Baby Dee Galore kéjes nyögései betöltötték a kékes félhomályban fürdő szobát. Buzád a képernyőre függesztette a tekintetét, a vonagló, izzadt testek kavalkádjára, aminek közepén Baby a nevéhez méltón legalább öt farkat szolgált ki, de alig érezte ujjainak mechanikus mozgását az ölében. Fejben teljesen máshol járt.

Nem arról volt szó, hogy ő nem szeretett egyedül lenni. A szinglilétnek is megvoltak az előnyei, például, hogy senkit nem kellett kísérgetni, senki picsogását nem kellett hallgatni, Buzád azt csinált a szabadidejében, amit akart. (Leginkább a farkát verte, és aludt. Ha Virgíniusz időnként beugrott, és főzött valamit, még evett is.)

És az sem volt gáz, tényleg, hogy Virgíniusz elköltözött. Régóta érett már a dolog, Virgíniusz a fél életét Tasnál töltötte egyébként is, és Buzád nagyon adta, hogy végre saját lakása volt. Nem volt itt semmi gáz. Az a magány, ami melóból hazaérve arcon csapta csak egy pillanatig tartott. Utána itt volt neki Baby Dee, hogy kitöltse őt. Mármint, hogy Buzád kitöltse Baby Dee-t. A fantáziáiban, mert Baby Dee Los Angelesben szopta a faszt, ahova Buzádnak soha a büdös életben nem lenne pénze elmenni.

A tekintete megakadt Baby Dee meg-megvonagló torkán, a férfi előrecsapódó csípőjén, és az állkapcsa megsajdult, a szájában összefutott a nyál, mintha ő lett volna, aki...

Buzád elkapta a tekintetét, Baby Dee cicijére koncentrált, a jobb mellén a kicsi, feketés anyajegyre. Nem kéne Baby Dee-nek azt megvizsgáltatnia egy bőrgyógyásszal?

Megrázta a fejét, visszaterelte a figyelmét a pornóra. Baby Dee-t most éppen a hasára fordították, hátulról hatoltak bele, análban, és Buzád felnyögött, a fején átvillant Tas alakja aznap reggel az edzőterem zuhanyzójában, ahogy a hátán lecsorgott a víz, és Buzád keze felgyorsult a farka körül.

A kurva életbe.

Buzád már nem tudta megállítani a gondolatait, Baby Dee segge helyett a belé hatoló farkat nézte, a férfi széles vállait, megfeszülő izmait, a nyers erőt, amivel Baby Dee-t dugta, és a rohadt életbe, Buzád akarta ezt, akarta a csípőjére markoló ujjakat, a fölé hajoló néma, férfias tömeget, összeszorított fogai között megszűrve kapkodta a levegőt, és ott volt megint a szaunában, a térde sajgott a csempétől, az arca ragadt a gőztől meg az izzadtságtól, és be volt állva, kurvára be voltak állva mindketten, de Zoli a tarkójára szorított, miközben Buzád a farkát szopta, és mire Buzád idáig ért, már nem tudta megállítani, átrohant rajta a gyönyör, és az asztalra dőlve elélvezett.

Valamit véletlenül megnyomhatott, mert Baby Dee hangos "bassz meg, bassz meg" sikolyai elnémultak. Buzád lehunyt szemmel, zihálva feküdt a billentyűzetén.

Most jólesett a nyugalom. Elálmosodott a számítógépe zümmögésétől, kezét a boxerjába törölte, amit már amúgy is ki akart dobni.

Mikor még mindig szuszogva felemelte a fejét, Baby Dee fennakadt szemű, kimerevített orgazmusa üdvözölte a képernyőn.

– Jól van, Baby Dee – súgta mosolyogva, és megsimogatta a lány pixeles arcát. – Megcsináltuk.

Elnevette magát, majd a szemét elfutották a könnyek. Ahogy visszafektette a fejét az asztalra, kitört belőle a nyüszítő zokogás.

*

– De szarul nézel ki! – üdvözölte másnap Tas az edzőteremben.

– Kösz, baszd meg, Töhötöm, te meg úgy ragyogsz, mint egy terhes nő – morogta Buzád, miközben lehúzta a fejéről átázott csuklyáját, és kisöpörte tüskés barna hajából a vizet. Kellett a fenének megnöveszteni a haját, most egy félóráig várhatta, amíg megszárad.

Tas elröhögte magát. Már a bokszkesztyűjét csatolta, amíg Buzád még csak ott tartott, hogy kifújja magát. Odakint már javában zuhogott az eső, jól elkapta őt is, ahogy jött.

Tassal hetente háromszor jártak össze, hogy kiverjék egymásból a szart, és azt mondták rá, önvédelmi oktatás. Buzád sejtette, hogy Tas nem önszántából lóg vele, hanem Virgíniusz nyaggatása miatt; Virgíniusz aggódott, hogy Buzádnak nem voltak barátai. Pedig Buzádnak voltak barátai, például a Sanyi, a Jocó, meg a lófogú Béla, de lassan Buzád is kezdett elbizonytalanodni benne, barátoknak hívhatta-e őket még, hogyha két éve nem beszélt velük.

Mióta az az egész szar történt Zoli nagybátyjával, Buzádnak valahogy eszébe sem jutott, hogy bulizni menjen. Sanyi, Jocó meg a lófogú Béla nem értették volna, milyen volt a hirtelen lecsapódó villany, a sötétséget megrázó pisztolylövés, a mardosó éhség, miközben egy teljes napon keresztül egy kukában bujkált. Az a szag. Az egyetlen, aki ezt megérthette, Zoli volt, de Zoli a börtönben legtöbbször cseszett fogadni a látogatásait.

Szóval Buzádnak nem maradt más, csak ez az idióta Tas, és a legrosszabb az volt, hogy Buzád igazából tökre bírta Tast.

Tas jó haver volt, aki tolerálta Buzád hülyeségeit, sosem sértődött meg, amikor Buzád megpróbálta átharapni a torkát, és még Virgíniusszal is jól bánt. Ahhoz képest, mennyit savazta őt Virgíniusz előtte, mióta együtt járt Tassal, szinte kivirult a férfi közelében. Buzád kicsit rosszul volt, valahányszor rájuk nézett.

Még sosem látta ilyennek Virgíniuszt. Tudta, hogy a bátyja könyvelős külseje ellenére nem egy karót nyelt, sótlan alak, de Buzád sosem hallotta őt ennyit nevetni. Sosem látta még ezt a fényt a szemében. Virgíniusz bőre alatt valahol mindig ott bujkált valami végtelen, csontmély szomorúság, amit Buzád csak akkor értett meg igazán, amikor tizennégy évesen egy fél évig nyaggatta Virgíniuszt, árulja el, hol van az apjuk.

Akkor Virgíniusz leült, és leírt neki egy címet meg egy telefonszámot, amit Buzád még aznap felhívott. A kagylóba úgy szóltak bele, hogy „Budapesti Fegyház és Börtön, kit keres", és miután Buzád remegő hangon megmondta, egy automata hang azt darálta, hogy „a hívását rögzíteni fogjuk", és Buzád akkor letette.

Aznap este sokáig figyelte Virgíniuszt, gyűjtötte a bátorságot, hogy rákérdezzen, apa miért volt börtönben.

– Mert megvert valakit – felelte Virgíniusz tompán, és Buzádot arcon legyintette annak a mélyre temetett iszonyatnak a szele, amit Virgíniusz ott őrzött magában egész életében.

Akkor inkább úgy döntött, nem is akarja tudni, ki az apja.

De Tas elűzte ezt a szomorúságot, vagy legalábbis háttérbe szorította. Nem voltak egy taperolós pár, de amikor Virgíniusszal egymásra néztek, Buzád érezte, hogy valami idegen, csak általuk ismert frekvencián vibrálnak, valahol messze tőle.

Buzád sosem ismerte a bátyját ennyire. Sosem tudott átvenni a terheiből legalább egy kicsit; amikor Zoli nagybátyjának haragja Virgíniusz ellen irányult, akkor is Immakuláta volt, aki a segítségére sietett, nem Buzád. Ha Virgíniusz Buzádra nézett, a szemében nem kavargott más, csak féltő szánalom.

Azóta eltelt két év, Buzád lassan betöltötte a harmincat, és haszontalanabb volt, mint életében bármikor.

Legalább Tasnál nagyobbat tudott ütni, ez az egy büszkesége maradt. És ez sem volt igazán büszkeség, mert Tast két éve vállon lőtték, és még mindig befeszült néha, ha Buzád rossz helyen találta el. Olyasmi lehetett, amiről Buzád hallott néha, az a fantomfájdalom, ami egy elveszett végtaggal jár: ilyenkor Tas egész karja elernyedt, csak a vállát tartotta feszesen, homlokának ráncaiban látszott, hogy fáj neki, pedig elvileg már meggyógyult, a keze pedig úgy remegett, hogy fogni sem tudott vele.

A legrosszabb ilyen epizódja egy éve volt, amikor már ő is azt hitte, jól van. Buzád nem emlékezett rá, mit csinált, de Tast váratlanul érhette a fájdalom, mert felordított, az egész teste görcsbe rándult, és hosszú percekig csak zihálva feküdt a földön, a homlokát a matracnak szorította, próbálta visszagyömöszölni magába a fájdalmát, de nem tudta, úgy szivárgott ki a bőrének repedésein a kín, mint olaj a tengervízbe, feketén és bűzösen. Buzád ismerte ezt a tömködést, ő is csinálta, Zoli is, Virgíniusznak volt a legvastagabb bőre mind közül, rajta repedés sem volt, de Tast nem ilyen fából faragták.

Tas értette a szabályokat, csak nem tartotta be őket, mert később az öltözőben, miközben görcsösen, fulladozva mantrázta, hogy "ne mondd el Virgíniusznak, ne mondd el Virgíniusznak", leplezetlenül zokogott, és Buzád szerette volna otthagyni őt, elfordulni, mint mikor Virgíniuszt boldognak látta, kiszúrni a saját szemét és ólmot önteni a fülébe, csak ne kelljen hallania ezt a hangot, és gyűlölte Tast, és sajnálta őt, és egy kicsit Tas szeretett volna lenni, mert Tas még ezt is megtehette. Tas Huba Töhötöm mindent megtehetett, amit másnak tilos volt.

Buzád azért szerette volna azt gondolni, hogy ő sem volt teljesen szívtelen, mert lejegelte Tas vállát, és hozott neki vizet, és csak feltűnésmentesen hagyta magára a férfit, amíg az megnyugodott, Tas pedig hálás lehetett érte, mert mikor legközelebb találkoztak, ugyanolyan nagyképűen vigyorgott, ahogy máskor.

Szóval most minden újra fasza volt, Tas meg ő gyepálták egymást, aztán lezuhanyoztak, Buzád megbámulta Tas seggét, amíg a férfi nem figyelt, aztán Tas adott neki sütit, tejszínhabos csokis muffint, amiért Buzád képen akarta röhögni, mert ki az, aki edzés utánra sütit hoz proteinshake helyett, de nem tudta, mert tele volt a pofája tejszínhabbal. Ő biztos, hogy nem szalaszt el egy ilyen alkalmat.

– Milyen? – Tas olyan mohón bámult rá, mint a keselyűk a dögre. – Én csináltam.

Ez is fura volt Tasban, hogy ő maga akart főzőcskézni, ahelyett, hogy hagyja, hogy Virgíniusz főzzön rá. Azzal Buzád is sokkal jobban járt volna, mert Tas azért még néha belebukott a nagy kreálmányaiba, de olyan gyerekes izgalommal tudott bámulni rá, amikor valamit megkóstolt, hogy Buzádnak azt sem volt szíve bevallani, hogyha egy fél napot fosott utána.

És ez a süti most tényleg jó volt, ezt Buzád sem tudta tagadni. Hümmögve lenyalta a szájáról a tejszínhabot.

– Na, jól van, Töhötöm – veregette meg a férfi vállát –, már megérte téged megtartani.

Tas ezen nevetett, aztán amikor elváltak az edzőterem előtt, kocogva indult hazafelé az őszi esőben, és Buzád minden távolodó lépésével úgy érezte, Tas a szívét tépi ki, mert Tas vitte magával a nevetését, a sütijeit, vitte magával Virgíniuszt is, Buzád már látta benne a bátyját abban, ahogy a ruháit hajtotta az öltözőben, és hallotta Tast Virgíniusz öntudatlan dúdolásában főzés közben, és olyan végtelen távol voltak mindketten, hogy Buzádnak fogalma sem volt, hogy tudott még élni ezen a kietlen jégmezőn, amit maguk után hagytak.

Egyszer, egy közös filmezés alatt megpróbált Tas és Virgíniusz közé telepedni, hátha érez valamit abból a melegből, ami őket fűtötte, de ez kurvára kínos volt mindenkinek, és Virgíniusz inkább nevetve felállt, hogy átüljön egy székre, Tas a kanapé másik végére húzódott terpeszkedni, Buzád arca meg égett, mert nem pisis ötéves volt, akinek hiányzik az anyukája, úgyhogy inkább fogta a jeget, a csöndet, az űrt, és betömködte vele a repedéseket, ahol szét akart szakadni, aztán azóta kussban volt.

Borzongás futott át rajta, kirázta a fejéből a borongós gondolatokat. Emlékeztette rá magát, hogy ő imádott egyedül lenni. Imádta, hogy saját lakása van, és zéró csaja, mert ahogy arra egyre jobban kezdett rájönni, ha a csajokról volt szó, eddig is csak a saját arcába hazudott. De ebből sem fog magának semmit beismerni – határozta el –, maradjon minden csak szépen a mélyben, a többi szarral együtt. Különben meg tizenkettőkor neki talija volt Zolival, és Zolinak épp elég rossz lehetett börtönben lenni, az kellett volna még, hogy ott is Buzád picsogását hallgassa.

Valahányszor Zoli végre kegyeskedett fogadni a látogatásait, Buzád igyekezett úgy tenni, mintha ő lenne az élet császára. Még azért sem baszta le Zolit, hogy az évi tizenöt nap eltávjából egyet sem akart vele tölteni. Amikor Buzád végre meglátogatta Zolit, minden hepi volt, és szánsájn, és ha Zoli pár percig normálisan viselkedett vele, Buzád még át is érezte azt a nagy rajságot, amit vetíteni próbált.

Szóval Buzád így próbált készülni, miközben Zoli felé robogott a villamoson, ünneplőbe öltöztette a lelkét és egyéb szarok. Zoli amúgy is csak három évet kapott, amiből két év és két hónap már eltelt, úgyhogy ez a látogatás már tényleg a finish line volt.

*

Buzádot mindig kirázta a hideg a fegyház sivár látogatószobáitól. Egyszer a folyosón elhaladva bepillantott a gyerekszobába, az nem nézett ki olyan vészesen a falra festett Disney karakterekkel, de Buzád már nem volt gyerek. Neki a fehér falak jutottak, a rácsos ablakon beszüremlő szürke félhomály és egy padlóba csavarozott fémasztal, két szék, egy kotyogó radiátor.

Buzád régi ismerősként üdvözölte a csövekben meginduló víz hangját, ezt a zenét hallgatta, amíg nyílt az ajtó, és Buzád talpra pattant.

Előrelendült, hogy megölelje Zolit, de a férfi elkapta a vállát, eltolta őt magától, és Buzád egy bennszakadó lélegzettel megérezte a férfi érintésének melegét, ahogy Zoli fölé tornyosult, és neki fel kellett néznie rá, vastag tenyerének súlyát a vállán... De nem, bassza meg, nem, Zoliról nem, Zolival nem, Zoli többet érdemelt ennél!

Buzád hátralépett, és megpróbálta felidézni magában, hogy mi van. Mert rajság van, zsírság van, sirályság van, az istenit!

– Mizu? – vigyorodott el, és remélte, elég lezsernek tűnik. A biztonság kedvéért szétterpeszkedett a székén.

Zoli az asztal lapját fürkészte, ahogy leült vele szembe; Buzád, mint mindig, most is megállapította magában, milyen hosszú szempillái vannak. Szép, szőke szempillák, amik olyan élesen elütöttek Zoli kopaszra nyírt koponyájától.

– Én zsírkirályul vagyok, ha érdekel – vetette fel Buzád, ha már Zoli nem beszélt, majd összerezzent. Még ő sem használt olyan szavakat, hogy zsírkirály, senki sem használt, aki elmúlt tizenöt éves. Zoli is érezhette, mennyire erőlködött, mert az arcán megjelent az a féloldalas, távoli gúnymosoly, amivel általában Buzád kínlódását figyelte. – Látnod kellett volna a bulát a tegnapi buliban, akit meghúztam... – Végül is, ez nem volt hazugság. Tényleg Baby Dee-vel töltötte az estét, és Baby Dee...

Buzád elhalkult. Ma még ő is fáradt volt a saját hülyeségét hallgatni.

– Te, Zolika, baszd meg, miért van az, hogy valahányszor itt vagyok, te mindig röhögsz rajtam? – kérdezte ingerülten.

Zoli felemelte a fejét.

– Nem röhögök rajtad – mondta, miközben a válla megrázkódott a nevetéstől. Most végre Buzádra nézett, kiismerhetetlen tekintettel fürkészte őt. – Szarul nézel ki.

– Nem aludtam egész éjjel – legyintett Buzád, mert nem volt ereje hazudni. Miután Baby Dee-vel együtt elélvezett, azon gondolkozott, miért volt ő ennyire elbaszva, és csak két órával az ébresztője előtt sikerült elszenderednie.

– A bula?

– Naná, öcsém, végignyomtuk a Káma Szutrát! – vágta rá Buzád, és végre kicsit önmagának érezte magát.

Zoli horkanó nevetéssel megcsóválta a fejét.

– Hogy hívták?

– Hát tudom én azt – vonta meg a vállát Buzád, és remélte, hogy a mosolya inkább szívtiprót sugall, mint lelketlen bunkót.

– Én az összes csajom nevét tudtam.

– De csak azért, mert össz-vissz ketten voltak, már ne is haragudj! – csapta le a magaslabdát Buzád, mire Zoli elröhögte magát, összefonta izmos karjait a mellkasán. Buzád tüntetően csak az arcát figyelte, a bevert orrot, az elálló füleket, a széles homlokot.

Mindig irigyelte, hogy Zoli nem feszült rá úgy a csajozásra, mint ő. Persze ő is fűzögette a nőket több-kevesebb sikerrel, de sosem olyan görcsösen, lélekszakadva, mint Buzád. Volt olyan buli, amiben Zoli be sem próbálkozott senkinél, amíg Buzádnak muszáj volt keresnie a következő nőt, a következő leigázható területet, és közben minden egyes koszos kis vécén lezavart numerával egyre üresebbnek érezte magát.

Már a szüzességét is így vesztette el tizenhat évesen, részegen egy házibuliban, és onnantól kezdve mindig csak beállva ment neki. Buzád az utóbbi időben kezdett rájönni, mennyire elbaszta az életét, de most csapta arcon, ebben a steril kis látogatószobában, hogy józanul lehet meg sem találta volna a lyukat.

– Immakuláta még mindig nyaggat, hogy állapodj meg? – kérdezte Zoli. Őt mindig szórakoztatta Immakuláta pattogása, valószínűleg csak azért, mert Maki nem az ő testvére volt. Akkor nem röhögött volna rajta ilyen jóízűen.

Buzád megvonta a vállát; nem tudta, melyik válasz árulna el kevesebbet. Félt is Immakulátától, mit szólna hozzá, hogy Buzád annyi nővel lefeküdt, miközben... De nem, nem, Buzád megfogadta, hogy erre most nem fog gondolni.

– Csak a szokásos – préselte ki magából. Laza mosollyal hátradőlt. – Veled mizu, milyen a börtönélet?

Ezt talán nem kellett volna, mert Zoli arca elkomorult, újra az asztalra szegezte a tekintetét. Buzádnak fogalma sem volt, mi járhat a fejében; épp annyira nem ismerte Zolit, a legjobb haverját, amennyire a saját bátyja idegen volt neki. Erre is csak mostanában jött rá: hogy az élet eddig egy kibaszott nagy Buzád-show volt, amiben alig jutott hely bárki másnak.

– Jövő héten már nem kell meglátogatnod – szólalt meg Zoli halkan. Nem nézett Buzádra.

Buzád zavartan elnevette magát.

– Miért nem?

Zoli feszengett a székén.

– Elköltözöm – nyögte ki végre.

– Mi, áthelyeznek egy másik börtönbe?

Zoli megrázta a fejét, lesütötte a szemét. A szája némán formálta a szavakat, majd megnedvesítette az ajkát, kimondta őket hangosan is:

– Kiengednek. – Összerezzent, mintha megijedt volna a saját hangjától. Ez is baj volt Zolival, sosem tudott beszélni szegény. Mindig Buzád volt köztük a nagydumás, aki a csajokat befűzte, az ügyeket intézte, aki a szarból kidumálta magukat, és Zoli ott állt mögötte, masszív, mozdíthatatlan, kősziklányi ember. És ha kiengedik, ott állhat majd újra.

Buzád felnevetett, izgalmában felemelkedett a székről.

– De ez jó, nem? Zoli, ez jó! – Megrázta Zoli karját, mire Zoli felkapta a fejét. Buzád lélegzete elfulladt, amikor a férfi megragadta a csuklóját, megszorította, fenyegetés volt ebben a szorításban, és kétségbeesés. Zoli Buzád arcát fürkészte, a szeme sötétje elmélyült.

– Nem érted – mondta halkan, rekedten.

– Nem értem? – nyögte Buzád bambán, mert egy másodpercre olyan faszságok futottak át a fején, hogy Zoli most majd közelebb rántja, és megcsókolja, és nehéz volt álló farokkal visszatérni a valóságba. Buzád egyébként is egy gyenge akaratú szarházi volt, nem lepődött meg rajta, hogy csak idáig sikerült tisztelnie Zolit.

– Nem. – Zoli elengedte, elfordult tőle, és Buzád visszahuppant a székére. – Anya meg én költözünk el vidékre.

Buzád elnevette magát.

– És mit fogsz te ott csinálni?

Zoli bizonytalanul megrántotta a vállát.

– Nem t'om. Majd... farmolok. Ilyenek.

Buzádnak nehezére esett elképzelnie Zolit a földeken; a férfinál nagyobb panelpatkányt nem hordott a hátán a föld, Buzád úgy képzelte, már az anyaméhből is úgy jött ki, hogy ragadt a város mocskától.

– Anyának vannak rokonai vidéken – folytatta Zoli. – Majd ők segítenek. Anya csak... Nem akar többet itt maradni azután... ami történt – halkult el.

Buzád gyomra felkavarodott. Körülöttük, mintha az a szar kotyogós radiátor megszűnt volna fűteni, lehűlt a levegő.

– Szóval vidékre költöztök. – Csak most tudatosult benne, mennyire komoly volt a helyzet.

Zoli bólintott.

– Értem. – És Buzád most már tényleg értette: Zoli el akarta őt hagyni. Ahogy apa. Ahogy anya. Ahogy Immakuláta. Ahogy Virgíniusz. Amíg Buzádnak végleg nem marad senkije.

Buzád nem emlékezett rá, mi történt ezután, hogyan köszöntek el egymástól. Talán megtépte Zolit. Talán zokogva a nyakába borult. Talán csak egymásnak ütötték az öklüket, ahogy már annyiszor, és Buzád azt mondta:

– Akkor cső. Jó vidékezést.

Mire Zoli bólintott, és halvány mosollyal elfordult tőle, eltűnt a folyosó halogénlámpáinak fényében.

Buzád csak az utcára érve ocsúdott fel, megállt a fegyház előtt, és nem mozdult, hagyta, hogy eláztassa az eső. Három buszt is elengedett, mire összeszedte magát annyira, hogy megmozduljon, és még így sem tudta, merre menjen.

Kinek volt gyomra ezek után dolgozni?

Csak egyetlen hely jöhetett szóba, egyetlen személy, akinek sejtése lehetett arról, mi játszódott le benne.

*

Mire Buzád Erikához ért, már teljesen bőrig ázott. Ráfeküdt a csengőre, egyre feljebb tolultak benne a szemrehányó, haragos szavak, mert valakinek hallania kellett őket, baszd meg, igenis, valakinek tudnia kellett, hogy ez így nem volt oké, hogy őt nem lehetett csak így elhagyni...

Biztonsági lánc csörgése szakította ki a gondolataiból, egy teljes percig tartott, mire Zoli anyukája kinyitotta az ajtót, Buzádból pedig láncszemről szemre párolgott el a harag.

Hiszen Erika félt, és jó okkal. Buzád hülye lett volna nem észrevenni, mennyire megviselte a családját a Martinovics-ügy, amikor Tas bejárati ajtaja is egy bebetonozott bunkerre hasonlított, és ha Virgíniusz épp otthon volt, Buzád néha hallotta, ahogy üvöltve riad egy rémálomból. Csoda, hogy Erika el akart költözni?

– Buzád! – Erika kitárta az ajtót. – De rég láttalak!

Buzád válla megereszkedett. Hirtelen már nem tudta mit mondhatna annak a nőnek, aki régen anyja helyett anyja volt, de akit ő cseszett meglátogatni, miután a fia börtönbe került. Megköszörülte a torkát, félszegen elvigyorodott.

– Szia.

Erika már terelte is be a lakásba. A vidám, sárga nappali négy sarkában már félig teli kartondobozok tornyosultak, kikandikált belőlük egy-egy könyv vagy lábos. Erika intett Buzádnak, hogy üljön le, majd eltűnt a konyhában.

– Mit kérsz inni? – kiabálta ki. – Gondoltam, hogy jönni fogsz, vettem szőlőlét, az jó lesz?

Buzád torka elszorult. Erika még arra is emlékezett, mennyire szerette a szőlőlét, milyen luxuscikk volt neki, mert otthon Virgíniusz mindig túl spúr volt venni. És mit kapott cserébe Buzádtól?

Nagy büdös lófaszt, annyit sem.

Erika visszatért, aprósüteményt is hozott, mintha vendégség lenne, pedig csak Buzád feszengett a kanapéján. De így volt ez, valahányszor Buzád átment, Erika mindig megkínálta valamivel, amiről otthon csak álmodozhatott. Buzád Zoliéknál evett először gránátalmát meg kivit, meg azt a mogyorós csokiszart, amit mindenki úgy szeretett.

– Hadd nézzelek. – Erika letelepedett mellé a kanapéra, maga alá simította hosszú szoknyáját. – De megnőtt a hajad! – Elnevette magát. – Milyen furcsa így, olyan kis fiatalnak nézel ki, pedig... Hány éves is vagy már? Harmincegy? Harminckettő?

– Csak harminc – motyogta Buzád, a hangja furcsán elhaló. Megköszörülte a torkát. – November végén.

– Tényleg! Mégis – Erika megsimogatta Buzád arcát –, olyan kis babaarcod van, ki sem nézte volna belőled az ember!

Buzád tizenöt éves kora óta borotválta a haját, az első nagy szökése alatt kezdte. Éppen összeveszett valamin Virgíniusszal, talán a jegyein vagy a magatartásán az iskolában, és bár Virgíniusz sohasem emelte fel a hangját, csak a szája rándult csalódott, dühös vonalba, Buzád üvöltött helyette is, csapkodott, mert őt csak ne baszogassák, épp elég volt, amikor Immakuláta baszogatta, és a végén, mikor Virgíniusz meg akarta érinteni a vállát, ellökte magától.

Virgíniusz a nagyszekrény szélének esett, a feje hangosan koppant a fán. Akkor csönd lett, rettenetes mély, dermesztő csönd. Virgíniusz tekintetétől Buzádban útjára indult a reszketés.

Pedig Virgíniusz nem kiabált. Csak a szeme sötétült el a haragtól, és Buzád valamiért azt hitte, meg fogja ütni, marokra fogta a szívét a rettegés, hogy Virgíniusz nekimegy, de Virgíniusz nem mozdult, csak azt mondta csendesen, rettentően:

– Tényleg az apád fia vagy. – És Buzád megértette, hogy most valami iszonyatosat tett, valami olyat, amitől többé nem volt Virgíniusz öccse, talán többé nem volt ember sem.

Akkor elfutott.

Zoliékhoz ment, átbőgte az egész éjszakát, Zoli azt sem tudta, mit kezdjen vele, csak ráfeküdt, egy játékuk volt ez, a birkózás, de Zoli akkor csak feküdt rajta, és a fojtófogásból ölelés lett, ragasztó, ami összetartotta Buzádot, miközben szét akart esni.

Buzád sokáig azt hitte, őt örökbe fogadták. Amióta az eszét tudta, mindenki olyan szőke volt körülötte, anyának, Immakulátának, Virgíniusznak mind hosszú aranyhaja volt, aztán itt volt ő, barnán. Az apjának volt ilyen haja – jött rá később, képekről, és akkor még büszke volt, hogy felfedezte ezt a vonást, felfedezte magában az apját, egészen addig, amíg az a gépi hang azt nem mondta a telefonban, hogy Budapesti Fegyház és Börtön, kit keres. És onnantól szégyenfolt volt minden barna tincs.

Úgyhogy hajnali négykor felkeltek, és Zoli volt az, aki leborotválta Buzád haját teljesen kopaszra a fürdőszobában, a mosdókagyló tele lett hajjal, szálanként szedegették ki a lefolyóból. Zoli meg is vágta őt egy picit, ők meg megijedtek a rengeteg vértől, de nem mertek szólni Erikának, mert túl idősek voltak már, hogy anyucihoz szaladjanak, csak várták sápadtan, reszketve, Buzád mikor fog elpatkolni, amíg aztán reggel hatkor egymásra zuhanva teljesen kidőltek, és aludtak délután négyig.

Akkor, első alkalommal, Buzád egy hétig maradt távol. Nem is dacból, inkább csak félt hazamenni, félt Virgíniusz szeme elé kerülni, hogy Virgíniusz meglátja őt, és csak lenézően hümmög egyet, aztán többé sosem néz rá. Buzád nem tudta, hogy működött ez, de azt igen, hogy ebbe belepusztulna.

Erika jófej volt: sosem adta őt ki Virgíniusznak, de mindig győzködte, hogy menjen haza, hiszen Virgíniusz biztosan aggódik. És mikor Buzád végre kénytelen-kelletlen hazasompolygott, Virgíniusz úgy ölelte őt, mintha Buzád sosem tenyerelt volna bele abba a kimondatlan iszonyatba, ami kísértette őket, mintha Buzád az apja fia helyett csak az ő öccse lenne, örökké és mindenekfelett, és Buzád, hülye kis pisis, újra elbőgte magát, bújt Virgíniuszhoz, és utána ezt őrizte magában mindig, ezt a melegséget, ezt a szeretetet, a viszontlátás örömét.

Utána Buzád néha már csak azért szökött meg, hogy hazajöhessen, és Virgíniusz mindig belement a játékba, úgy üdvözölte, mintha Buzád visszatérése minden alkalommal egy kisebb csoda lenne.

Buzád most zavartan átfésülte a haját, elsuhanó emlékként érezte benne Virgíniusz bizonytalan ujjait, amivel Buzád kopasz fejét simította meg akkor először. Megköszörülte a torkát.

– Jól nézel ki – biccentett Erika felé, bár ez inkább kegyes hazugság volt. Erika megöregedett, az arca megereszkedett, sápadt volt, mintha állandóan fázott volna, de a szeme ugyanúgy ragyogott, ugyanazzal a játékos fénnyel, amivel mindig Buzád pártját fogta.

– Hízelgés, csúnya szokás – legyintett Erika nevetve. Közelebb tolta a süteményes tálat Buzádhoz. – Egyél valamit, a végén el fogsz fogyni.

Buzád elnevette magát, elvett egy linzert a tálról.

– Edzel a nagymamaságra?

Erika legyintett.

– Ugyan, az a fiú... – Megcsóválta a fejét, de nem volt a szemében semmi neheztelés. Buzád szájában megkeseredett a süti. Minek kérdezett ilyen faszságokat Zoli potenciális gyerekeiről? Nem volt elég, hogy Zoli elköltözik tőle, Buzádnak még ki is kellett őt házasítania fejben?

Körbenézett a szobában, pedig látta már a dobozokat, a felfordulást. Ügyetlenül kiszaladt belőle:

– Akkor elmentek? – Úgy hangzott, mint egy kisfiú. Úgy is érezte magát. Szeretett volna az anyukájához bújni, de nem volt neki.

– Muszáj. – Erika tekintetén fájdalom suhant át. – Én nem bírom ezt tovább, ezt a koszt, a bűzt, ezeket a maffiózókat... Balatontiszaszántón ilyenek nincsenek, azt garantálom.

– Balatontiszaszántó? Odamentek?

Erika bólintott.

– Siófokon vannak rokonaim, nincs messze, csak pár megálló vonattal. Ők majd segítenek beilleszkedni, munka is van Kiszolinak, én meg már nyugdíjba vonultam, nekem könnyű... Már a ház is megvan, kicsit romos, ki kell majd festeni, de azt megoldjuk kettesben, én meg Kiszoli. Csak kisteherautót keresek még, amivel lemehetünk...

– Nekem van egy haverom – vágott a szavába Buzád izgatottan. Hirtelen jött az ötlet: faszt fogja ő hagyni, hogy Zoli elhagyja. Lehet, hogy Zolinak ez nem jelentett semmit, de attól még ő volt Buzád legjobb barátja, a családja része, és miféle barát hagyná, hogy Zoli csak úgy szó nélkül elszivárogjon a városból?

– Haverod?

– Persze, akinek van eladó kisteherautója. Majd én intézem, oké? – A terv pillanatról pillanatra konkrétabb formát öltött Buzádban. – Lemegyek veletek, és segítek kiglancolni a házat is meg minden, úgyis fullra ráérek. – Ez nem volt teljesen igaz, mert Buzádnak most is éppen a szaros munkahelyén kellett volna lennie, de az egy gyorséttermi meló volt, olyat bármikor akaszthatott magának az ember.

Fontosabb volt, hogy Buzád hasznossá tegye magát Zoli életében. És ha már nélkülözhetetlen lett, Zoli biztos nem fogja hagyni, hogy a tizenakárhány éves barátságukat csak úgy lehúzzák a vécén.

– Ez nagyon kedves tőled, de... – Erika bizonytalannak tűnt, de Buzád egy nagylelkű kézmozdulattal elhessegette az aggodalmait.

– Ne izgulj, megoldom. Számíthatsz rám – kacsintott, bár nem volt benne biztos, Erikánál ez működött. Mindenesetre a nő elmosolyodott, Buzádban pedig egyre érlelődött a terv.

Még az is lehet, hogy miután Zoli rájött, mennyire fontos neki Buzád, visszajön vele Budapestre, és minden olyan lesz, mint régen. Sőt, még ilyenebb, mert így akár össze is költözhetnek majd a lakásban, amit Virgíniusz otthagyott.

És ehhez Buzádnak csak egy kisteherautót kellett szerválnia. Valahonnan.