Zoli pontosan úgy reagált a kölyök érkezésére, ahogyan Buzád sejtette. Mire összeszedte magát annyira, hogy ismét emberek közé menjen, Zolit a konyhapultnál találta, ahol az ablakon kibámulva félmeztelenül kávét iszogatott, miközben Gergő lesütött szemmel dörgölte a szoba sarkában a tiszta padlót. Mikor meglátta Buzádot, olyan szemrehányással vegyes kétségbeesés ült a tekintetében, mintha legalábbis Buzád tehetett volna róla, hogy Zoli béna volt az idegenekkel. Buzádnak pedig ötlete sem volt, hogyan oldja a feszélyezett hangulatot.

Végül éppen rászánta magát, hogy Zolihoz lép, benyög valamit, bemutatja egymásnak ezt a két szerencsétlent, és már nyitotta a száját, amikor félbeszakította az utcáról beszűrődő motorzúgás, ami a kapu elé érve lassan, köhögve elhalkult, majd kiszenvedett.

– Itt van a Virgíniusz – dörmögte Zoli.

– Ki az a Virgíniusz? – kapta fel a fejét Gergő. – És miért van ilyen hülye neve?

De Buzád nem foglalkozott a válaszadással, már kicsapta az ajtót, és úgy futott, repült Virgíniuszhoz, mintha még mindig ötéves lenne. Csak most jött rá, mennyire hiányzott, mennyire megszokta, hogy ketten vannak, ő és Virgíniusz, és Virgíniusz mindent kézben tart, mindent megold, mennyire fárasztó volt felelős felnőttnek lenni, de most már minden rendben lesz, mert Virgíniusz újra itt volt.

– Buzád!

Ahogy Buzád nekicsapódott, Virgíniusz majdnem átesett Tas motorján, amiről éppen lekászálódott, de Tas visszalökte őket, mint a kuglibábukat, aztán Buzád csak szorította a bátyját, meg is emelte kicsit, Virgíniusz kalimpáló lábai sípcsonton rúgták.

– Na, tegyél le – nevetett Virgíniusz –, hagyjál!

De Buzád csak erősebben szorította, el akarta szepegni neki ezt az egész érzelmi hullámvasútat, ami az elmúlt egy hét volt, Zolit, a nagy döntéseket, az elmúlt huszonnégy év rémisztő árnyékát, amivel még mindig dűlőre kellett jutnia. Kisgyerek akart lenni újra, és még az sem érdekelte, Tas mennyire nézhette őket a nagy gülü szemeivel.

– Ennyire hiányoztam? – kérdezte Virgíniusz, és megsimogatta Buzád haját.

– Hiányoztál – motyogta Buzád, amikor végre sikerült rávennie magát, hogy elengedje Virgíniuszt. Pedig olyan szívesen bújt volna még, de a Tas is ott ácsorgott, mint valami faszent, és neki is kellett mondani valamit. – Cső, Töhötöm, te is itt vagy?

Tas elvigyorodott, már a házat vizslatta.

– Nem is rossz kéró – jegyezte meg.

– Hogyhogy itt vagytok? – nézett végig rajtuk Buzád.

– Szülinapod van, nem? – vágta rá Virgíniusz, és ott volt az arcában az a különös ragyogás, ami előtte soha máskor. Magától, Tas nélkül, talán eszébe sem jutott volna lejönni, most meg motoron lehasítottak az autópályán, Buzádban pedig már nem először megfordult a gondolat, mennyit változott a bátyja. Immakuláta is mondta, de személy szerint Buzád örült a változásnak; Virgíniusz sokkal fiatalabbnak tűnt tőle a maga harminchét événél.

– Hoztunk tortát is – mondta Virgíniusz.

– Kicsit széteshetett – sietett hozzátenni Tas, mert a tortát a kis csomagtartóból szedték elő, Buzád kedvence volt, az a csokikrémes, aminek sohasem tudta megjegyezni a nevét. Így már tényleg mindenkinek jutott süti; Gergő örülni fog.

– Virgíniusz! – Erika sietett feléjük, lezötyögött a terasz három kőlépcsőjén, és már be is invitálta őket a házba. – Gyertek csak, gyertek beljebb, egészen szépen sikerült felújítani... – Büszke háziasszonyként mutogatta a frissen festett falakat, az új konyhabútort, és bár a felújítás még nem terjedt ki a ház többi részére, gőzerővel mesélte a további terveit Virgíniusznak.

Tas tekintete megakadt Gergőn, aki a fal mellé húzódva, kicsit csodálkozva figyelte az eseményeket, még mindig ott állt mellette a felmosóvödör, bár Buzád nem értette, mit lehetett még a nappalin felmosni.

– Ki a házimanó? – biccentett felé.

Buzádban megállt az ütő. Hiszen Tas rendőr volt, biztosan volt valami jelentési kötelezettsége, és éppen azon gondolkozott, mit mondjon, amikor Virgíniusz is kiszúrta a kölyköt.

– Szervusz. Virgíniusz vagyok, Buzád bátyja – nyújtott kezet. – Ő pedig Tas nyomozó – intett Huba felé, mire Gergő vádlón Buzád felé kapta a fejét.

– Azt mondtad, nem adsz ki a rendőrségnek!

– Mit csináltál, amiről nem akarod, hogy tudjon a rendőrség? – kérdezte Tas előre lépve. Munkaüzemmódba kapcsolhatott, mert kivételesen nem is taperolta Virgíniuszt, pedig mellette állt. Virgíniusz döbbenten pillantott a kölyökről Buzádra.

– Nem csinált semmit – vágta rá Buzád Gergő elé lendülve –, semmi illegálisat...

– Jó gyerek – szólalt meg Zoli. Halkan beszélt, mégis olyan szokatlan volt a hangja a pillanatnyi csöndben, hogy minden fej felé fordult. – Az unokatestvérem.

– Zoli fiam, te csak ne hazudjál egy rendőrnek úgy, hogy most szabadultál a börtönből! – csattant fel Erika.

– Igazából szabadnapom van – emelte fel a kezét Tas mentegetőzve. – Én ma nem jelentek senkinek semmit.

Virgíniusz megcsóválta a fejét.

– Nagyon lazán állsz a bűnüldözéshez.

– Örülj neki, legalább nem ugrálok liftaknákba gengszterek után – szúrta vissza Tas vigyorogva, mire Virgíniusz megforgatta a szemét, de hagyta, hogy Tas megszorongassa a derekát.

– Nem jelentek semmit, kivéve ha emberölés történt. Szóval? – Tas szigorúan Gergőre pillantott. – Megöltél valakit?

– Nem öltem meg senkit! – csattant fel Gergő, de már nem hangzott olyan acsarkodónak. A tekintete Tas Virgíniuszt ölelő kezére siklott.

– Talált gyerek – szólt közbe Erika. – És jó is, hogy itt van, Huba, így legalább kikérhetjük az ön véleményét is, mit csináljunk. De előbb talán üljünk le – intett az asztal felé. – Köszöntsük fel Buzádot.

– Ajándékot hoztál? – csapódott Virgíniusz mellé Buzád.

– Magamat. Az nem elég?

– Meh – lökte meg a vállát Buzád vigyorogva. – Leértékelt?

Virgíniusz elnevette magát.

– Az. Turkálóban találtam.

– Az a neved, hogy Tas Huba? – kérdezte közben Gergő Tastól. – Mint a hét vezérnek?

– Az a neve, hogy Tas Huba Töhötöm – kiabálta be Buzád, mert minden lehetséges alkalmat megragadott rá, hogy égesse Tast. Sógorként kötelessége volt, de Gergő csak bólogatott.

– Tök menő.

– Mi a fasz? Engem kiröhögtél!

– Mert az a neved, hogy Buzád – közölte Gergő fintorogva.

– Boldog Buzád után! Vértanú volt, tök menő!

– A bátyád meg Virgíniusz?

– Az semmi. A nővéremet, tudod, az apácát, Immakulátának hívják – vágta rá Buzád, és életében először büszke volt, hogy ilyen fura, különleges neveik vannak.

– Tényleg – szólalt meg Virgíniusz –, Immakuláta késni fog egy kicsit.

– Ő is jön? – tátotta el a száját Buzád.

– Azt mondta, felhívtad – pillantott rá kicsit csodálkozva Virgíniusz, mintha talán Buzád hívta volna meg Immakulátát, hogy aztán elfelejtkezzen róla. De ha ennyit számított, hogy Buzád akkor egyszer beszélt a nővérével, lehet, hogy tényleg megérte többet telefonálni.

Mindenesetre ha Immakulátát is várták, akkor Erika indítványozta, hogy halasszák el a köszöntést és vele az ebédet. Nápolyit is kerített valahonnan, aprósüteményt és szőlőlevet, pedig nem sejthette ő sem, hogy Virgíniuszék betoppannak. Hivatalosan a beszélgetésnek Gergő helyzetéről kellett volna szólnia, de helyette el-elkalandoztak, Gergő Tast kérdezgette mindenféle izgi munkahelyi sztorikról, amíg Virgíniusz Erikával beszélgetett az otthoni dolgokról, Buzád pedig feloldódott a hangzavarban, az egymásba csapódó hangok kakofóniájában.

Csak arra ocsúdott fel, hogy Tas megtorpant Virgíniusz előtt, a szék háttámlájára támaszkodva lehajolt egy csókra. Buzád el is felejtette, mennyire émelyítőek tudtak lenni.

– Elviszem a vakarcsot motorozni – jelentette be Tas, a szavait Virgíniuszhoz intézte, mintha engedély kellett volna tőle.

Virgíniusz felmosolygott rá, és Buzádnak megint az az érzése támadt, hogy Virgíniusz volt a Nap. Tas körülötte nem volt más, csak valami izgága csillag, boldog és büszke, ha a Nap színe felé fordította az arcát.

– Vigyed – bólintott Virgíniusz, majd vissza akart térni Erikához, akinek éppen azt ecsetelte, mennyire aggódik, hogy a régi recepciós Eszterről már két hete nem hallott senki semmit, de Erika lassan feltápászkodott.

– Jobb, ha én is elkezdem az ebédet. Hogy kész legyen, mire Immakuláta ideér. – Megszorította Virgíniusz kezét. – Örülök, hogy lejöttetek.

– Eljössz velem sétálni? – állt fel Buzád. Ahogy körbenézett, már Zoli sem volt a szobában; Buzád észre sem vette, ő mikor lépett le.

Virgíniusz követte őt a kertbe, lassan haladtak a kerítés mellett. Már a csirkéket is elhagyták, mire Buzád végre megszólalt.

– Nem tudom, hazamenjek-e.

Magán érezte Virgíniusz tekintetét.

– Zoli maradni akar, és én... Én Zolival akarok lenni. – Úgy vetette fel a fejét, mint aki harcolni is kész az igazáért, de Virgíniusz csak elmosolyodott.

Megsimogatta Buzád haját.

– Akkor Zolival kell megbeszélned, hol akartok élni.

Még több érett beszélgetés, még több nehéz döntés. Buzád kifújta a levegőt.

– Nem tudom, nekem való-e...

– Micsoda?

– Ez az egész. Ez a... Amit a felnőttek csinálnak, ez a tervezés. Én... – Virgíniuszra sandított. Úgy szerette volna, ha Virgíniusz megmondja, mit tegyen, hogy legyen valaki, akinek a szava ellen lázadni lehetett, de akinek a végén mindig igaza lesz. Buzád életében először teljesen egyedül állt a világban, arra fordult, amerre akart, és minden irányból fölé magasodott, átcsapott rajta a végtelen szabadság, mint a pusztaságban a tisztakék ég.

Virgíniusz megszorította a kezét. Buzád visszaszorított.

– Hiányozni fogsz. – Buzád nem akart távol lenni Virgíniusztól. Épp elég volt neki, hogy Immakuláta elköltözött tőlük. Mégis mintha ez lett volna az egyetlen módja annak, hogy Zolival lehessen most, amikor annyira össze volt zavarodva.

– Bármikor meglátogathatsz.

– Az más.

– Hát... – Virgíniusz körbepillantott a kerítés mellé ültetett örökzöldeken, összehúzta magát a feltámadó szélben. – Egyetlen döntés sem kell, hogy örökre szóljon. Ha nem szeretsz itt élni, bármikor visszajöhetsz.

Odakint a kapun túl Tas és Gergő húztak el egy újabb körre, Gergő kurjantása túlharsogta a motorzúgást is. Virgíniusz halvány mosollyal követte az útjukat.

Buzád meglökte őt a vállával.

– Kösz. – Még mindig nem tudta, mihez kezdjen, de felsejlett benne a gondolat, hogy ennek sosem lesz vége. Nem volt végcél, nem volt tökéletes állapot, amihez el lehetett érni, csak az állandó, örök formálódás volt, a kezdés és az újrakezdés, és benne Zoli az egyetlen állandó. – Akkor beszélek Zolival.

*

Zolira az utca végében talált rá, a tóparti betonon ücsörögve. Buzád lehuppant mellé, megtámaszkodott a két tenyerén.

– Cső.

Zoli nem válaszolt, csak a szeme villant Buzád felé, majd a térdére dőlve visszatért a hullámokhoz. Buzád körbepillantott a tóparton, a tőlük nem messze susogó nádason, a kékkorlátos lépcsőn, ami a vízbe vezetett a partmenti kövek fölött. A víz sötéten, sárszínűen kavargott, felspriccelt, ahogy a partnak csapódott, sötéten pöttyözte Zoli cipőjét.

– Elhiszed, hogy már egy hete itt vagyunk, és én még meg sem néztem a Balatont? – jegyezte meg Buzád.

Zoli megrázta a fejét, összefonta a karját a mellkasa előtt. Buzád azon gondolkozott, hogy tudott leélni harminc évet anélkül, hogy akár egyszer is látta volna ezt a víztömeget, a túlparton hullámzó dombokat, jobb felől a Tihanyi-félsziget sötét, ködbe burkolódzó kitüremkedését.

A nádas közelében halk hápogással kacsák úsztak. Buzád izgalmában megbökte Zoli oldalát.

– Zolika, nézd!

Amikor visszafordult, Zoli őt nézte, a szája sarkában újra ott játszott az a félmosoly.

– Cuki vagy – jegyezte meg.

Buzád zavartan elnevette magát, hő futott át rajta, az arcába szökött.

– Te csak ne szólogassál be nekem, Zolika, jó, a szülinapomon!

Zoli nem felelt, de hátradőlt, ahogy megtámaszkodott a tenyerén, az ujjait Buzádén pihentette. Buzád kiszabadította két ujját, amíg a kezük úgy fonódott egymásba, mint egy hajfonat.

Zoli a túlpartot figyelte. Buzád beszélni szeretett volna, de a nyelvén megreszketett, majd elhalt minden szó.

– Emlékszel, amikor elsőben azt akartam tudni, hogy a tehén ad-e vaníliás tejet? – szólalt meg Zoli. – És te megkérdezted nekem órán. – Elmosolyodott. – Én tényleg nem tudtam, és te tényleg megkérdezted. Mintha ez olyan fontos kérdés lett volna.

– Mert az volt! – vágta rá Buzád, készen, hogy megharcoljon a maga igazáért. Hiszen fontos kérdés volt, szimplán azért, mert Zoli kérdezte.

Zoli futón rápillantott.

– Az egész osztály kinevetett érte. Téged, az én hülyeségemért. És láttam rajtad, hogy rosszul esett, mert olyan vörös lett a fejed.

Buzád megvonta a vállát.

– És?

– Meg sem vertél érte – pillantott rá vigyorogva Zoli. – Sőt, még te hoztál nekem vaníliás tejet másnap, azt mondtad... – A hangja megremegett a visszafojtott nevetéssel. – Azt mondtad, te találtál olyan tehenet, amelyik vaníliás tejet is ad. Hogy te fejted meg, személyesen.

– Hogy flexeljek, mit gondoltál? – lökte meg a térdét Buzád nevetve.

Zoli megnedvesítette az ajkát.

– Arra gondoltam, hogy meghalnék érted. – A hangja most komoly volt, csöndes. – Arra gondoltam, hogy most már veled leszek mindig, akárhova mész. Akármilyen messzire.

Buzád torka elszorult, a keze elernyedt Zoli kezében. Zoli visszanézett a felcsapó hullámokra.

– Emlékszel, amikor ötödikben arcon basztak a kosárlabdával, és eltört az orrom?

– Emlékszem – lehelte Buzád. Zoli arca csupa vér volt, a ruhája is, minden úszott a vérben, azt hitték, eljött a vég.

– A hátadon vonszoltál be a terembe – vigyorodott el Zoli –, miközben taknyod-nyálad egybefolyt, úgy bőgtél, de nekem azért azt mondtad, hogy nem lesz semmi baj, és hogy ölben viszel be a kórházba. Pedig amúgy tudtam járni, de nem mondtam semmit, mert annyira kivoltál.

Buzád égő arccal oldalba könyökölte.

– Jól van már, Zolika, most csak azért vagyunk itt, hogy az én nagy lebőgéseimről beszélgessünk?

– Nem. – Zoli őt figyelte, újra azzal a kiismerhetetlen, mélybarna tekintettel. – Az enyémekről. – Visszafordult a tó felé. – Olyan sokáig... – A hangja elcsuklott, mély levegőt vett. – Nyolcadikos voltam, amikor... – Buzád érezte, hogy a keze remeg, ezért leszorította azt a betonra. Zoli megnyalta az ajkát. – Nyolcadikos voltam, amikor először meg akartalak csókolni. – Sietve ejtette a szavakat, egy levegővel, aztán összehúzta magát, a kezét is elrántotta, mintha pofonra várna.

Buzád nem mozdult, a hullámokat nézte. Zoli nehezen lélegzett mellette.

– Szánalmas, nem? Hogy ennyi ideig... – Ökölbe szorította a kezét. – Hárman hagytak el, mert reménytelenül szerelmes voltam a heteró legjobb barátomba, de én... Nekem ez oké volt, érted, én megértettem, úgy voltam vele, nem baj, ha néha fáj, amíg kussban tudok maradni, amíg magamban tudom tartani, és egyszer el fog múlni, de aztán te... Aztán te kitaláltad ezt a... Ezt a... marhaságot... – Kifulladva elhallgatott.

Buzád a szemét ellepő könnyfátyolon keresztül is a túlpartra szegezte a tekintetét.

– Nagyon fájt?

Zoli megvonta a vállát.

– Néha úgy fájt, hogy azt hittem, tudom, apa mit érzett. Még... Még örültem is neki. – A hangja elgyengült. – Hogy nem számít, hogy fáj, legalább... Legalább ennyi maradt nekem belőle.

Buzád lehunyta a szemét. Éppen, mint anyával, most látta először Zolit igazán: a halott apjával, a fejében kavargó mesékkel, ezzel a mélyre temetett kínnal a bőre alatt. Az ember mindig a távozókat látja a legtisztábban.

– Sajnálom, hogy nem jöttem rá hamarabb. – Mennyi fájdalomtól megkímélhette volna mindkettejüket.

Zoli megvonta a vállát.

– Nem a te hibád.

Buzád ebben nem volt olyan biztos. Mennyi időt elvesztegetett azzal, hogy a neve ellen küzdött, a családja ellen küzdött, amikor lehetett volna boldog is. Amikor lehetett volna az a Buzád, akinek mindig is lennie kellett.

– És most, Zolika? – szólalt meg rekedten.

Zoli könnyesen megrázta a fejét.

– Nem tudom.

– Most, hogy annyit vártál rám...

– Én nem vártam rád! – csattant fel Zoli. – Én nem vártam el semmit, érted, én nem reméltem semmit, nekem nem kell jutalom a balfaszságért!

– Hűség. – Buzád megköszörülte a torkát. – Ezt így hívják. És én tényleg nem vagyok jutalom. Nem kellek már neked?

Zoli ráemelte piros, feszült tekintetét.

– Egyszer el fogsz menni. És én nem fogom kibírni.

– Ezért inkább elküldesz? – Buzád hangja elcsuklott. – Ez faszság, Zolika.

Zoli összeszorította a fogát, nem nézett Buzádra. Buzád mély levegőt vett, megtörölte a szemét.

– És ha nem megyek el soha?

– Azt nem tudod megígérni.

– Miért nem? Ha te tudtál huszonnégy évig...

– De nem akarok tovább! – csattant fel Zoli. – Nem bírom tovább, nem érted?!

Buzád összeszorította az ajkát. Hát ennyire fájdalmas volt őt szeretni? Ennyire lehetetlen, mint parázson járni?

– Akkor mit szeretnél, Zolika?

– Nem tudom. Békét és nyugalmat, baszd meg! – mordult fel Zoli, és a tenyerébe temette az arcát.

Buzád felállt.

– Jól van. Ahogy gondolod. – A hangja elfulladt, de ahogy lenézett Zolira, lassan megszelídült benne a harag. Megsimította a férfi felhúzott vállát, leguggolt mellé. – Azért én szeretlek, Zolika. Eddig is, most is... Ezután is, jó? – Megcsókolta Zoli arcát, majd felegyenesedett.

Zoli nem nézett fel rá, lehajtotta a fejét, és miközben Buzád visszasétált a házhoz, ott feszült köztük az elmúlt huszonnégy év.

Mégis csak... Huszonnégy év. Majdnem Buzád egész élete. És most adja fel, csak azért, mert a jövő bizonytalan? Mert lehet, hogy egyszer nem lesznek egymásnak többé? Buzád keze ökölbe szorult a zsebében. Hát egy nagy faszt, meg még egy másfelet, ahogy Zoli mondta egyszer. Buzád nem lesz hajlandó lemondani erről a barátságról.

Mégis úgy fojtogatta a sírás. Mintha Zoli tényleg ejtette volna, abban sem volt biztos, hogy képes lesz megszólalni bőgés nélkül. És amikor megpillantotta Immakulátát a kapuban, a Mary Poppinsos hányásszínű kofferját szorongatva, feltört belőle az egész, mint a gejzírből a forró víz, úgy prüszkölt taknyosan-könnyesen a nővére vállába.

– Szia – zokogta –, szia, úgy hiányoztál...

Immakuláta csak lassan olvadt fel Buzád váratlan, heves ölelésében; a három Török testvér közül neki ment legnehezebben az ölelkezés. Aztán végre Buzád hátára fektette apró, hűvös kezét, a fülébe súgta:

– Tudom, hogy nem miattam bőgsz ennyire. Mi az? – Most egészen megértőnek hangzott; voltak még csodák. Meg is simogatta Buzád haját. – Dobott a Zoli?

Buzád könnyesen bólintott, a nővére vállába fúrta az arcát. Immakuláta gyakorlatlanul simogatta a hátát.

– Legalább mondta, hogy maradjatok csak barátok?

Buzád megrázta a fejét.

– Azt mondta, nem működne – suttogta elhúzódva. – Hogy úgyis el fogok menni.

– Nem hibáztathatod, mert fél. Hány csajt dobtál a szeme láttára?

Buzád összeszorította a szemét.

– Az más.

– Tudom. – Immakuláta megsimította az arcát, a szemében különös ragyogás ült, és Buzád egy pillanatra úgy érezte, mintha az édesanyja nézne vissza rá. – Nézzenek rád – mormolta Immakuláta mosolyogva.

– Csak egy évvel vagy idősebb nálam – jegyezte meg Buzád.

– Tényleg? – pöckölte meg a homlokát Immakuláta. – Néha úgy érzem, fényévekkel.

Buzád a homlokát dörgölve hátralépett.

– Az nem nehéz – vigyorodott el. Most érezte csak igazán, ebben a nagy, végtelen szabadságban, mennyire gyerekes volt eddig. Csak a gyerekek lázadtak; a felnőttek döntöttek. Immakuláta már réges rég meghozta a maga döntéseit.

Most Buzádon volt a sor.

*

Zoli csak estefelé ért haza, amikor már vacsorára terítettek. Sápadt volt, a szeme piros, de mikor Erika kérdezte, csak azt motyogta, kifújta a szél. Evés közben még annyit ki lehetett húzni belőle, hogy Tihanyba kompozott, azért volt ilyen sokáig el, de ennél többet nem mondott, szótlanul a levesébe bámult.

Buzád családja bezzeg hozta a szokásos formáját, amibe Tas éppen beleillett. Noha csak négyen voltak, mind egyszerre beszéltek, Immakuláta azzal basztatta Buzádot, hogy minek sózza túl a levesét, Tas és Virgíniusz meghitten sugdolóztak egymás között, miközben Buzád Gergőt próbálta segítségül hívni Immakuláta ellen, de Gergő épp annyira félt Immakuláta apácaságától, mint amennyire Immakuláta az idegenektől, úgyhogy csak kínos pillantásokat vetettek egymásra, amiért Buzád csak kiröhögni tudta őket.

Zoli volt az első, aki felállt az asztaltól, aludni ment, Buzádék pedig egy kör Fekete Péter közben nekiálltak végre kitárgyalni Gergő ügyét is.

– Te menjél a sarokba, Tas – integetett neki Buzád –, dugd be a füled, és la-la-lázzál, jó?

– Hülye – szólt közbe Virgíniusz –, Huba az, aki a legjobban tudja, mit kell csinálni.

– Azért a jogot annyira nem ismerem... – húzogatta a száját Tas.

Az mindenkinek tiszta sor volt, hogy Gergő megtalálását jelenteni kellett a rendőrségnek. Azt viszont senki sem tudta, hogyan akadályozzák meg, hogy a szülei ne vegyék magukhoz azonnal. Gergő felvetette, hogy talán az is számít, ő mit szól a dologhoz, mire mindenki bölcsen bólogatott. De hogyan érvényesítsék Gergő akaratát?

– Gyermekjogi képviselő – csapott az asztalra Tas –, így hívják! Gyermekjogi képviselő, az kell nekünk.

– De ki fogja fizetni? – szólalt meg Erika bizonytalanul. – Nekem a költözés...

– Majd én – felelte Tas, még pöffeszkedett is hozzá.

– De szerintem van, aki pro bono is elfogadja az ügyet – szólalt meg Virgíniusz.

Immakuláta Buzád elé tolta Virgíniusz mobilját, amin már ki is kereste a gyermekjogi képviselők elérhetőségeit régiónként, és még egy oldalt a helyettes szülőségről, amit Buzád megmutatott a többieknek is.

– Ha arra kerül a sor, akár nevelőszülő is lehetek – tűnődött Erika. – Vagy helyettes szülő, amelyikkel jobban jársz – pillantott Gergőre. – Mit szólsz?

Gergő elmosolyodott, elégedetten lejjebb csúszott a székében, mintha a neki kirendelt helyzetbe helyezkedne bele.

– Nekem tetszik. És akkor – pillantott végig félénken Buzádékon –, titeket is látlak majd?

– Miért, gyerek, ennyire balhés vagy, hogy egy egész falunak kell nevelnie? – lökte meg a térdét az asztal alatt Buzád nevetve, mire Gergő fintorogva nyelvet nyújtott rá.

– Csak Zolika – szólalt meg Erika aggodalmasan –, Zolika vajon mit szól ehhez? Hiszen a háta mögött szervezkedünk...

– Bírja Gergőt – mondta Buzád –, biztos ő is oké lesz vele. – Különben meg Zoli felnőtt volt, ha nem akart, nem kellett Gergő közelében maradnia. De Zoli még arra is kész lett volna, hogy egy rendőrnek hazudjon erről a kissrácról, akit alig két perce ismert, és ahogy erre gondolt, Buzád alig tudta visszafojtani a mosolyát.

– Azért mégis – tördelte a kezét Erika –, megkérdezzük. Holnap megkérdezzük, jó? – pillantott Gergőre, aki úgy bólintott, olyan nyugtalansággal, mintha ő is kételkedne Zoli engedékenységében.

Most, hogy ezt megbeszélték, és a gyermekjogi képviselőt is okosan kitalálták, Virgíniuszék lassan búcsúzkodni kezdtek. Immakuláta is összekészülődött, hogy még elérje az utolsó vonatot. Buzád úgy szorongatta, mintha sosem akarná elengedni.

– Mikor látlak legközelebb? – motyogta, miközben a szája telement Immakuláta hosszú, szőke hajával.

– Gyere fel Miskolcra, akkor. – Immakuláta mosolyogva az övének koccantotta a homlokát. – Különben meg mi ez a hirtelen nagy ragaszkodás? Én mindig azt hittem, utálsz engem.

Talán viccnek szánta, de Buzádot szíven ütötte a szó. Megszorította Immakulátát.

– Pedig szeretlek, tudod? És majd felmegyek Miskolcra, akkor azt kívánod, bár ne szeretnélek.

Immakuláta elnevette magát.

– Jól van. – Még utoljára megsimogatta Buzád haját. – Boldog szülinapot. És várlak Miskolcon – tette hozzá szigorúbban.

Mikor elbúcsúztak, Virgíniusz Buzád fülébe súgta:

– Majd hívj, mi legyen a régi lakással. És sok sikert. – És kacsintott, amit csak a Tastól tanulhatott, olyan idegen volt tőle a gesztus.

Buzád sokáig szorongatta Tas kezét, miközben szemben álltak egymással, mint az ellenséges felek.

– Óvatosan vezessél. Vigyázzál Virgíniuszra.

Tas elvigyorodott.

– Igenis.

– De komolyan, hallod? Virgíniusznak bármi baja lesz, odamegyek, és szétrúgom a segged.

Tas épphogy csak a szemét nem forgatta.

– Azt amúgy is megteszed, szórakozásból. De te csak ne féljél semmit – veregette meg Buzád vállát, mire Buzád végre eleresztette.

– Figyeljél a forgalomra – tette azért hozzá, mutatva Tasnak, hogy szemmel tartja. – Tartsad be a sebességkorlátozást.

– Ne egrecíroztassad Hubát, légy szíves – szólt közbe Virgíniusz türelmetlenül. – Nem is tudsz vezetni.

Tas és Buzád összenéztek, Tas vigyorogva azt tátogta: úgyis mindig én nyerek, Buzád pedig visszajelelte, baszd meg magad, Töhötöm, de a végére elnevette magát.

Így ért lassan véget Buzád harmincadik születésnapja.

Mikor lefeküdni ment, Zolit még ébren találta, hallotta halk, éber lélegzetét. Tenyérbemászóan belevigyorgott a sötétbe.

Nekilátott elhúzni Zolié mellől a matracát, a legsötétebb sarokba, ahol úgy érezhette magát az ember, mint valami régi regényben a száműzött. Zoli susogva felkönyökölt, Buzád magán érezte a tekintetét, miközben a matracot rugdosta, és azt kívánta, bárcsak látná, mit üzen neki az a sötét pillantás.

– És akkor ennyi volt? – vágta oda Zoli. – Egy ilyen faszság miatt már a közelemben sem bírsz maradni?!

– Dehogy, Zolika – vigyorodott el Buzád –, de még sosem vágyakoztam senki után. Jól akarom csinálni, már az is baj?

– Vágya... – Zoli elakadt, megköszörülte a torkát. – Vágyakozni valaki után? – lehelte. Buzád szerette volna megnézni, pirult-e hozzá. Úgy hangzott, mint aki pirult.

– Az, az, Zolika. Azt mondtad, te huszonnégy éve vagy reménytelenül belém esve, most én jövök.

– Hogy... reménytelenül...

– Beléd legyek esve, igen. Mit szólsz?

Zoli egy darabig hallgatott, csak idővel szólalt meg.

– Olyan hülye vagy – mondta, de már mosolygott, ellágyult tőle a hangja.

– Figyeld meg, Zolika, nem csak te tudsz drámázni. Figyelj. – Buzád hanyatt vágta magát a matracon, és hangosan felsóhajtott. – Zoli... – A szívére szorította a kezét. – Jaj, Zoli... Zoli, mikor leszel az enyém? Zoli...

– Kussoljál már, baszd meg – mordult rá Zoli –, olyan vagy, mint valami vernyogó macska az ablak alatt.

Buzád a hatás kedvéért nyávogott egyet, mire Zoli tehetetlenül elnevette magát.

– Te hülye gyökér – mondta, de úgy hangzott, mint ahogy mások azt mondták, szeretlek, és Buzád tudta, hogy nyert ügye van.

Így nyomta el az álom, Zolitól távol, poénból fel-felnyögve. Zoli vissza-visszamorgott valamit, egyre elmosódottabban, egyre álmosabban, amíg már nem reagált, és csak a sötétség maradt, a hideg.

A pince.

És Buzád csak azt tudta, hogy Martinovicsék meg fogják őket ölni, ha nem csinálnak valamit, szorította a csuklóját a gyorskötöző.

– Buzád, most! – Zoli hangja egyszerre szólt mindenhonnan és sehonnan, az álmok különös, földöntúli lüktetésével. – Fuss!

Buzád pedig futott, feldübörgött a lépcsőn, a bakancsa minden csattanása egy-egy szívdobbanás. Azt hitte, Zoli mögötte volt, hogy követte, de amikor kiért a vakító fényre, és hunyorogva körbenézett – mintha a lépcső nem is létezett volna – egyedül volt a sötétben megint. És a lábai alól kicsúszott a talaj.

– Buzád! – Valaki rázta a vállát, Zoli súlya nehezedett rá, Zoli illata ült meg az orrában, tusfürdő és cigaretta és Zoli meztelen, forró bőre, és Buzád Zoli felkarjának döntötte a homlokát.

– Buzád. – Zoli hangja is olyan volt, mint egy simogatás, a lélegzete is Buzád hajában. – Mi van?

Buzád most már értette, Zoli miért nem szeretett beszélni; voltak olyan érzések, nagy, rémisztő érzések, amik mellett eltörpültek a szavak. Csak annyit tudott kipréselni magából:

– Azt hittem, követsz... – De Zoli így is értette, szorosabban fonta köré a karjait.

Egy darabig hallgattak, Buzád elálmosodva hallgatta Zoli szívének lassuló lüktetését, számolt minden dobbanást. Abban a pillanatban ennyit akart a jövőtől, Zoli szívverését a fülében még sokáig, örökké.

– Hiányoztál – mormolta. – Amíg abban a kukában bujkáltam. – Zoli karja szorosabbra fonódott körülötte, ahogy a férfi megfeszült. Buzád elnevette magát. – Láttam egy patkányt, és... arra gondoltam, te mit szólnál hozzá. Kiskorodban idomítani akartad őket, mint a bolhacirkuszt.

– Mert láttam egy rajzfilmben – kezdte Zoli felháborodva, aztán elhallgatott, megenyhülve megsimogatta Buzád hátát. Talán már ő sem tudta, kicsi Zoli mire gondolt. Buzád csak azt tudta, hogy neki voltak a legfurább ötletei.

– És még csak szívatni sem tudtalak vele – mormolta Buzád.

Kis idő múlva ő törte meg a csöndet.

– Neked nincsenek rémálmaid róla? – Hiszen Zoli jobban megsérült, mint ő, agyrázkódása is volt.

– De. – Zoli a hüvelykujjával megsimogatta Buzád arcát. – Féltettelek – súgta.

Buzád hümmögött. Hiszen ő is csak ezért félt, Zoliért.

– Te, Zolika – dünnyögte. – Szerintem én sokkal régebb óta beléd vagyok...

Zoli összerezzent, befogta a száját, mire Buzád reflexből megnyalta a tenyerét, de Zolit ez már rég nem hatotta meg. Mikor Zoli végre elengedte, Buzád szuszogva a sötétbe suttogta:

– Miért, Zolika, már ki sem lehet mondani?

Zoli karjai lefoszlottak róla, ahogy a férfi a hátára fordult.

– Nem tűnik igazinak – mormolta.

– Az már nem az én problémám, hogy alacsony az önbizalmad.

Zoli felhorkant.

– Téged nem ijeszt meg?

– Miért, kellene?

Zoli megvonta a vállát.

– Eddig minden olyan egyszerű volt. Olyan világos, hogy a világon vannak lehetetlen dolgok. És aztán mégse. És most... – Megdörgölte az arcát. – Állandóan azon aggódok, tetszem-e neked. Nem faszság?

Buzád elnyomott egy önelégült vigyort.

– De ha tudod, hogy tetszel nekem...?

– Ez nem ilyen egyszerű, baszd meg – mordult fel Zoli. – Akármit csinálok, akármit mondok, azt akarom, hogy neked tetszen. És így nem tudok élni, nem tudok... semmit, ha közben állandóan azon filózok, mikor mondok vagy teszek valamit, amivel elrontom a dolgokat.

Buzád összekulcsolta a kezét a mellkasán, felbámult a plafonra. Ő sosem gondolkozott ilyesmiken, ő csak létezett bele a vakvilágba, az is meglepetésként érte, hogy őbelé szerelmesnek is lehetett lenni.

– De miért – mormolta –, biztos van valami, ami neked nem tetszik bennem?

– Biztos – hagyta rá Zoli szárazon.

– Például?

Zoli egy darabig hallgatott.

– Nagy az arcod – mondta aztán. – Nem férünk el hárman az ágyban – lökte oldalba Buzádot, mire Buzád félig a padlóra huppant.

– Hé! – Nevetve visszamászott, Zoli oldala mellé kucorodott. – Ha ennyire tele vagyok hibákkal, miért pont belém vagy szerelmes? Miért nem valaki tök másba?

– Azt hiszed, nem próbáltam? – sóhajtotta Zoli. – Egy időben annyira utáltalak, hogy azon gondolkoztam, iskolát váltok. Vagy munkahelyet. Valami. Aztán újra találkoztunk, és úgy tettél, mintha nélkülem nem tudnál élni, mintha a buli nélkülem nem lenne ugyanolyan, mintha fontos lennék, és... és értékes, érted, és én újra ugyanott voltam, ahonnan elindultam.

Buzád elszoruló torokkal hallgatott. Ha ennyi fájdalmat okozott Zolinak, nem lett volna nekik jobb külön? Nem lett volna jobb egy életre véget vetni ennek az egésznek?

– Tudod, mit, Zolika? – szólalt meg rekedten. – Próbáljuk ezt ki.

– Mit?

– Hogy én a tiéd vagyok, de te nem vagy az enyém. És ha a hét végére sem szeretsz belém, nem akarsz engem, akkor ennyi volt. Akkor nem látjuk egymást többet.

Zoli halkan beszívta a levegőt, majd kifújta.

– Jól van – lehelte. – Próbáljuk meg.

Buzád mosolyt erőltetett az arcára.

– Akkor ha megbocsátasz, megyek is a sarokba vágyakozni. – Indult, hogy átmenjen a másik matracra, de Zoli visszarántotta.

– Maradj – mormolta Buzád nyakába, meztelen mellkasa Buzád hátának préselődött. – Ha az enyém vagy, maradj velem. Legalább ma estére.

Buzádon az új lélegzettel reszketés futott át, elernyedt Zoli karjai között. Megszorította Zoli kezét a szíve fölött, és összefonta az ujjaikat. Zoli nevetve felszusszant, Buzád megborzongott forró lélegzetétől.

– Különben meg – mormolta Zoli mosolyogva –, ha tovább kell hallgatnom a vernyogásod, biztos, hogy megfojtalak.

Buzád vigyorogva megfordult.

– Miért? Nem tetszik?

– Nagyon hangos. – Zoli csókot nyomott Buzád válla csücskére. – Vágyakozzál inkább szép csöndben, jó?

– Jó. – De Buzád Zoliba gabalyodva a matracon már tudta, hogy ebben semmi vágyakozás nem lesz. Vágyakozás eddig volt. Ezután már csak a beteljesülés jöhet.