Reggel felébredve furcsán zúgott a fejem. Csak azt nem tudom miért. Hiszen egy kortyot sem ittam. Minden tegnap történtre emlékszem.

Basszus, smároltam Benjaminnal.

Kirohantam szobámból majd egyenesen a konyhába futottam. Anyáék még nem ébredtek fel ezért nem szólhattak szaladgálásom miatt.

Levettem egy üveg poharat és vízet töltöttem abba. A pohár egész tartalmát végül fejemre öntöttem.

-Kislányom te mit csinálsz? -jött meg anyukám.

-Csak nagyon melegem volt! -hazudtam.

-Igen, ez novemberben normális dolog. -méregetett.

-Jó. Elmondom. De ne akadj ki. -tettem le a poharat.

Anyukám leült velem szembe és teljes figyelmét rám szentelte. Elmondtam neki. Mindent. Elejétől a végéig.
Zárásnak az érzéseimről beszéltem Ben irányában és, ahogy én megélem az ő viselkedését.

-Angel. Apáddal ezt mi már tudtuk. -mondta.

-Mégis mit? -kérdeztem.

-Hogy szeretitek egymást. Sose felejtettétek el a múltat. -rázta fejét.

-Te most viccelsz velem? -nevettem fel.

-Anyád nem viccel. Ahogy én sem. -jelent meg apukám is.

-Mi van? Ti össze beszéltetek? -kapkodtam fejem szüleim között.

-Csillag, bízz az érzéseidben. -simította meg karom apa.

Felpattantam ülő helyemből majd szobámba rohantam szélsebes léptekkel. Mégis mi ez a nagy összhang köztük? Ilyenkor inkább egyetérthetnének velem. Nem?

Mi mást tehettem volna mint, hogy otthon üldögéljek egymagamban. Szépen elterveztem, hogy egy csomó kajával, szokásomhoz híven, bezárkózok a szobámba és ki se jövök onnét. Ez az elképzelés percre pontosan délután fél háromkor romba dőlt.

Benjamin Styles látógatójával.

Súlyos lépteit egyre közelebb hallottam ajtómhoz majd kopogás után bedugta egy kis résen fejét.

-Nem kell Batmankedned. Gyere be. -forgattam meg szemein.

-Baby! Baj van? -dőlt el ágyamon otthonosan.

-Baby? -néztem rá.

-Becézhetlek máshogy is. -rántott vállat.

-Nem akarom, hogy becézgess. -morogtam.

-Mi van veled? Baj van? -tette fel másodszorra a kérdést.

-Te vagy a bajom.

-Ne ölj meg a szemeiddel. -védekezően tartotta fel karjait.

-Minek jöttél egyáltalán? -húztam fel szemöldököm.

-Miattad. -vigyorgott.

-Én jól vagyok. Mehetsz. -intettem az ajtó felé.

Testtartásából itélve kezdett feszült lenni. Szemeit össze szűkítve néhány másodperc erelyéig csukva tartotta majd újra rám vezette mély zöld szempárját.
Ajkai szavakat próbáltak megformázni, viszont ahhoz hangok nem társultak. Tátogott nekem ott mint egy hal.

-Szia! -állt fel végül ágyamról és kilépett a folyósóra.

Hirtelen bűntudatom lett. Fogalmam sincs mitől. Nem okozhatta Ben. Ugyan, az valami vicc lenne.

Mikor hallottam lentről, hogy a bejárati ajtó hangos puffanással zárult, felpattantam ülő helyemről és kisiettem szobámból. Anya és apa értetlenül néztek egymásra majd az ajtóra és legutoljára rám.

-Mi a fene történt megint? -emelte fel hangját apa.

-Semmi. -sóhajtottam.

Lábaim egyenesen vittek csizmáim felé, amit magamra húztam. Kabátomat kezembe fogva rontottam ki a házból. Fejemet össze vissza tekergettem hátha meglelem a magas göndör hajú alakot valahol az utcán.
Éppen elcsíptem, mikor egy zebrán át sikeresen átkelt a túl oldalra. Őrült futásba kezdtem, csak azt nem tudom minek.

Elvileg busz és fiúk után nem futunk.

Elvileg.

Józan eszű ember nem teszi meg. De én koránt sem vagyok az.

-A francba! -szitkozódtam halkan.

Pirosat kaptam mire a zebrához értem. Ben lehajtott fejjel ballagott előre. Nővelte az így is több méteres távot köztünk. De még csak nem is tudtam, hogy utána jöttem.

Fejemet elkaptam a bandukoló srácról, végre zöldet kaptunk. Határozott léptekkel hagytam magam után a fehér csíkokkal kiemelt út szakaszt.

Gimis koromban nem futottam ennyit tesi órákon mint most.

Ha most látna egykori tanárom, ötössel jutalmazna.

Benjamin csónak lábainak köszönhetően gyorsan vágott át a tömegen. Egy percre elvesztettem őt a sűrű ember forgatagban. Fejemet nyújtogattam míg megpillantottam a barna szénakazalt, amit ő a hajának hívott.

Lábaim nem bírták a gyors iramot, mit kénytelen voltam felvenni.

Styles lekanyarodott egy kis utcába, ahol pedig egy kávézóba ment be. Megtorpantam az utcába érve. Elgondolkoztam, hogy mégis mit csináljak most.

Menjek utána vagy ne?

Bementem.

Kár volt.

Benjamin Styles nem mással mint Zoe Tomlinson társaságában üldögélt a sarokban. Hatalmába kerített egy bizonyos érzés. Idáig sem szerettem túlságosan Zoet. Most viszont ebben a pillanatban megtudtam volna folytani egy kanál vízben.

A göndör megérezhette égető tekintetem, ugyanis zöldjei az én barnáimba meredtek. Mély levegőt vettem, sarkon fordultam és elhagytam a kávézót.

Mit akar tőle? Pont tőle? Zoe Tomlinsontól? Hiszen a csaj olyan mint egy próba baba a kirakatban. Élettelen.

-Angel! -szólított meg egy mély hang.

Nem fordultam meg, mentem tovább mit sem törödve nevem folyamatos ismétlésével, amivel figyelmemet akarta felhívni magára.

-Állj már meg. Nem hallod?! -elkapott karomnál fogva és vissza rántott.

Szembe kerültem Benjamin kétségbeesett arcával.

-Nem érek rá! -mondtam hátrálva tőle.

-Francokat. Láttam, hogy bejöttél a kávézóba. Követtél engem. Miért?

-Szar embernek éreztem magam. Megszólalt a lelkiismeretem. Bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért. De ahogy látom, téged más jobban lefoglal. -pillantottam mögé.

Zoe fehér szövetkabátban és magas szárú csizmában toporgott egyhelyben, tőlünk nem messze. Haja tökéletes copfba volt összefogva, arca akár egy smink paletta. Karcsú lábait csupán vékony necc harisnya védte a hideg ellen. Arckifejezése unott, semmit mondó volt. Pedig alapjáraton még szép lány is lehetne ha nem kenne magára ennyi szart.

-Ő engem nem érdekel. -fogta két tenyerébe arcom.

Durván húztam el arcom onnan.

Megint beleesek a csapdába. Na nem. Újra nem fogok bedőlni Benjaminnak. Nem leszek szerelmes.

Ha valaki iránt erősebbek az érzéseid, akkor van gyenge pontod. Akkor sebezhető vagy. Ez itt a gond.

Ott hagytam a srácot, akiért szívem kapálozott eszem viszont tiltakozott. Ismételten rohanva tettem meg a házig utamat.

Mikor becsuktam magam mögött a faajtót, síras szélén állva csúsztam le a földre. Lábaim nem bírták. Szakadozva vettem a levegőt, ami sikeresen előhívta anyukám aggodó énjét.

-Szívem. Jézusom, minden rendben? -gugolt le elém.

Szemeim előtt apró kis fekete foltok jelentek meg. Innen már ismerős volt a dolog. Elfogok ájulni.

Kiskoromban rengetegszer megtörtént velem. Nem tudták az orvosok sem miért ájulok el.

Csak annyit, hogy ha érzelmileg és fizikailag levagyok terhelve az agyam kikapcsol hosszabb időre magától. Tehát elájulok.

-Rosszul vagyok, anya! -motyogtam szorosan lehunyva a szemem.

Rettenetesen szédültem, és éreztem nem kapok levegőt, mintha tüdőmbe nem jutna elég oxigén. Anya rémülten hívta apát, aki ölébe véve rohant velem az autóig.

Rémes volt megélni egy ilyen rohamot, ami éppen elért engem. Mikor agyam hátsó fele enyhén zsibbadni kezdett, fejem hátra bicsaklott. Ismerős tünetek voltak ezek, de az orvosom tudta csupán helyén kezelni a folyamat menetét.

-Újra kezdődik minden. -sírt fel fejemet fogva anyukám.

A hátsó ülésen feküdtem felhúzott térdekkel. Anya ölében pihentettem fájó fejem. Apa eközben próbált minnél előbb a kórházba juttatni engem.

Szívem szabálytalanul vert mellkasomban, tüdőm levegőért kiáltott, sőt ha mondhatjuk ordított. Agyam zsibbadt, valamint apró szúrásokat is tapasztaltam. Szemeim előtt még mindig ott virítottak a fekete pöttyök. Nagyobb alakot vettek fel, kevesebb látómezőt hagyva így nekem.

-Gyerünk! -apukám ölében vitt be az épületbe.

Már csak arra észleltem fel, hogy anyukám keservesen sír, apa kezemet fogja miközben a doktor beszél hozzá.
Apa ellépett mellőlem, mire a doki egy tűt szúrt felkaromba. Tompán éreztem a tű érintkezését bőrömmel.

Egy zárt kórtermet kaptam, ahol egyedül csak én voltam mint beteg.
Szüleim a kicsi kényelmetlen székeken ültek. Anyukám fáradtan döntötte fejét apa széles vállaira.

Ajtó nyitódásra szüleim nyúzott arcára mosoly kúszott. Én nem is néztem az illetőre, anyukám viszont leültette egykori helyére majd apával együtt elköszöntek tőlem.

-Sajnálom egy barom vagyok. -csókolta meg kézfejem.

A rekedtes hang pillanatok alatt megnyugtatott. Valamint rögtön rájöttem ki volt a hang tulajdonosa, aki jelen esetben elérte, hogy szívem gyorsabb ütemet diktáljon míg ajkaival arcomra is gyengéd csókot lehelt.

-Maradj velem. Kérlek. -fordítottam felé fejem.

-El se mozdulok. Aludj! Rád fér. -suttogta tartva a szemkontaktust.

Halványan elmosolyodtam majd lehunyva pilláimat azonnal elnyomott az álom.

Hey Girls!
Itt Réka. A hatodik részt olvashatjátok. Remélem tetszik nektek.
Köszönöm idáig azoknak akik elolvasták és támogattak.
Hálás vagyok.
Nagyon sokat jelent.
Valamint néhány napja megkaptam első díjamat is. Annyira boldog vagyok. Úgy gondoltam ennek majd külön részt fogok írni.
Ha tetszett kérlek csillagozz! ☆
Ha nyomot hagyott bennetek akkor szólj hozzá, és én még válaszolok is rá! 💭

Millió csók!