esett koncentrálni, és eddig is rövid válaszai egyre csak rövidültek, míg végül már csak türelmetlenül hallgattak egymás mellett, egyre csak várták a kihallgatószoba ajtajának nyílását.

Ebbe a feszült csöndbe tört be Gergő apja. Először a recepciós őrmesterhez lépett, halkan beszélt hozzá, de a hangja még így is felkeltette Buzád figyelmét a folyosó másik végéről. A faszi épp ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik középkorú csávó: szürkülő hajjal, kissé megereszkedett sörhassal, és bár magas volt, és testes, izmosnak semmiképp sem mondható. Buzád elgondolkozott rajta, vajon azóta az ő apja is ugyanúgy nézhetett-e ki. Azokon a képeken éjfekete haja volt, szinte már kékes; vajon megőszült-e azóta? És akkor sovány volt, és magas, mint Virgíniusz – vajon azóta ő is megereszkedett?

– Segíthetek? – szólt oda Gergő apja nyersen, mintha megérezte volna, hogy figyelik. Pedig Buzád már rég nem őt látta, vagy ha mégis, csak homályosan a múlt árnyaitól.

– Maga Gergő apja? – vágott a közepébe Buzád, mert ő aztán nem fog meghátrálni.

– Ki kérdezi?

– Török Buzád vagyok – lépett felé Buzád, kézfogásra nyújtott karral –, és...

A férfi felhorkant.

– Milyen név ez? Magát sem szerette az édesanyja, látom.

Erika élesen beszívta a levegőt, és Buzád egy pillanatra lehunyta a szemét, elképzelte, milyen lenne lerúgni a csávó fejét, aztán kifújta a levegőt.

– Gergő mesélt magáról.

A férfi kihúzta magát.

– Mi köze magának a fiamhoz?! Maga is az emberrablóval volt, amikor megrontotta a fiamat?!

Buzád mély levegőt vett, és igyekezett kedvesen, racionálisan megszólalni.

– Tévedés történt. Gergőt nem rabolták el, Gergő megszökött, mert...

– Vádol engem valamivel?! – vágott a szavába a férfi. – Maga?! Akinek már a nevében is benne van, milyen ember?!

Buzád most már összeszorított fogain keresztül szűrte a szavait.

– Én nem akarom, hogy maga rosszban legyen a fiával, és ha hagyná, hogy elmagyarázzam... Ha esetleg mindent meg tudnánk beszélni... – Mert talán volt még út, hogy minden megoldódjon, és Gergő megértőbb szülőkhöz kerüljön vissza. Hiszen az apja kerestette, eljött érte, talán őszintén féltette a fiát. Kár, hogy Buzádnak fogalma sem volt, hogyan mediáljon egy ilyen szülő-gyerek nézeteltérést. – Nem tudom, mi játszódott le Gergő és maga között, csak azt, hogy Gergő elmondott magának valami fontosat önmagáról...

– Maga volt?! – csattant fel a férfi. – Maga beszélte be neki, hogy ő homokos, vagy tudom is én, micsoda, maga mosta ki az agyát ilyen hülyeségekkel?! – Buzád után kapott, mintha meg akarta volna fojtani, és Buzád csak a Tassal való rengeteg edzésnek köszönhette, hogy még idejében lebukott.

– Nem! – emelte fel a hangját. – Nem arról van szó, és ha esetleg lehiggadna egy kicsit... – Mégis hogyan magyarázza meg a férfinak, hogy melegnek lenni nem volt bűn? Hogy teljesen normális volt, nem pedig valami immorális perverzió, ahogyan ő hitte?

– Hogy higgadjak le, amikor maga elrabolta a fiamat, és megerőszakolta őt?! – ordította a férfi. Újra nekiment volna Buzádnak, de Buzád hátraugrott, fájós kezét bevágta az egyik műanyagszékbe. A karján átcikázó fájdalomtól könnybe lábadt a szeme.

– Mi folyik itt?!

Rendőrök özönlöttek a folyosóra, még a Zolit kihallgató nyomozó is rosszallóan kidugta a fejét az ajtón. A kavarodásban Gergő apjának végre sikerült orrba vágnia Buzádot; Buzád a lendülettől hátrazuhant, megbotlott a székekben, és végigzuhant rajtuk, az orrából dőlt a vér.

– Apa! Ne bántsd! – kiáltotta Gergő.

– Megerőszakolta a fiamat! – Gergő apja a dzsekijénél fogva rángatta Buzádot, Buzád feje előre-hátralendült az erejétől, a férfi arca elmosódva úszkált a szeme előtt.

Kirúgott, éppen térden találta a férfit, mire az hátrabotladozott, Buzád pedig talpra lökte magát, a szemébe szökött szúrós könnyeken keresztül már lendült volna, hogy kitapossa a férfi beleit.

– Ne üss vissza! – sikoltotta Erika, szinte túlvilági hang volt a maga sípoló kétségbeesésében, és Buzád karja megzavarodva lehanyatlott. Gergő apja elkapta Buzád dzsekijét, és a falnak taszította őt, Buzád feje hangosan koppant a vakolaton.

Gergő apja újra fölé magasodott, és Buzád fejében még mindig szédelegve keringett Erika sikolya, az értetlenség, miért ne üssön vissza, miért ne védje magát, úgyhogy csak a karját kapta az arca elé, de Gergő apjának árnyéka hirtelen nem hajolt fölé többé. Talán végre a rendőrök is észbe kaptak, és leállították.

Aztán Erika újra sikoltott.

– Zoli, ne! – És ahogy Buzád felkapta a fejét, még éppen látta, ahogy Zoli pofon vágta a férfit, még csak nem is ököllel, csak nyílt tenyérrel, és Gergő apja a recepciós pultnak szédült. És most végre a rendőrök is észbe kaptak, és birtokba vették a terepet.

Először Zolit fogták le – vette észre Buzád kábán.

De Gergő apja még mindig üvöltött.

– Ezért fel fogom jelenteni magát! Hallja?! Fel fogom jelenteni magát, maga pedofíl buzi!

– Nem! – kiáltotta Gergő olyan erővel, hogy a hangja elcsuklott bele. – Én foglak feljelenteni téged! – Aztán a döbbent csendben megismételte: – Igenis, feljelentést akarok tenni!

– Ki ellen akarsz feljelentést tenni, te? – képedt el az apja. – Hát nem adtam meg neked mindent, amire szükséged van? Nem etettelek, nem ruháztalak, hát nem az én fiam vagy, az istenért, ki ellen teszel te feljelentést?! – ordította.

Gergő arca könnyben úszott, a reszkető indulattól szólni sem tudott, csak valami nyöszörgésféle tört elő belőle. Buzád az orrából folyó vért szívogatva elé csusszant, hogy eltakarja a férfi elől.

– Most már elég lesz.

Gergő a kezére markolt, a fájós kezére, de Buzád összeszorította a fogát, és nem kiáltott. Gergő apja kinyitotta a száját, talán, hogy újra ordítson, aztán becsukta. A rendőrök nyugtalan pillantásokat váltottak, Buzád csak találgatni tudott, mi járt a fejükben. Azt remélte, a férfi kifakadása sikeresen bizonyította, hogy nem Gergő érdekeit tartotta szem előtt, de valószínűbb, hogy a rendőrök csak jogos felháborodásként értékelték a haragját. Elvégre nem mindennap tesz az ember ellen feljelentést a saját fia.

Mindenesetre ha már megtörtént az eset, dokumentálni kellett, ahogy az apa keresetét is Buzádék ellen. Buzádnak már fogalma sem volt, mi lesz ebből, de a nagy kavarodásban a rendőröknek már nem jutott több idejük Zolira, ezért egy figyelmeztetéssel hazaengedték, a lelkére kötötték, hogy ne merészelje elhagyni a megyét, és hogy nézze rendesen a postaládáját, mert nemsokára idézés fog neki érkezni.

Erika mindent megígért, mindenre rábólintott Zoli nevében is, úgy, ahogy az idős nénik általában, rengeteg könnyes hálálkodás közepette, pedig Buzád a legszívesebben verekedett volna még, semmint megköszönje, hogy a rendőrök így átbaszták őket a palánkon. Zoli is hasonlóan gondolkozhatott, mert olyan szúrós szemmel méregette Gergő apját, amíg a rendőrök a papírokat töltették ki vele a recepciónál, hogy Buzád azt remélte, mégis lehet szemmel ölni, és a fószer ott csuklik majd össze, helyben, és ezzel meg is oldódik az egész ügy.

A legnagyobb probléma természetesen az volt, hol helyezzék el Gergőt az éjszakára. Az apjával, aki ellen eljárást indított, nem mehetett haza, de Zoliékkal sem lehetett, anyai ágon az egyetlen nagynénje külföldön élt, és a rendőrök már éppen a gyermekotthont fontolgatták, mire végre apukának sikerült kiköhögni, hogy van egy másodunokatestvér, vagy valami eféle, egy rég halott nagymama testvérének a gyerekének a gyereke a szomszéd megyében, akinél Gergő esetleg lakhat, amíg a vizsgálat folyik.

– De én sosem találkoztam vele, nem is ismerem – esett kétségbe Gergő –, én nem akarok odamenni! – Erikába kapaszkodott. – Erika néni, kérem, ne tessék engedni, hogy elvigyenek! Nem akarok elmenni, nem akarok, nem akarok... – És úgy zokogott, hogy alig kapott levegőt, pedig még csak nem is gyermekotthonba akarták utalni. Legalább azt sikerült elkerülni.

– Na – préselte ki magából Buzád, pedig neki is elszorult a torka. – Na, gyerek, ne bőgjél...

– Holnap meglátogatunk, jól van? – mondta Erika. A két tenyerébe fogta Gergő arcát, elsimogatta a könnyeit. – Bátor fiú vagy te, menni fog neked ez is. És holnap meglátogatunk. Felírom neked a telefonszámomat egy papírra, jó? És fel is hívhatsz, ha meg vagy ijedve. Felhívhatsz akármikor, még éjszaka is, és én felveszem. Nem kell félned, no.

– De én magával... Én veled akarok élni, Erika néni – szipogta Gergő –, és Buzáddal és Zolival és Virgíniusszal és Hubával és a motorjával és Immakulátával...

– Majd – szólalt meg Zoli rekedten. – Később. Minden börtönből kijut egyszer az ember.

Gergő erre csendesebben szipogott, a pólója szegélyével megtörölte a szemét. Mielőtt végre autóba kellett szállnia, megölelte Zolit, a férfi mellkasába fúrta a fejét. Buzád most már őszintén kíváncsi volt, mit mondhatott neki Zoli, hogy ennyire megszerettetette magát.

Zoli úgy nézett ki, mint akit egyszerre fojtogat a nevetés és a sírás, és csak lassan lazult bele az ölelésbe. Megsimogatta Gergő haját.

– Na – mormolta, de meg sem próbálta leválasztani magáról a gyereket. Engedte, hogy Gergő húzódjon el, amikor akart. És miután Gergő Buzádtól is elbúcsúzott, kénytelen-kelletlen beült a rendőrautóba.

Zoli pedig végre szabad volt.

Mire magukra maradtak a parkolóban, Buzád már hasztalanul próbálta kipislogni a szeméből a könnyeket, azok legördültek az arcán. Zoli mellkasának döntötte a homlokát, de mielőtt átölelhette volna a férfit, Zoli elkapta a csuklóját.

– Mi történt a kezeddel? – kérdezte szigorúan. Az ő szeme is nedves volt a könnyektől.

– Semmi. – Buzád az öklével megdörgölte az arcát. – Honnan veszed, hogy van vele valami?

– Fájlalod. Látom rajtad.

Fene abba a huszonnégy évbe, fene, hogy Zoli ilyen jól ismerte őt...

– Viki néni ráütött a botjával – ismerte be Buzád a fogát szívogatva.

– Akkor orvoshoz megyünk vele. Most – jelentette ki Zoli, és már húzta is volna Buzádot a kocsi felé, ahol a vezetőülésben Erika pityergett.

– Zolika... – sóhajtotta Buzád elkínzottan. Visszahúzta a férfit maga mellé, a mellkasának simult. – Csak ölelj meg egy kicsit, jó? Csak egy kicsit.

– Jó. – Zoli elnevette magát, meglepetten, hitetlenül, a karjai közé vonta Buzádot. – Jól van. – Megpuszilgatta Buzád homlokát. – Hiányoztál.

– Csak nyolc óráig nem láttál – motyogta Buzád, pedig azt kellett volna mondania: „te is nekem".

– Akkor is. Mindig hiányzol, amikor nem látlak. Akkor is, ha csak vécére mész.

– Olyan hülye vagy, Zolika – nevette el magát Buzád, majd megreszketett egy nedves lélegzettel, Zoli mellkasába temette az arcát, hagyta, hogy a könnyei átáztassák Zoli pólóját. Zoli pedig ölelte őt, és ebben az érintésben feloldódott minden feszültség, elcsitult minden fájdalom, eloszlott maga Buzád is, nem maradt belőle más, csak valaki, akit öleltek, óvtak, szerettek.

Az csak később jutott eszébe, mikor már az orvosi ügyelet felé robogtak, hogy Erika biztosan látta őket ölelkezni az autó ablakából. Zoli mégsem húzódott el.