Zoli harmadik felesénél Buzád már érezte, hogy ez rövid este lesz. Krisztáék régimódi, szocialista kockabútorokkal berendezett nappalijában is úgy ültek le a fali szőttes alá, mintha soha többé nem akarnának innen elmozdulni.

Mint egy csapat orosz gengszter, pókert játszottak a hímzett terítővel leterített asztalon, már csak a három Kalasnyikov és a fölöttük lámpabúra nélkül ingó villanykörte fénye hiányzott.

Kriszta, miközben osztott, azt kérdezte:

– És honnan ismeritek egymást?

Buzád lopva a telefonjára sandított, jön-e már a vonat, de nem jött. Valahol baleset lehetett, mert késést is írtak. Pedig Buzádnak semmi kedve nem volt ilyen ismerkedősen csevegni; még mindig nyomasztotta az az ösztönös mozdulat, amivel kirántotta a kezét Zoliéból, zavarta az ember, akivé Kriszta pillantása tette.

Zoli nyelvét bezzeg megoldotta az ital, elnevette magát.

– Emlékszel, Buzád? – lökte őt oldalba. Az arca kipirult az alkoholtól. – Hat évesen… Geci, én féltem tőle. – Nyikorgott alatta a szék, ahogy helyezkedett, széttárta a karját, hogy ő most gesztikulálni fog, eszébe sem jutott, hogy Buzád látta a lapjait. – Hat évesen már az évnyitón azzal kezdte, hogy összeverekedett valakivel, én nem láttam, kivel, csak annyit láttam, hogy két fehér ing gyepálja egymást a földön…

Buzád ilyenekre nem emlékezett. Csak később, Virgíniusz komoly, megrovó tekintetére, amikor hazafelé sétáltak az iskolából, és Buzád megmutatta neki az első napi fekete pontjait. És hogy aztán a szája mintha önkéntelenül is cinkos mosolyra húzódott volna, ahogy megállapította:

– Azt hiszem, ennek így kellett lennie – simogatta meg Buzád haját –, hogy tudják, milyen fából faragtak. – Buzád pedig akkor arra gondolt, hogy Virgíniuszt szerette a legjobban az egész világon.

– És aztán később – folytatta Zoli, észre sem vette, hogy felemelte a hangját –, amikor be kellett mutatkozni, geci, kiállt mindenki elé, és azt mondta, Török Buzád vagyok, és aki röhögni mer, azt tökön rúgom! – Átvetette a karját Buzád vállán, mert már itt tartott, a kellemesen spicces fázisban, amikor a barátja volt az egész világ. Kriszta pillantása, az a cinkosan csillogó, mindent látó tekintet, megállapodott összeérő oldalukon.

Buzád arrébb csúszott Zolitól, az asztal alatt megérintette a térdét.

– Halkabban. Felébreszted… – Azt akarta mondani, hogy a banyát, de Kriszta előtt végül nem merte kimondani. Az arcába hő szökött. – Felébreszted Viki nénit.

Kriszta jókedvűen ráhunyorított. Buzádot most Immakulátára emlékeztette a tekintete, arra a pillantásra, amivel Maki Virgíniuszt fürkészte néha, mintha ő lenne az egyetlen, aki látja Virgíniusz bőre alatt a repedéseket, ismeri a terhet, amit Virgíniusz magában cipelt. Olyanok voltak ilyenkor, mint a nap és a hold, párhuzamos, néma égitestek, Buzád meg valami kibaszott meteor, ami alig érte el az atmoszférát, már darabokra zúzódott.

Kriszta így nézett most rá, mint aki látja a Buzádban hömpölygő végtelen világűrt, mindent, aminek egyedül Zoli tekintetében volt helye. Krisztának semmi köze nem volt hozzá, és ő mégis látott mindent.

– Tudtad – lökte oldalba Buzádot Zoli vigyorogva –, hogy nem akartam melléd ülni?

Buzád torka kiszáradt.

– Nem tudtam.

Zoli elnevette magát.

– Úgy féltem, hogy röhögni fogok rajtad, érted, de nem is rajtad, csak azért, mert annyira igyekeztem nem röhögni, és tudtam, hogyha elröhögöm magam, orrba vágsz, és erre tessék – fordult vissza Kriszta felé –, nem mellém ültetik? És akkor is úgy kezdte, hogy cső, Buzád vagyok, és én azt se mertem mondani, hogy tudom, most mutatkozott be, csak lapítottam, mint libafos a fűben, és aztán… – Elnevette magát, megingott a székén. – Aztán megkérdezte, szégyenlős vagyok-e, mert hogy az nem baj, a nővére is az, és majd ő beszél helyettem. – Vigyorogva összeborzolta Buzád haját, úgy nézett le rá, valami különös, ellágyuló csillogással a szemében, mintha még mindig csak ketten ültek volna a hátsó padban.

És akkor Buzádba vágott, hányszor, de hányszor nézett Zoli így rá, ilyen lágyan, ilyen melegen, mintha minden szava, minden pillantása, minden rövid érintése Buzádért lenne. Buzád bele sem gondolt eddig, milyen szerencsés volt ezért a pillantásért. Valahogy természetesnek vette ezt a csillogást Zoli szemében, magától értetődőnek, és nem fogta fel, hogy ez a legnagyobb csoda volt, ami az emberrel történhet.

Szeret engem – rohant át rajta forrón a gondolat. Szeret engem.

A széke csattanva landolt a padlón, és Buzád csak most, mintha álomból ébredne, vette észre, hogy felpattant. A szíve zakatolt, kapkodta a levegőt, ahogy Zolira meredt. Zoli felvigyorgott rá.

– Mi van? Szégyenlős vagy?

Buzád arcába hő szökött, a szűk szoba szinte fojtogatta. Annyit sem motyogott, hogy bocsánat, mielőtt kirontott az éjszakába, odakint a földre guggolt, és a kezébe fogta a fejét.

Most mi a faszt csináljon?

Buzád nem érdemelte meg, hogy szeressék. Nem érdemelte meg, hogy Zoli szeresse. Különben is, az egész csak sejtés volt, rettentő gyanú – mi van, ha téved? Mi van, ha Zoli nem is szerette őt igazán?

A gondolat megkönnyebbülés volt. Buzád nem volt felkészülve rá, hogy számítson valakinek, hogy a szavainak és tetteinek súlya legyen, hatása valaki más boldogságára. Az egész életét így élte le, valami súlytalanságban lebegve, amiben semmi sem számított, nem bánthatott meg senkit, mert nem is volt kit megbántani. Buzád messze nem volt még méltó Zolihoz.

Biztosan csak téved – nyugtatta magát. – Az a tekintet nem jelentett semmit, mert mi volt abban a tekintetben? Alkohol. Ennyi. Zoli máskor is nézett így rá, rengetegszer nézett így rá, nem létezett, hogy abban minden alkalommal valami mély, szótlan szerelem legyen, amit ő idáig nem ismert fel.

De most már tudta, most már látta, milyen volt, abban, ahogy Virgíniusz Tasra nézett, és Tas Virgíniuszra, az a pillantás volt ilyen fényes, ilyen elnéző, és Buzád gyomra felkavarodott. Mit csináljon? Mit csináljon? Ő erre nem állt készen, nem tudott még olyan ember lenni, akit szerettek.

Beszélni akart valakivel. De kivel? Virgíniuszt nem nyaggathatta ilyenekkel, éppen tegnap hívta fel valami faszsággal, nem tehette meg újra este tizenegykor. Immakuláta meg…

Buzád mindig is geci módon bánt Immakulátával. Azt hitte, az a kistestvérek dolga, hogy szarrá szívassák a nagyobb tesóikat, ezért nem is hagyott Makinak egy perc nyugtot sem, pedig valahol mélyen sejtette, azokból a hirtelen felriadásokból, a Virgíniusszal átvirrasztott, átmatekozott éjszakákból, hogy Immakulátának sem volt könnyű. De Buzád csak irigyelte azokat az éjszakákat, a napot és a holdat, úgyhogy pont szart rá, hogy könnyű volt-e Makinak, vagy sem.

Immakuláta ezt a nevet is utálta, hogy Maki, mintha majomnak csúfolnák, Buzád csak ezért erőltette egész életében. És hiába kért bocsánatot az összes volt csajától, arra csak most jött rá, hogy a nő, akit a legjobban megbántott, a saját nővére volt.

Ehhez a híváshoz fűlött a legkevésbé a foga, de ha holnapra hagyja, biztos, hogy nem meri megtenni. És ez is elég jó volt rá, hogy elterelje a figyelmét Zoli tekintetéről, egyik rossz érzésből a másikba esni.

Miközben hallgatta, ahogy a vonal kicsöng, félig azt remélte, Immakuláta fel sem veszi. Késő volt már: a zárdában korán mentek aludni. De éppen, hogy megkönnyebbült volna, hogy Immakuláta talán mégsem veszi fel, kattant a vonal, és Immakuláta morcos hangja szólt a kagylóba:

– Mi van?

Buzádnak már a nyelvén volt valami apácás poén, valami a felebaráti szeretetről, mennyire nem illett hozzá ez a köszönés, de helyette inkább azt mormogta:

– Szia.

– Mi a baj? – Immakuláta riadtnak hangzott, de Buzád legyőzött zavartságában el sem tudta képzelni, miért. Pár másodpercig azt sem tudta, mit mondjon.

– Buzád! – szólt rá Immakuláta, egyre növekvő rémülettel, mire Buzádból véletlenül az szaladt ki:

– Neked mondtam már, hogy meleg vagyok?

A csendet szinte vágni lehetett a vonal túlsó végén.

– Értem – szólalt meg aztán Immakuláta kimérten. – És ez felzaklat?

Buzád szíve a torkába szökött.

– Téged felzaklat? – lehelte. Eszébe sem jutott, hogy Makinak valami problémája lehet a dologgal, hiszen Virgíniusznak sem mondott egy rossz szót sem, de végül is a homofóbia kézenfekvő volt az apácáknál.

– Nem. – Immakuláta mintha furcsállta volna a kérdést. – De nem ezért hívtál? Mert megijedtél?

Buzád elvigyorodott.

– Dehogy. Én élvezem.

– Akarom én tudni, már megint kikkel feküdtél össze? – Immakuláta hangjában szinte hallani lehetett a szemforgatást.

– A Zolival – húzta ki magát Buzád, mert erre igenis büszke volt, hogy pont a Zolinak bejött annyira, hogy lefeküdjön vele. Többször is. – Most csak a Zolival.

– És ez ijeszt meg ennyire? A monogámia? – kérdezte Immakuláta gúnyosan, pedig a dologban semmi vicc nem volt. Ha Buzád jobban belegondolt, talán ez volt a baj.

– Szerintem… – Megnedvesítette az ajkát. – Szerintem a Zoli… szeret engem – mondta ki suttogva, és várta, hogy Immakuláta majd képen röhögi. Hangosan kimondva nagyképű hülyeségnek tűnt az egész, de Buzád megállta, hogy mentegetőzni kezdjen, kivárta, Immakuláta mit szól.

Immakuláta nem röhögte képen.

– És ez ijesztett meg?

Buzád úgy bólogatott, mintha újra kisfiú lett volna, aki hülye Disney rajzfilmeken bőg.

– Nem érdemlem meg, hogy szeressen. Inkább ne szeressen. Faszság az egész – tette hozzá éledő dühvel, de azt nem tudta, hogy kire haragszik jobban, Zolira vagy magára. Most minek kellett ezt a szerelem dolgot kitalálni? Hiszen olyan jól megvoltak érzelmek nélkül is.

– Miért nem érdemled meg, hogy szeressen?

– Mert egy rohadt geci voltam hozzá, azért! – vágta rá Buzád. Lehalkította a hangját: – Hozzád is rohadt geci voltam.

Immakuláta elnevette magát.

– Tény, hogy nem volt veled a legkönnyebb.

– De nem a te dolgod volt felnevelni. – Ez is mindig idegesítette Buzádot: amikor Immakuláta anyáskodni akart fölötte. Buzádnak többé nem volt anyja; miért nem tudtak ebbe beletörődni?!

Immakuláta hallgatott.

– Tényleg nem. Én csak… segíteni akartam. – Egy lélegzettel futott ki belőle a szó, egyetlen sóhajban. – Hogy… Virgíniusznak ne legyen olyan nehéz. Én voltam a lány. Nekem kellett…

– Mi, csak azért mert lány vagy? – hökkent meg Buzád.

– Nem érted. Virgíniusz mindig olyan volt, mint a mártírok, és én… Tudod, mennyit olvastam a mártírokról. Én csak jó keresztény akartam lenni, én… – Immakuláta hangja frusztráltan elfulladt, majd felsóhajtott. – Már én sem tudom.

Buzád még mindig nem értette teljesen, mi játszódhatott le Immakulátában, de ő mindig így volt. Virgíniuszt sem értette.

– Virgíniusz nem mártír.

– De nekem az volt, hülyegyerek! – mordult rá Immakuláta, és egy kicsit újra az a Maki lett belőle, aki odahaza letépte Buzád fejét.

Buzád elnevette magát.

– Jól van már. Az már nem az én hibám, hogy neked valami pszichológiai megszállottságod van a mártírokkal. Én csak azt akartam mondani, hogy… – Mindig ez volt a legnehezebb. – Hogy ne haragudj. Bocsánat, amiért kibírhatatlan görény faszfej voltam veled.

Immakuláta horkantva felröhögött, de visszanyelte.

– Tényleg az voltál – hagyta Buzádra.

– Kösz, jólesik az egyetértés – morogta Buzád. Szorosabban fogta a telefonját. – Hiányzol – súgta.

Immakuláta elhalkult a vonal túlfelén, Buzád pedig ettől szófosást kaphatott, mert nem tudta befogni.

– Nem akarsz bemutatni Jézusnak, és hazajönni?

Immakuláta nevetett.

– És ha én boldog vagyok itt?

– Az vagy?

Immakuláta halkan nyelt egyet.

– Azt hiszem.

– Nem hangzik meggyőzően.

– Csak most olyan fura minden – motyogta Immakuláta –, ezzel a Tas dologgal… Minden olyan más…

– Ugye! – kapott a szón Buzád. – Olyan, mintha a szüleimet látnám szex közben, undorító!

– Nem is az, csak… Csak olyan furcsa. Hogy Virgíniusz és ez a nyomozó…

– Az a baj, hogy buzis? – szúrta közbe Buzád valami rettenetes, éledő sejtelemmel.

Immakuláta hümmögött.

– Az is. Hogy az egyház… meg a nővérek… Pedig én tudom, hogy nem bűn, de…

– Beszólogattak?

Nem jött válasz, csak újabb elkenődött hümmögés. Aztán:

– Biztos szeretik egymást? – kérdezte Immakuláta bizonytalanul. – Olyan más emberek is…

– Nem azok – vágta rá Buzád, ahogy Tas összehajtott ruháira gondolt, és Virgíniusz dallamos hümmögésére főzés közben. Azok ketten úgy oldódtak fel egymásban, mint a régi házasok. – Egyszer összeházasodnak, figyeld meg! – Megköszörülte a torkát. – De az zavar, hogy én a Zolit dugom?

Immakuláta felnyögött.

– Csak ahogy kifejezed magad… Különben meg mindenki azt hitte, már évek óta jártok a Zolival.

Buzád hitetlenül elvigyorodott.

– Most szopatsz.

– Istenem, adj erőt – sóhajtotta Immakuláta, legalább olyan megfeszített türelemmel, mint amivel Erika hallgathatta a Zolival lefolytatott beszélgetéseiket. Buzád elnevette magát.

– Azért hazajöhetnél többször.

– Hívhatnál többször! – vágta rá Immakuláta, és Buzád elvigyorodott.

– Jó. Majd még felhívlak.

– Jó – felelte Immakuláta meglepett elégedettséggel. – Hívjál.

Buzád, miután letette, a ház falának döntötte a fejét. Igazából nem kapott választ a kérdéseire, mégis olyan könnyűnek érezte magát, mint talán soha előtte. Mintha valamit végre jól csinált volna, és nem csak véletlenül, belebotolva a jóságba, hanem önszántából, tervezetten, mint a felnőttek. Olyan nehéz lenne Zolival is így beszélni?

És különben meg, ha Zoli szerette őt, Buzád miért akarná lebeszélni róla? Hiszen ez jó volt, hogy őt szerették, még akkor is, ha Buzád nem teljesen értette még, hogy ez mit takar. És neki csak annyit kell tennie, hogy viszontszereti Zolit, úgy, ahogyan eddig is tervezte. Mondania sem kellett semmit, csak tennie, ami jólesett. És most, hogy Buzád Immakulátával is beszélt, Immakulátától is bocsánatot kért, a dolog nem is tűnt olyan végtelenül nehéznek.

Talán Immakuláta szeplőtelenségéből végre Buzádra is ragadt valami.

Összerezzent, amikor odabent fény gyúlt, négyszögben a fűre vetült. Viki néni rikácsolása áthallatszott az üvegen.

– A fények… A fények! Gyilkosok, gyilkosok, kirabolják a Bözsit!

Buzád az elhagyatott nyaraló felé kapta a fejét. Kriszta is említette, hogy az anyja néha fényeket látott az ablakban, és Buzád egy pillanatra azt hitte, a szeme káprázik, amikor a tekintete megakadt egy hidegen imbolygó fénysugáron. Pislogott, és a fénysugár eltűnt.

Kriszta odabent halkan csitította Viki nénit, Buzád nem tudta kivenni, mit mondott, csak a duruzsolás jutott el hozzá. Megdörzsölte a szemét.

Az nem lehetett, hogy ő is beképzelte azt a fényt. És ha ő is látta…

Az azt jelentette, hogy Viki néninek kivételesen igaza volt. Sőt, talán az ellopott csirkéről sem hazudott.

Az ajtó nagy zajjal kicsapódott, és Zoli tántorgott ki rajta, majdnem lezúgott a küszöbhöz vezető két lépcsőfokról.

– Mizu? – motyogta. Buzád vállának zuhant, megkapaszkodott benne. Buzádot megcsapta a belőle áradó kesernyés pálinkaszag. – Megy’nk a… m’legbárba? – csuklott fel.

Buzád elképedve meredt rá. Nem Zolira vallott, hogy ennyire leigya magát. De lehet, most már elege volt belőle, hogy mindig neki kellett a józan kakukktojásnak lennie.

– Te legfeljebb csak ágyba mész, Zolika.

– Úú – búgta Zoli. Meghúzkodta Buzád dzsekijének gallérját. – Veled?

Buzádban még mindig ott kavargott annak a pillantásnak a riadalma, és most a felszínre tört, ahogy elütötte Zoli kezét. Zoli sértődötten pislogott rá.

– Na… – motyogta. – Ne legyél ily’n… gonosz… Aszittem… Aszittem bírsz engem… – Elvihogta magát, Buzádnak dörgölőzött. – Én nagyon bírlak téged…

– Ne most, Zolika – tolta el magától Buzád feszülten. A fény járt a fejében, és a nyaraló potenciális betörője. Azonnal szólnia kellett Krisztának.

– H’l van itt egy híd, baszd meg – motyogta Zoli –, én most m’r le’grom, baszd meg… – Felcsuklott, majd a csuklás erejétől majdnem orra bukott, motyogott valamit. – Én megyek a… megyek a m’legbárba – emelte fel a hangját –, az igazi buzikhoz! – Majd azzal a lendülettel átesett egy bokron.

Buzádból riadt kis nevetés szakadt ki, de már guggolt is Zoli mellé, hogy felsegítse. Addig nem lehetett itt nyomozás, amíg Zolit ágyba nem dugta, de végeredményben ez így volt fair: Zoli ezerszer megtette ugyanezt Buzádért.

A feje hátracsuklott, miközben Buzád ülőhelyzetbe húzta, aztán előredőlt, mint a rongybaba.

– Buz’d – motyogta, úgy szorongatva Buzád dzsekijét, mintha rajta akarna felkapaszkodni –, te Buz’d, figyelj má’... Figyelj…

– Figyelek. – Buzád igyekezett a türelem mintaképének feltűnni, de Zoli nem folytatta, csak Buzád hasának nyomta az arcát, Buzád érezte a köldöke környékén forró, nedves lélegzetét, és tőle a saját farkába áramló vért.

Zoli motyogott valamit, Buzád övére harapott, lihegős nevetéssel csúszott volna lejjebb, de Buzád ellökte a fejét. Az kellett volna még, hogy ők most elkezdjék itt egymást szopkodni a nyílt utcán.

Buzád sosem hitte volna, hogy ő valaha szégyenlős lesz, most mégis úgy gondolta, voltak dolgok, amik jobb, ha privátban maradnak. Ami közte és Zoli között volt, az a törékeny, tiszta, jóleső valami, csak az övék kellett, hogy legyen, nem az egész utcáé. Immakuláta bandája az ilyenre azt mondta volna, hogy szent: és a szentség éppen a titokban rejlett.

Mégis, ahogy Buzád megfordult, Krisztával találta magát szembe; a nő most az ablakpárkányon könyökölt, és gúnyosan megemelte a szemöldökét.

Buzád elkapta Zoli karját, és felrángatta a földről.

– Szedd össze magad, Zolika! – sziszegte.

Zoli ajka lebiggyedt, egy pillanatra mintha újra az a kisfiú lett volna, aki a biciklivel elesve olyan hősiesen próbált nem sírni, de sosem ment neki: előbb a szája remegett meg, konyult le, aztán a szeme is megtelt könnyel, de Buzád sosem várta meg, hogy túlcsorduljon, mert ilyenkor ő már úgy érezte, vége a világnak, és ordítva rohant Virgíniuszhoz.

De Virgíniusz most nem volt itt. Ezt a szituációt Buzádnak egyedül kellett megoldania, ahogy megfogadta, és már most elbaszta az egészet.

– Főzzek egy kávét? – szólt közbe Kriszta, mielőtt Buzád megszólalhatott volna, és a választ meg sem várva végre eltűnt az ablakból, magával vitte az anyját is, aki eddig nagy szemeket meresztett Buzádékra.

Zoli imbolyogva hátralépett.

– Én elmegyek – mondta méltóságteljesen –, a melegbárba. – Nem hangzott sokkal józanabbnak, de legalább ezúttal nem esett el, amikor megint megbotlott a bokorban, hanem csak káromkodva rúgott bele egyet, és ügyetlenül a kapu felé tántorgott.

Buzád pillantása tanácstalanul pingpongozott közte és a nyaraló között. Egyfelől itt voltak azok a titokzatos fények, amiket ki kellett nyomozni, másfelől mi van, ha Zoli magára hagyva beleesik egy árokba? Buzád nem tehette ezt Zolival; a fényeknek várniuk kellett.

– Zolika, várjál már! – lendült a férfi után.

– Nem várok – vágta hozzá Zoli rekedten –, én elmegyek… Elmegyek, világgá megyek, az… az Északi-sarkra, és soha nem jövök vissza…

Buzád a nyomába szegődött az utcán.

– Az Északi-sarkon nincs melegbár.

– Nem érdekel, az pont jó lesz, elegem van már… Elegem van a férfiakból… – Zoli a dzsekije ujjával megtörölte az arcát. – Nem bírom már tovább, hol van az a… az a kurva vonat, hogy elé vessem magam… – Már a vasúti töltésen mászott felfelé, de Buzád utána szaladt, visszarántotta.

– Hagyjál! – csapott felé Zoli a karjával, de elvesztette az egyensúlyát, Buzádnak zuhant, Buzád pedig nem bírta megtartani, hátraestek mindketten, egymásba gabalyodva legurultak a lejtőn.

Zoliból valami recés öklendezés szakadt fel, aztán már okádott is, egyenesen egy közeli fűzfa tövébe. Buzád azon gondolkozott, vajon a fa ettől jobban fog-e nőni, mint a fű, amikor hullát temetnek alá. Ügyetlenül megpaskolta Zoli hátát.

Zoli úgy nézett ki, mint aki mindjárt fejjel előre a saját hányásába zuhan, úgyhogy Buzád elkapta a dzsekije gallérját, és felrángatta, magához húzta a férfit. Zoli ernyedten, pihegve simult neki.

– Jól van, Zolika – simogatta meg a fejét Buzád, Zoli sörtésedő haja sercegett a tenyere alatt. – Kijött minden?

– Mhm. – Zoli egyre laposabbakat pislogott, már nem is ficánkolt, de elnehezült, mint aki aludni készül. Buzád megbökte az oldalát.

– Most már jó leszel, Zolika?

– Neked? – motyogta Zoli megvetően, és Buzád hideg, szétáradó riadalommal arra gondolt, talán tévedett: Zoli mégsem szerette őt.

– Igen, nekem. A kedvemért.

Zoli csak hörgött valamit, mélyebbre fészkelte magát Buzád ölelésébe, és aludni készült.

Buzád megrázta a karját.

– Hé, Zolika! Majd otthon alszunk!

– Itt – motyogta Zoli. – Itt jobb.

– Már hogy lenne jobb?

Zoli sandán felvigyorgott rá.

– Így nem tudsz itthagyni, hogy csajozni menjél.

Buzádban újra felpislákolt a düh. Hát mit mondjon még, hogy Zoli higgyen neki?!

– Nem-e, Zolika?! – mordult fel. Arrébb lökdöste Zolit, de Zoli riadtan felhördült, kapaszkodott belé, így birkóztak egy darabig, amíg Buzád Zoli fölé nem kerekedett. A csípőjére ülve a fűbe nyomta.

– Ha így viselkedsz – lihegte –, akkor most azonnal megyek, és lefekszem Krisztával, jó lesz?! Akár Viki nénivel is! Miért van az, hogy semmit nem hiszel el nekem, Zolika, most már tényleg baszd meg?!

Zoli zihálva felnézett rá, nem szólt semmit. Buzád nem hallott mást, csak a saját szíve dübörgését.

Aztán Zoli egy lendülettel átfordította magukat, Buzád feje halkan puffant a fűben. Zoli a könyökén támaszkodott fölötte, nagy, sötét szemeivel Buzád arcát fürkészte.

– Én nem vagyok... neked senki – mormolta, egybemosta a szavakat.

– Zolika... – Buzádban feltolultak a szavak, reszkető indulattal mondani akart valamit, bármit, hogy Zoli volt az egyetlen, a minden, egyszerre akarta szavakba foglalni az elmúlt egy hetet, az egész barátságukat, de minden szó üresnek érződött, a valóság silány utánzatának, ezért Buzád inkább nem mondott semmit.

Zoli legördült róla, de nem kelt fel, csak feküdt a fűben, a fekete novemberi eget nézte.

Buzád felkönyökölt.

– Mit kérsz szülinapodra? – szólalt meg Zoli tompán, mint aki fényévekre jár.

– A szülinapomra? – pislogott Buzád. Hirtelen volt ez a témaváltás.

– Holnap. November huszonegy. Minden évben, november huszonegy. – És Zoli hangja megint úgy feszült, mintha minden szavában ott lüktetett volna valami soha ki nem mondott kín.

– Hagyjad, Zolika. Kit érdekel? – legyintett Buzád. Nem kellett neki az a három iksz, meg is feledkezett róla, hogy jön. Az elmúlt pár napban egyébként is többet élt, mint az eddigi harminc évben bármikor.

– Engem – felelte Zoli elhalóan. Buzád felé fordította a fejét. – Vagy már ezt sem lehet? – Ezt megint úgy mondta, mint aki sírni fog.

Buzád elnevette magát.

– Aranyos vagy, Zolika.

Zoli elfordította a fejét, az oldalára gördült, háttal Buzádnak. Nem mozdult, görcsös némaságba merevedett, amiből Buzád tudta, hogy most eltört a mécses, vagy már repedezett. Mindig volt egy pillanat, amikor az egész-világ-a-haverom Zoliból szomorú Zoli lett, Buzád csak azon csodálkozott, hogy nem jött el korábban. Hogy mi volt előtte ez a nagy, kóválygó hiszti.

Közelebb csúszott, átölelte Zolit, a hátának simította az arcát, de Zoli lerázta magáról a karját.

– Már egyedül sem lehet az ember, baszd meg?! – De a baszd meget csak suttogva tette hozzá, elerőtlenedve.

Buzád feltérdelt, megpuszilta a halántékát. Nem tudta, mi többet tehetett volna, úgyhogy csak azt mondta:

– Majd gyere haza, Zolika, jó? Ha nem jössz, úgyis megtalállak.

Zoli nem szólt semmit, nem is mozdult. Buzádot újra elkapta a vágy, hogy hozzábújjon, megvigasztalja, mondjon valami világrengetőt, de még mindig nem jött rá, hogyan. Nem számított, hányszor konzultált Virgíniusszal vagy Immakulátával, ő mindig csak Buzád maradt; ő csak elbaszni tudta a dolgokat. Még ezt a szerelmet is, ami másoknak olyan természetesen jött, ezt is csak elbaszni tudta.

Erőnek erejével elszakította magát Zolitól, zsebre vágott kézzel visszacammogott az utcába. Kriszta csípőre tett kézzel várta az ajtóban.

– Hova tűntetek? Így elmenni, pont amikor azt mondtam, főzök egy kávét! – suttogta dühösen, mire Buzád elnevette magát. Krisztát ez még jobban felbőszítette. – Te csak ne nevess ilyen lazán! A pasidat hol hagytad, részegen az árokban?!

Buzád megvonta a vállát.

– Egyedül akart lenni. – Megköszörülte a torkát. – Én viszont fényeket láttam a nyaraló ablakában, úgyhogy…

Kriszta bizonytalanul bepillantott a házba.

– De anya…

– Nem csak képzelődött.

Kriszta úgy nézett rá, olyan hitetlen reménykedéssel, mintha ettől az egy ténytől hirtelen az egész demencia visszafordítható lett volna. Buzád mindenesetre nem akart belerondítani az örömébe, úgyhogy csak annyit mondott:

– Van kedved megnézni, ki bujkál a nyaralóban? Lehet, hogy a csirkéteket is ő lopta el.

Kriszta szemébe új, határozott fény költözött, ahogy bólintott.

– Menjünk.

*

– Muszáj volt egy ilyen ipari erősségű fejlámpát hozni? – kérdezte Buzád, miközben a nyaraló felé caplattak, keresztül Krisztáék félig kihasználatlan telkén. Buzád maga egy óriási drótvágó ollót cipelt, amivel a kerítést tervezték átvágni.

– Mert látni hogy szeretnél, nagyokos? – morogta vissza Kriszta, ahogy lassan, lépésről lépésre végighaladt a kerítés mellett.

– Telefonnal, te ész – forgatta meg a szemét Buzád. Ez a nő még Immakulátánál is rosszabb volt. Kriszta valószínűleg megvető pillantást vetett rá, de Buzád nem látta, mert ahogy felé fordította a fejét, elvakította a fény.

Szerencsére Kriszta végre megtalálta, amit keresett, és leguggolt a kerítés mellé. Buzád a keze fejével megtörölte könnyező szemét.

– Jézusom.

– Nézd! – ragadta meg a karját Kriszta. – Itt van egy nyílás.

Buzád lehajolt mellé, szemügyre vette a rozsdás, recézett lyukat a drótkerítésen. Hümmögött.

– Ezt hogy nem vetted észre eddig?

– Örülök, ha a házat rendben tudom tartani, meg a csirkéket megetetni, nincs nekem erőm még erre is!

– Akkor két opció van. Vagy kiszökött tőletek a csirke, és átment itt…

– Az nem lehet – vágott közbe Kriszta. – A ketreceket ellenőriztem, azokon nincs lyuk.

– Akkor valaki tényleg van a nyaralóban, aki átjött itt, és ellopta a csirkéteket. – Buzád Krisztára pillantott. – Megnézzük?

A nő elszántan bólintott, majd elhátrált, hogy Buzád tágíthasson a lyukon. Ő ment át először, Buzád átpasszolta neki a drótvágót, majd ő is a nő után mászott, a közeli örökzöldek tűlevelei bökték a tenyerét, összeroppantak a térde alatt.

Mire felállt, hogy leporolja magát, Kriszta már a ház felé tartott.

– Hé! – Buzád utánaszaladt, a nőéhez igazította a lépteit. – Megvárhattál volna!

– Lassú voltál.

– És még engem tartanak görénynek – morogta Buzád. Felnyúlt, és lekapcsolta Kriszta fejlámpáját. – Hogy ne lássanak meg odabentről – magyarázta.

Kriszta bosszúsan felszusszant.

– Utálod, hogy igazam van, mi? – cukkolta Buzád. – Utálod, hogy okos vagyok.

– Szerencséd volt – vágott vissza Kriszta suttogva, majd lebukott, görnyedve közelebb lopakodott a nyaralóhoz. Buzád mögé guggolt, a falnak támaszkodott.

Körülöttük minden csendes volt, csak a fel-feltámadó szél susogott a közeli fák koronájában, és Buzád szíve dübörgött a mellkasában.

– Holnap lesz a szülinapom – jegyezte meg, mert még ilyenkor sem volt képes befogni a száját. Legalább amíg beszélt, addig sem izgult úgy.

Kriszta egy elfojtott nyögéssel a falnak koccantotta a homlokát.

– És?

Buzád csekkolta a telefonján az időt.

– Sőt, már ma van.

Kriszta felsóhajtott.

– Azt akarod hallani, hogy boldog szülinapot?

– Csak ha kedves akarsz lenni – vigyorodott el Buzád. – Harminc lettem, tudtad?

Kriszta megtorpant a kúszásban, hátrapillantott rá, hogy szemügyre vegye.

– Nem látszik rajtad – suttogta. – Tizenkét évesnek nézel ki. Úgy is viselkedsz.

Buzád oldalba könyökölte, guggolójárásban beelőzte.

– Az mindegy. Kit érdekel, mennyivel jár az ember tizennyolc fölött, amíg tizennyolc fölött jár, nem? A lényeg, hogy lehessen dugni és piálni.

– Mondtam, hogy tizenkét éves vagy – morogta Kriszta, mire Buzád halkan elnevette magát. Immakuláta is valami hasonlót szokott mondani.

Végre elérték az ajtót, amiről már régen lepattogzott a festék. A felső részéből helyenként hiányzott a fa, nyikorgott, amikor Buzád belökte. A házban talán még hidegebb volt, mint odakint, megborzongtak a feléjük áradó jeges levegőtől.

– Kísértetek – suttogta Buzád.

– Kussoljál – mordult rá Kriszta, mire Buzád vigyorogva az ajkába harapott. Szóval mégis sikerült összebarátkozniuk.

Ahogy beljebb léptek, a padló megnyikordult a lépteik alatt. Buzád arra gondolt, úgyis elüldözték már, bárki is volt itt, ezzel a nagy zajjal, amit csaptak, de azért beljebb óvakodott Kriszta nyomában. Kriszta végigfuttatta a zseblámpája fényét a pókhálós bútorokon.

A nyaraló még mindig teljesen be volt rendezve, mintha bármilyen családé is volt, egyszer csak megfeledkeztek volna róla. Kriszta intett Buzádnak, hogy váljanak szét, ahogy bevette magát egy állott szagú fürdőszobába.

Buzád vett egy reszkető lélegzetet. Ő nem félt a kísértetektől, de ahogy a nappaliban tátongó sötétségbe bámult, eszébe jutott, milyen volt Martinovics István fogságában lenni, a csuklója körül a gyorskötöző szorítása, Zoli nehéz lélegzete a háta mögött. És Buzád akkor is beszélt, mert mindig beszélt, játszotta az agyát Zolinak, hogy ő mennyire nem fél, de ha Zoli nem lett volna, az a szilárd, megingathatatlan súly, az a néma meleg a hátában, ő biztos, hogy összeszarja magát. És most is azt kívánta, ahogy a nappaliba lépett, bár Zoli itt lenne vele, ahogy ott volt Buzád életének minden fordulóján.

Mintha magában a levegő összetételében változott volna valami, Buzád azonnal érezte, hogy nem volt egyedül a szobában. A levegő meg-megrezzent egy-egy kimért lélegzettel, a sötétbe burkolózó idegen jelenlét atomjai ott vibráltak körülötte. Buzád megfeszítette a térdét, úgy állt a szoba közepén. A hangja először elhalt, amikor beszélni próbált, meg kellett köszörülnie a torkát.

– Ki van itt?

Nem jött válasz, de valami moccant, egy kar súrlódott a falnak, cipő csusszant a parkettán. Buzád megpördült.

– Ki van itt?! – ismételte hangosabban.

A valami elrugaszkodott a faltól, félig fojtott kiáltás szakadt fel belőle, és Buzádnak arra sem volt ideje, hogy átgondolja, mit tesz, megragadta belőle, amit érzett, abból az idegen, sötét tömegből, és átdobta a válla fölött, ahogy valaha dzsúdón tanulta. A valami fájdalmasan nyekkent a padlón.

– Kriszta! – kiáltotta el magát Buzád, de alig ismert rá a saját hangjára, arra a rekedt, parancsoló kiáltásra. Hiszen ő nem szokott parancsolni, ő ugratni szokott, manipulálni, addig húzni mások agyát, amíg meg nem tették, amit akart, de most itt volt ez a valami alatta, és ő még mindig szorította, mintha össze akarta volna roppantani. – Kriszta!

– Mi? Mi az? – rontott be Kriszta, a fejlámpája elvakította Buzádot, de legyűrte magában az ingert, hogy hátraránduljon.

Ahogy Kriszta lenézett, Buzád káprázó szemmel végre ki tudta venni, hogy ő meg egy csirkét tartott a karjai között, ugyanazt a kormos Micikét, akit elraboltak tőlük. Aki miatt Zolit vissza akarták paterolni a börtönbe.

A valami felnyöszörgött alatta, lassan kivehető szavakat nyökögött, olyasmit, hogy engedjék el, és Buzád akkor látta csak, hogy nem valami volt, hanem egy fiú. Szinte gyerek, a haját sápadtszőkére marta Kriszta ipari erősségű lámpájának a fénye, Buzád pedig hátrarándult tőle, riadtan elengedte a karját. Ő sosem akart gyerekeket bántani, ő azt sem tudta, mi ütött belé, mi volt az az állatias, zsigerből jövő rémület, ami belőle szólt, amikor Krisztát hívta, amivel a kölyök karját szorította.

Krisztának bezzeg nem voltak hasonló kételyei, felrángatta a fiút, és a grabancánál fogva elégedetten megrázta.

– Most megvagy. – Rámosolygott Buzádra. – Szép munka. Most már tudjuk, ki lopta el Micikét.

De ahogy a fiú riadt, vádló pillantása megállapodott rajta, Buzád nem volt benne biztos, hogy ez olyan szép munka volt.