A fiú makacsul hallgatott a nyaraló szedett-vedett kanapéján, miközben Kriszta a szemébe világított a fejlámpájával.

– Hogy hívnak? Mit keresel itt? – hajolt a fiú arcába. A karjában még mindig ott fészkelődött a halkan kotyogó csirke. – Miért loptad el Micikét?

A fiú hunyorogva az arca elé emelte a kezét, megpróbált elhúzódni az éles fénysugár elől. Buzád elkapta Kriszta karját.

– Inkább vigyük be a házba. Itt neki sem lehet kényelmes…

– Én be nem viszem a házamba! – rázta a fejét Kriszta. – Ellopta a csirkémet!

Buzád megforgatta a szemét.

– Akkor majd én. – A fiú karja után nyúlt, de az lerázta magáról a kezét.

– Hagyjál! Tudok járni.

– Akkor chop-chop.

– Mert ha nem? – lépett közelebb a fiú. – Vagy megpróbálok elfutni? Megint letepersz, mint valami vadállat?

Buzád megköszörülte a torkát.

– Véletlen volt. Önvédelem. Na. – Az ajtó felé intett. – Gyerünk. Enni is kapsz, ha jó leszel.

Nem tudta, Erika mit fog szólni az idegen kissráchoz az új konyhájában, de nem nagyon volt más lehetősége. Virgíniusz bezzeg tudta volna, mihez kezdjen a kölyökkel, hogyan bírja szóra. Ha Virgíniusz valamihez értett, az volt, hogyan beszéltesse az embereket, lehet azért, mert mind olyan ártalmatlannak hitték. Megközelíthetőnek. Buzád harminc éven keresztül próbált megközelíthetetlen lenni, és most nem tudta, hogyan legyen más. Csak azt tudta, hogy elege volt ebből a hideg, kivájt belsejű kísértetházból.

A fiú azonban Erika konyhájában sem lett beszédesebb, még az ebédről maradt pörkölthöz sem nyúlt hozzá.

– És most, zsenikém? – jegyezte meg Kriszta az oldalvonalról. Még mindig nem engedte el azt a nyomorult csirkét.

– Gondolkozom, jó?

A fiú gúnyos pillantása ide-oda siklott közöttük.

– Ti jártok? – szólalt meg.

Buzád felprüszkölt, ugyanabban a pillanatban, amikor Kriszta azt mondta:

– Még csak az kéne!

– Pedig pont úgy veszekedtek – vonta meg a vállát a fiú.

– De nem járunk. – Buzád közelebb lépett, kezet nyújtott. – Amúgy Buzád vagyok. – A fiú szája mosolyra húzódott, úgyhogy Buzád megforgatta a szemét. – És igen, az is, amire éppen gondolsz.

A fiú meglepetten ráemelte a tekintetét. Talán most nézett rá először ilyen nyíltan.

– Tényleg?

– A név kötelez, hm? – kacsintott rá Buzád, mire a fiú elvörösödve lesütötte a szemét. Aztán újra felpillantott.

– És a Gergő? Az mire kötelez?

– Első körben arra, hogy Gergőnek hívnak. – Buzád lassan leereszkedett a kölyökkel szembe. – Vezetékneved is van hozzá?

– Szerinted? – fonta össze a karját maga előtt Gergő. – Olvasd ki a tenyeremből!

Buzád elharapott egy mosolyt. Bírta ezt a srácot; ő is pontosan ilyen lehetett kamasznak, makacs és nagyszájú.

Megadóan felemelte a kezét.

– Jól van. Akkor annyit mondj el, miért raboltad el Micikét.

– Meg akartam enni – vágta oda a fiú, mire Kriszta élesen beszívta a levegőt. Úgy tett, mintha nem ezt gyanították volna kezdettől fogva.

Gergő lehorgasztotta a fejét.

– De aztán nem tudtam… megfőzni. És… – Szívott egyet az orrán. – Legalább nem egyedül bujkáltam.

– Mi elől bujkáltál?

Gergő összerezzent, mintha csak most jött volna rá, hogy elszólta magát. Aztán legyőzötten megereszkedtek a vállai.

– Most már úgyis mindegy, nem? – dünnyögte. – Úgyis beköptök a rendőröknek.

Buzád már nyitotta a száját, hogy valami megnyugtatót válaszoljon, például, hogy neki esze ágában sem volt lepaktálni a zsarukkal, amíg nem muszáj – függetlenül attól, hogy még a bátyja is rendőrségi könyvelő volt –, amikor Erika éles hangja hasított a pillanatnyi csöndbe:

– Buzád fiam, már megint mit csináltál?!

Buzád riadtan megpördült. Erika csípőre tett kézzel, hunyorogva állt a küszöbön, ugyanabban a bolyhos hálóingben, amit már húsz éve hordott.

Gergő felprüszkölt mögötte, kikukucskált Buzád háta mögül.

– Anyukád? – kérdezte gúnyosan.

– Vendéget hoztam – vágta ki magát Buzád.

– Az éjszaka közepén?!

– Most ért rá. – Buzádnak ennél fontosabb kérdései is voltak. – Zoli… Zoli hazajött már?

– Ő a pasid? – kiabálta be Gergő hangosan, Buzád pedig hirtelen megbánta, hogy ilyen közvetlen volt vele. Sejthette volna, hogy a hozzá hasonló tinédzserek csak bajt okoznak.

– Nem, nem az – mondta, egyszerre Krisztával. Hátrakapta a fejét, mire Kriszta tenyérbemászóan rávigyorgott. Jó tudni, hogy most már az egész szoba rajta röhögött.

Legalább Erika a lényegre koncentrált.

– Hogy hívnak? – fordult a fiú felé, aki erre végre elszégyellte magát.

– Tóth Gergő – motyogta. Megkapaszkodott az előtte fekvő tányér szegélyében. – Ne tessék kidobni innen!

– Persze, hogy nem foglak. – Erika leült melléjük, Gergő arcát fürkészte. – De olyan ismerős vagy… Nem láttalak már valahol?

– A szüleiddel mi van, gyerek? – szólt közbe Buzád. – Nem kerestetnek?

– Dehogynem – vágta rá Gergő helyett Kriszta, aki közben a hóna alá csapta a tyúkot, és a rendőrség körözött személy oldalát böngészte. – Tóth Gergő, született 2008. január másodikán, két hete eltűnt otthonából Zamárdiban.

– Tényleg – mormolta Erika, inkább csak magának –, talán ott láttalak... Egy ilyen plakáton.

Gergő állkapcsa megfeszült.

– A szüleimet nem érdekli, mi van velem.

– Miért ne érdekelné őket? – hökkent meg Erika. – Egy szülőnek a gyereke a legfontosabb.

– Nem az enyémeknek. – Gergő lehajtotta a fejét. – Az enyémek... Felőlük akár meg is halhatok, csak... meleg ne legyek. – Buzádot kereste a tekintetével, belékapaszkodott, ahogy a szavak elhagyták a száját, és Buzád gerincén végigcikázott a forróság.

...Buzádnak lenni fontos – duruzsolta a fejében Virgíniusz hangja –, Buzádnak lenni érdemes...

Megköszörülte a torkát.

– Szóval elszöktél.

– Na és, ha igen?! – csattant fel Gergő. – Megvertek, elrángattak gyónni, és eltiltottak az összes barátomtól, ti meg most visszaküldötök?! – És a hangjában félelemmel keveredett a dacos vád.

Buzád és Erika összenéztek.

– A fenébe – sóhajtotta Kriszta.

– Miért, te be tudnád árulni? – fordult felé Buzád, legalább olyan vádlón, mint Gergő maga.

– Így most már nem árulhatom be, nem?! – mordult fel Kriszta. – Kénytelen leszek azt jelenteni, hogy anya tévedett... megint – sóhajtotta –, és Micike megkerült.

– Micikének hívják? – mosolyodott el Gergő halványan. – Én Volvónak hívtam. Mert akarok egy Volvót.

Buzád elharapta a nevetést, megpaskolta a gyerek vállát.

– Inkább egyél.

– Majd holnap megbeszéljük, mi legyen veled – tette hozzá Erika. – Biztosan ki tudunk találni valamit.

*

Buzád hajnali négykor indult végre aludni, miután odakint a frissen beállított kanapén megágyaztak Gergőnek.

– Aztán el ne szökjél! – Két ujjával a fiú felé bökve mutatta, hogy figyeli. – Ha elszöksz, megtalállak. Chipet ültetek a bőröd alá, hallod?

Gergő megforgatta a szemét, de már álmosnak tűnt, laposakat pislogott. Szótlanul figyelte, ahogy Erika eltűnik a hálószobában, majd Buzád is az ajtó felé indul.

– Buzád? – szólalt meg halkan. – Nem maradsz?

Buzád megtorpant, a szíve feldobogott.

– Én? – A szavak is olyan bizonytalanul jöttek belőle. Az nem lehet, hogy ez a takonypóc pont vele akart volna lógni, amikor annyi mással lehetett. Amikor Erikát is kérhette volna, valakit, akinek már volt gyakorlata a szeretetben.

– Aha – motyogta Gergő. – Vicces vagy. Jót lehet rajtad röhögni.

Buzád felhorkant.

– Mert az kell neked most, mi? Hogy álomba röhögd magad?

Gergő rávigyorgott, figyelte, ahogy Buzád közelebb óvakodik, úgy téve, mintha nem is óvakodna. A fiú összehúzta magát a kanapén.

– Leülhetsz.

Buzád lassan leereszkedett a kanapéra, megdörzsölte a térdét. Krákogott.

– Na.

Gergő helyezkedett, elfészkelődött Buzád takarója alatt. Buzádnak már nem kellett, úgyis azt tervezte, majd Zolihoz fog bújni éjszaka, meghúzza magát az ő teste melegében. Felengedve lassan szétterpeszkedett a kanapén, átvetette a karját a háttámlán.

– Buzád? – szólalt meg Gergő a puhuló csöndben.

– Hm?

– Mi lesz velem?

A sötétben könnyű volt őszintének lenni.

– Gőzöm sincs. Majd kitalálunk valamit.

Gergő hümmögött.

– Finom volt az a pörkölt.

– Azt láttam. Hogy ízlett. – Gergő úgy evett, mint valami őskori ragadozó, az egész arca ragadt a paprikás szafttól, mire felemelte a fejét a tányérjából. Buzád először arra gondolt, ez csak olyan tinédzser dolog volt, aztán egyszerre megsajdult benne a gondolat, Gergő milyen régen nem juthatott ételhez. – Erika csinálta.

– Nem maradhatok itt? – kérdezte Gergő.

– Hogy még több pörköltet zabálhassál? – lökte meg a lábát Buzád. Aztán elkomolyodott. – Nem lehet. Azt vágod, hogyha valaha valaki megtalál nálunk, a végén azt hiszik, mi raboltunk el?

Gergő egy darabig hallgatott.

– De nem akarok elmenni. – Aztán hozzátette: – Intézetbe se. Itt jó. Finom a pörkölt. – És Buzád hallotta a hangján, hogy vigyorog.

Megszorította a kölyök lábát.

– Majd megbeszéljük, jó? Előbb-utóbb mindent megoldunk, csak aludjunk rá egyet. – Buzád a maga részéről kezdett lekapcsolni.

– De te érted, miért nem mehetek vissza, nem? – kérdezte Gergő reménykedve. – Te érted, miért gáz, ugye?

– Persze. – Buzád még egyet szorított a fiú bokáján. – Én nem küldelek vissza a szüleidhez, de azt nem tudom, hogyan lehet megoldani, hogy semmiképpen se kelljen hozzájuk visszamenned. Még csak tizenöt éves vagy. – És milyen messze volt még az az önrendelkezéstől!

– És? Nagyfiú vagyok már, öltözni is egyedül öltözöm.

Buzád elnevette magát.

– Azt tudom. A nyelvedet is felvágták.

Gergő kinyújtotta rá a nyelvét, nevetett. Buzád nem akarta elrontani a jókedvét, de meg kellett kérdeznie:

– Biztos, hogy menthetetlen? Ez a dolog a szüleiddel.

Gergő elkomorult, megfagyott Buzád mellett.

– Nem hallottad, amit mondtam? Hogy bántottak? Gyűlölnek engem. Főleg apám. Apám mindig ilyen volt.

– Tudom. – Buzád mellkasa elszorult. Virgíniusz jutott eszébe, és a gépi hang, amint azt mondja: Budapesti Fegyház és Börtön. – Értem. Az én apám is…

– Megvert, mert meleg vagy?

– Engem nem. Én sosem ismertem, de anyukám… Börtönbe csukták, mert megverte anyukámat. És a bátyámat. Ő tudja, milyen, de sosem mesél róla.

Gergő halkan kifújta a levegőt.

– Az kemény – suttogta.

– Nekem nem volt az. Nekem boldog gyerekkorom volt. – Buzád újra Virgíniuszra gondolt a konyhaasztalnál, arra a különös, szürke reggelre, Virgíniusz kioldott, rendetlen nyakkendőjére. Hogy ő milyen picinek érezte magát akkor, és Virgíniusz milyen nagynak tűnt. – Az én gyerekkorom… Az én gyerekkorom a lehető legjobb gyerekkor volt, amit nekem adni tudtak.

Gergő hallgatott. Csak akkor szólalt meg, amikor Buzád már azt hitte, elaludt, és éppen felkészült rá, hogy kiosonjon a szobából.

– Ez a Zoli tényleg nem a pasid?

Buzád elnevette magát. Hirtelen volt ez a témaváltás, de megértette, hogy Gergő nem akart tovább beszélgetni a bántalmazó apákról.

– Tudod, mit? – mondta. – Az. A pasim. Csak ő még nem tud róla.

– Akkor csak anyukád miatt mondtad, hogy nem?

– Erika nem az én anyukám. Zolié. És nem tudom, hogy tudja-e, mi a helyzet Zolival.

– Ó. És a te anyukád hol van?

– A mennyországban.

– Mennyország nem létezik.

Buzád megvonta a vállát.

– Ezt beszéld meg a nővéremmel. Ő mondogatta ezt mindig. De hátrányból indulsz, mert a nővérem apáca.

Gergő elnevette magát.

– Komolyan?

– Komolyan.

– Nem is zavarja, hogy...? Tudod.

– Egyszer egy pillanatra én is megijedtem. De nem zavarja.

– Ó. Az menő. – Gergő kis idő múlva hozzátette: – Te mit dolgozol?

Buzád beharapta az ajkát. Lehet, hallgatnia kellett volna Immakulátára, és valami jobban fizető állást keresni, mert most valahogy nem jött a szájára, hogy gyorséttermekben dolgozik. Pedig sosem szégyellte, csak egy tizenöt éves kölyök fürkésző pillantásának kereszttüzében, akit éppen le akart nyűgözni. Azért csak kimondta:

– Mekizem.

– Ó. – Gergő csalódottnak hangzott. Buzád is csalódott volt, pedig minden a dolgok rendje szerint alakult: most ez a gyerek is rá fog jönni, hogy Buzád családjában Virgíniusz és Immakuláta voltak azok, akikre érdemes volt odafigyelni. Nem Buzád.

Megpaskolta Gergő térdét.

– Nélkülem hogy zabálnátok a sültkrumplit, mi? Inkább menjél aludni!

– Itt maradsz, amíg elalszom?

Buzád megvonta a vállát, pedig megkönnyebbült. Még számított valamit így is, ekkora csalódás után.

– Maradhatok.

– Oké. – Gergő mosolygott, Buzád hallotta a hangján. És hallgatta lassan kisimuló lélegzetét is, amíg végre mély, gyerekes szuszogás nem lett belőle, és Gergő motyogva a másik oldalára nem fordult.

Buzád akkor végre megadta magát a fáradtságnak. Fogat mosni sem volt ereje, csak betántorgott a szobába, és elterült Zoli matracán. Érezte a férfi testének meleg súlyát, köréfonta magát, mint az inda.

Zoli most jobban horkolt, mint máskor, de Buzádot nem zavarta. Legalább Zoli itt volt épen, egészségesen, és nem odakint az árokban, ahol Buzád magára hagyta. A legjobb haverjáról sem tudott gondoskodni, amikor az berúgott – hogy lett volna képes most megoldani egy tinédzser nyavalyáit?

*

Még így is előbb ébredt Zolinál, félálomban kitántorgott a mosdóba, aztán megállt a nappali küszöbén, és csak figyelte Gergőt. A fiú nyitott szájjal, szétterülve aludt, álmában félig lerúgta magáról a takarót.

Buzád megdörzsölte az arcát. Mihez fog most kezdeni ezzel a gyerekkel? És vajon Virgíniusz is így érezte magát, ugyanilyen féltő szorítás fogta-e őt marokra, amikor Buzádra nézett? Vajon ezt jelentette nagytesónak lenni? Vagy felelős felnőttnek? Buzádnak annyira nem feküdt ez az egész…

– Jó reggelt – lépett ki a szobájából Erika. Buzád bágyadtan felemelte a fejét, nem köszönt, csak figyelte, ahogy Erika a konyhapulthoz lép, vizet tesz fel forrni a kávéhoz. Buzád megnedvesítette az ajkát.

– Erika?

– Hm?

A víz lassan, kotyogva forrt a forralóban. Buzád kimondta:

– Meleg vagyok.

Erika megtorpant, felé lépett. Ahogy felemelte a kezét, Buzád nem tudta, mire várt, miért számított pofonra, mégis valami megolvadt benne, ahogy Erika mosolyogva megsimogatta az arcát. Buzád lehunyta a szemét.

– Jól van. – Erika ellépett tőle, kitöltötte a forró vizet, fintorogva szétoszlatta benne az instant kávét. Buzád az ajtófélfának dőlve figyelte.

– Akkor is jól van, ha bele vagyok esve a Zoliba?

Erika elnyomott egy mosolyt.

– Szüksége lesz rád, tudod – jegyezte meg, a kanala kocogva koppant a porcelán csészének. – Zolinak. – Az egyik bögrét Buzádnak nyújtotta. – Az én fiam hajlamos azt hinni, hogy ő valami nagy bűnös, Raszkolnyikov, aki a Szonjáját várja, a megváltást, a fényt, a friss levegőt. Épp ideje, hogy valaki felrázza ebből.

Buzád hümmögve a kávéba kortyolt, egyből meg is égette a száját. Sziszegve legyezgette a nyelvét.

– Még találkozhat egy Szonjával…

– Már találkozott vele – mosolygott rá Erika.

Buzád végigfuttatta a fejében a közös ismerőseik listáját. Amennyire tudomása volt róla, egyikük sem ismert Szonját. Értetlen pillantását látva Erika elnevette magát.

– Többet kellene olvasnod – veregette meg Buzád vállát a konyhaasztal felé menet. Buzád megforgatta a szemét. Az ő családja nem volt olvasós, Virgíniusznak is több hónapig tartott, amíg végigrágta magát valamelyik borzasztó háborús könyvén.

Közelebb óvakodott.

– Erika?

– Na? – Erika már az eheti Nők Lapját lapozgatta, csak fél szemmel pillantott fel.

– Te mit szólnál, ha itt maradnék? – Erika felemelte a fejét, úgyhogy Buzád sietett hozzátenni: – Akár a raktárszobában. Segítek kipakolni, meghúzom magam, csöndben leszek…

– Ne hülyéskedjél, fiam – húzta a száját Erika –, akkor hova teszem Gergőt? Különben meg te fizikailag képtelen vagy csöndben lenni, maradjál csak a Zolival egy szobában, úgyis mindig átszökdösnétek egymáshoz, ha itt maradnál.

Buzád elnevette magát, lehajolva Erika vállaiba csimpaszkodott.

– Akkor maradhatok?

– Ha azt szeretnél. – Erika megszorította a kezét, a tekintete Gergőre vándorolt. – De nincs szívem azt a fiút a raktárszobába tenni… Olyan sötét, mint valami középkori börtön. Ti nem fértek el ott ketten Zolival? – pillantott fel Buzádra.

Buzád vigyorogva megpuszilta Erika puha, megereszkedett arcát.

– Majd kipofozzuk, jó? Olyan pöpec babaszoba lesz belőle, hogy Zolinak se volt faszább.

– Jól van. – Erika megpaskolta a karját. – Akkor megbeszéltük. És milyen tortát szeretnél?

Buzád Erika vállának koccantotta a homlokát.

– Elkényeztetsz.

– Eszemben sincs. Szülinapon az ilyesmi jár.

Jár… Ugyan milyen szabály volt, ami ezt kimondta, milyen szabály szerint járt Buzádnak mindig a legtöbb babusgatás? Miért nem Zolinak, aki nélkül Buzád sosem lett volna az, aki? Vagy akkor már Erikának? Vagy Virgíniusznak és Immakulátának, azoknak, akik meghatározták Buzád életének mind a harminc évét?

Megpuszilta Erika arcát, majd felegyenesedett.

– Te milyen tortát szeretsz? Majd én elmegyek érte.

Erika meglepetten elnevette magát.

– Biztos?

– Biztos. – Buzád a teraszajtó felé menet rákacsintott. – Milyen tortát hozzak?

– Akkor valami vaníliásat. Azt Zolika is szereti.

A kisboltban nem volt egész torta, de volt helyette több különböző sütemény műanyagdobozban, nem a legjobbak, de a cukor az cukor volt. Buzád összepakolt egy minyonos dobozt, két franciakrémest, és valami csokis cuccot, aminek nem tudta a nevét, fizetés után azzal indult haza.

Mikor megérkezett, Gergő mosta fel éppen a nappalit.

– Hát te? – torpant meg Buzád a teraszajtó küszöbén. – Máris befogtak?

– Nem gáz, én tudok dolgozni – felelte Gergő ragyogva. – Erika néni azt mondta, maradhatok egy darabig. Amíg egyeztetjük a dolgokat a rendőrséggel. Meg… a szüleimmel. – Erre már elkomorult, de azért reménykedve tette hozzá: – Erika néni azt mondta, nem hagyja, hogy csak úgy elvigyenek.

Buzád mosolyogva megcsóválta a fejét. Jellemző Erikára, hogy alig öt perce ismeri a kölyköt, máris örökbe fogadja. Virgíniusz lett volna még ilyen bátor.

Buzád meghúzkodta a gyerek fülét.

– Pedig még állatorvoshoz sem vittünk el, hogy van-e benned chip. Vagy mi van, ha férges vagy?

Gergő megsuhintotta a vádliját a felmosóval.

– Undok görény!

Buzád nevetve arrébb slisszolt, betette a sütiket a hűtőbe, csak egy darab franciakrémest hagyott kint, amit Zolinak akart adni.

– Zoli volt már fent? – kérdezte Gergőt.

– Még nem láttam. Jófej? – A gyerek úgy nézett rá, olyan szorongva, mintha attól tartana, hogy amint Zoli előbukkan, vége lesz a jó szerencséjének.

Buzád megtorpant, elgondolkozott a kérdésen. Zoli sosem jött ki jól idegenekkel, inkább félénkségből, mint őszinte ellenszenvből; biztos Gergőt is idő lesz megszoknia. De hogy ő veszélyeztesse azt, amit az anyja már elhatározott, az elképzelhetetlen volt.

– Majd meglátod. – Buzád megvonta a vállát. – Én szeretem.

– Oké. – Gergő kifújta a levegőt, de még mindig olyan nyugtalanul szorongatta a felmosófa nyelét. – Buzád?

Buzád elharapott egy mosolyt.

– Mi az?

– Zoli ugye nem fog kidobni?

– Dehogy – vágta rá Buzád. – Csak adj neki egy kis időt, hogy megszokjon.

– Oké. – Gergő félénken elmosolyodott, majd a szemében újra felvillant az a vidám, csínytevő szikra. – Én is kapok sütit?

Buzád a vállát vonogatta.

– Ha jó leszel, meggondolom. De ahhoz nagyon jónak kell lenned – hangsúlyozta, mire Gergő megforgatta a szemét.

– Nem vagyok ötéves – morogta, miközben visszatért a nappali suvickolásához.

Buzád a kezében a krémessel Zoli szobája felé indult, amikor a fiú utánaszólt:

– Buzád?

Buzád megköszörülte a torkát, hogy el ne nevesse magát. Ő kereste így a felnőttek figyelmét kamaszkorában, sőt, néha még most is.

– Igen?

Gergő félszegen elmosolyodott.

– Boldog szülinapot. – Azzal lesütötte a szemét, visszatért a suvickoláshoz, mintha így is túl sokat mondott volna. Buzád beharapta a száját.

– Kösz. – Felnyúlt, hogy összeborzolja Gergő haját, de a fiú megrezzent, aztán megállta, hogy elhúzódjon. Buzád megsimogatta a haját, ahogy a félős állatoknak szokták, mire Gergő elvörösödve elhátrált.

Buzád egy utolsó kacsintás kíséretében behúzódott a szobába, magára csukta az ajtót.

És végre újra ketten voltak Zolival. Körülöttük lelassult az idő.

Zoli még mindig aludt, de már csendesebben, a hasára fordulva. Buzád függönyt csinált egy takaróból, besötétítette a szobát, hogy Zoli szemét ne bántsa a fény, a krémest a közelbe tette, hogy Zoli mellől is elérje, fájdalomcsillapítót készített össze, és egy pohár vizet. Végül egy üres műanyagdobozt húzott Zoli elé, ami valamelyik ételkiszállításból maradt, hogy Zoli abba hányjon, hogyha kell neki.

Aztán csak ült Zoli mellett, simogatta meztelen, csatakos hátát, és várta, hogy a férfi felébredjen.

Nem kellett sokat várnia. Zoli nyöszörögni kezdett, a kezébe temette az arcát, majd ahogy felemelte a fejét, és észrevette Buzádot, arrébb gördült, a takaróba göngyölte magát, el tőle. Talán még mindig haragudott az előző estéért.

Buzád elfeküdt a matracon, az ujjai begyével megsimogatta a férfi tarkóját.

Zoli megborzongott.

– Hagyjál – vágta oda rekedten, úgyhogy Buzád elhúzta a kezét.

– Szülinapom van, Zolika, és rám se nézel?

Zoli a nyakába húzta a vállát, de nem válaszolt. Buzád a hátának simult, átölelte a derekát, csókot nyomott a lapockája alá, de Zoli nem lökte el. Könnyebben lélegzett így, Buzád karjai között.

– Zolika.

– Mi van? – morogta Zoli, de a hangjában már nem volt él. Inkább dacosnak hangzott, mint egy kisgyerek, aki mindenáron duzzogni akar, Buzád pedig a vállába harapott, hogy elfojtsa a vigyorát.

– Hoztam neked krémest.

– Nem kell – vágta rá Zoli. – Most be vagyok rád rágva.

Buzád megbökte a gerincét az orrával.

– És mire fel, Zolika, amikor nem csináltam semmi rosszat, hm?

Zoli felszusszant, a párnájába temette a fejét.

– Mindent elrontottam, nem? – lehelte.

– Rendbehozzuk, Zolika, csak nézzél rám, jó? – kérte Buzád. Maga felé húzta Zolit, amíg Zoli végül lassan megadta magát, elhelyezkedett vele szemben. Az orruk is majdnem összeért.

– Mondd szépen utánam, Zolika: Buzád nem csajozik többet.

– Ez faszság – motyogta Zoli, de Buzád meglökte a vállát.

– Nem faszság, csak mondd utánam. Buzád nem csajozik…

Zoli megforgatta a szemét, de azért engedelmesen megismételte:

– Buzád nem csajozik…

– Buzád nem pasizik…

Zoli szája mosolyra rándult.

– Buzád nem pasizik…

– Buzádnak most már Zoli az egyetlen… Na. Nem mondod, Zolika? – bökte oldalba Buzád vigyorogva.

Zolin reszketés futott át.

– Ne beszéljél faszságokat – lehelte.

– Ez nem faszság, Zolika, csak mondd utánam. Buzádnak Zoli az egyetlen… Buzád Zolit szereti, örökkön örökké…

Zoli összeszorított szájjal a fejét rázta, hátrább húzódott Buzádtól, és Buzádban felmerült, hogy tényleg tévedett, és Zoli mégsem érzett iránta semmit. Az a hiszti előző nap is csak ennyi volt: hiszti.

– Faszságokat beszélsz – suttogta Zoli.

– Nem akarod, Zolika? Mert akkor azt mondjad – mordult fel Buzád –, ne azt, hogy én mi vagyok vagy mi nem.

Zoli még mindig csak a fejét rázta, de olyan tanácstalannak tűnt, hogy Buzádnak megesett rajta a szíve.

– Na. – Közelebb csusszant Zolihoz, magához húzta azt a nagy, borzongó testet, Zoli pedig a válla ívébe temette az arcát, Buzád érezte a férfi forró könnyeit a nyaka hajlatában. – Ennyire nem akarod, Zolika?

– De akarom – motyogta Zoli –, de akarom, csak… Akarom, csak…

– Csak?

Zoli nem válaszolt, csak szorította őt, mintha össze akarná roppantani. Buzád a hátát simogatta, amíg Zoli lassan abbahagyta a reszketést, ellazult Buzád karjai között.

Buzád életében először nem akart megszólalni. Jó volt ez így, egymásba gabalyodva feküdni a csöndben, Zoli egyre lassuló, álmos lélegzetével a nyakában. Már éppen elaludt volna, amikor Zoli megszólalt:

– Buzád.

– Hm?

– Azt mondtad, hoztál krémest?

– Azt – élénkült fel Buzád. – Kérsz?

– Mhm.

Nem keltek fel, csakúgy fekve ették a krémest, cafatokban, kézzel. Zoli csöndben volt, gondosan kerülte, hogy Buzádra pillantson, nem is szólt semmit, és Buzád gyomrába lassan nyugtalanság költözött, hogy most akkor hányadán álltak. Arról viszont fogalma sem volt, hogyan kérdezzen rá. És Zoli sem mondott semmit, úgyhogy csak feküdtek egymás mellett, tapicskolták a krémest, és hallgattak.

– Zolika – szólalt meg Buzád végül.

Zoli a fejét sem fordította felé, de mozdulatlanná merevedett, így mutatta, hogy figyel. Buzád nyelt egyet.

– Sajnálom, hogy nem lehettem az elsőd. – Megnyalta az ajkát. – Nem tudom, mi baj van velem, hogy mindenre csak most jöttem rá. Hülye voltam, nem? – Erőtlenül elnevette magát. Zoli még mindig nem szólt semmit, úgyhogy Buzád meglökte a vállát. – Tudom, hogy nem vagyok a nagy első és örök szerelmed, Zolika – legalábbis ebből a mély hallgatásból nem úgy tűnt –, de jó leszek hozzád, oké? Lehet, hogy még csak most tanulom, hogyan kell, de jobban foglak szeretni, mint bárki, jó?

Zoli megköszörülte a torkát, és csak bólintott. Buzád elnevette magát. Nem tudta, mit várt Zolitól; hiszen éppen rá vallott ez a makacs némaság. Csak reménykedni tudott, hogy nem erőszakolt rá Zolira semmi olyat, amit a férfi nem akart. Talán az lesz a legjobb, ha magára hagyja Zolit, hadd emésztgesse a szavait. Buzád közelebb gördült, megpuszilta az arcát.

– Megyek, iszom egy kávét, mielőtt visszaalszom. Majd ha kijössz, lesz a nappalitokban egy kisfiú, ne lepődj meg!

– Mi? – Erre bezzeg Zoli felkapta a fejét.

– Kistesód lesz, Zolika – rázta meg a vállát Buzád vigyorogva. Felülve elmagyarázta a szituációt Gergővel, hogy mivel töltötték az éjszakát, Zoli pedig némán hallgatta.

– Nem vagy fáradt? – kérdezte aztán halkan, lesütött szemmel, ami az egész őrült sztori után a lehető leghülyébb kérdés volt. Még akkor is, ha Buzád, ahogy belegondolt, tényleg fáradt volt, de olyan jólesően, mintha valami nagyot és jelentőségteljeset csinált volna.

– Prioritások, Zolika – csapta össze a kezét –, random srác van a nappalidban! Nem is vagy rá kíváncsi?

Zoli megvonta a vállát, majd vonakodva megjegyezte:

– Ki fog röhögni.

– Miért?

– Mert… balfasz vagyok – suttogta Zoli, és közben nem nézett Buzádra.

Buzád elnevette magát.

– Zolika… Miért lennél balfasz? – Zoli újra megvonta a vállát, úgy kerülte Buzád tekintetét. Buzád azt kívánta, bár tudna olvasni benne, mit rejtett Zoli szégyenlős, rejtőzködő pillantása. Közelebb húzódott. – Na, Zolika – Zoli combjára csúsztatta a kezét –, inkább adj egy csókot, aztán húzzál kifelé!

Még soha senkitől nem kért ilyen nyíltan babusgatást, és amint a szavak elhagyták a száját, leverte a víz. Mi a faszt csinált ő itt, mit akart ő Zolitól, miért gondolta, hogy ez az egész…

Zoli csókja szégyenlős volt, óvatos, és Buzádban valami megolvadt; elnyíló ajkakkal ellazult a csókban, ami olyan volt, mint egy üdvözlés, egy ígéret, egy megkezdett történet. Zoli máshogy ért hozzá, ahogy eddig, nyoma sem volt az eddigi állatias, kínzó vágynak, a birtoklásnak; most úgy fogta a tenyerébe Buzád arcát, mintha ő csak köd lenne, amely bármelyik pillanatban szertefoszolhat.

Ez a csók nem vezetett sehová, mégis nehéz volt tőle elszakadni; valamelyikük mindig visszahajolt még, utoljára, de sosem mondták ki, hogy ez az utolsó. És volt ebben valami kamaszos is, csókolózni a maga élvezetéért, nem a sürgető kielégülés miatt, legalábbis Buzád újra tizenöt évesnek érezte magát, ahogy Zoli súlya a matracba nyomta. Mennyire máshogy alakulhatott volna az élete, hogyha előbb ráébred, hogy ő akarja ezt a súlyt!

– Mi a baj velem? – mormolta, ahogy elhúzódott.

– Baj? – motyogta Zoli. Lesütött szemmel Buzád ajkát figyelte, Buzád pedig az övét, amit pirosra csókolt, nehézre és fényesre.

– Hogy mindenre csak most jövök rá magamról. Miért nem jöttem rá hamarabb? Hogy lehettem ilyen hülye?

Buzád őszintén panaszosnak hangozhatott, mert Zoli legördült róla, hanyatt feküdt a matracon. Az ujjaik hegye egymásba ért.

Zoli a torkát köszörülte.

– A neved miatt? – Úgy hangzott, mint egy kérdés.

– Mi van a nevemmel? – Buzád most már nem is bánta, hogy az volt a neve, ami. Sőt, jött rá hirtelen, jó volt ez így. Az volt, amire mindig rendeltetett.

– Hát… Nem szeretted… – Zoli hangja ügyetlenül elhalt. Furcsa volt tőle most ez a félénkség, Buzád nem tudta, mit kezdjen vele. Hat éves koruk óta ismerték egymást, látták egymást a legfurcsább, legkínosabb helyzetekben, és Zoli mégis mintha Buzád vallomásával egyre csak távolodott volna. Buzád nem volt jó matekból, de kábé huszonnégy év alatt igazán…

Buzádban hangosan koppantak a szavak: huszonnégy éve börtönben… Amióta az eszemet tudom…

Élesen, émelyítően feltámadt benne a gyanú, hogy most már értette Zoli rejtélyes hülyeségeit. És fogalma sem volt, mit kezdjen vele, olyan volt a felismerés, mint az a másik előző este, hogy huszonnégy évig… És pont Buzádért, a semmi kis Buzádért, akitől sorra mentek el az emberek, Immakuláta Jézust választotta, Virgíniusz a pasiját, csak Zoli volt mindig, huszonnégy éven át, Zoli örökkön örökké, és Buzádot elborzasztotta a felismerés nagysága, mintha az a huszonnégy év egyetlen nagy hullámként tornyosult volna fölötte, arra várva, hogy átcsapjon rajta.

– Buzád? – Zoli suttogott, mi a fasznak suttogott, mi a fasznak volt ilyen szégyenlős és tétova, mintha azzal, hogy Buzádra néz, összetöri, pedig eddig úgy ért Buzádhoz, mint aki jár neki, jár azért a huszonnégy évért – suttogta Buzádban valami, és nem tudta, milyen lehetett az arca, de Zoli egyre riadtabban pislogott rá.

Aztán Erika bekopogott, aggodalmasan azt kérdezte:

– Zolikám, még mindig nem keltél fel?

Zolinak pedig akkor mennie kellett életjelet mutatni, és ment is, vonakodva, hátra-hátrapillantott Buzádra, de Buzád már fel sem fogta ezeket a pillantásokat, mert végre egyedül maradt, és nem volt neki más, csak a csend és a kavargó gondolatai.