amelyben ismét Frodó a nap hőse, ahogy annak lennie kell

Samu valóban egy intővel a zsebében kezdte az őszi szünetet. Végvári Angéla néni, Samu anyukája, nem repesett a boldogságtól. Frodó annál inkább. Legalábbis ezt mondta magának, mert azt azért mégse lehetett, hogy egy heteroszexuális magyar férfi bűntudatot érezzen.

Azonban a sikeres hadműveletnek nem csupán ezért nem tudott teljes mértékben örülni. Történt ugyanis, hogy a szünet első napján hajnali kilenc órakor egy fülsiketítő sikolyra ébredt.

Először azt hitte, a sikoly a rajta lovagló szexi szőkétől jött, akivel álmodott, mert ő, Frodó olyan egetrengetően kielégítette, hogy egyszerűen nem bírt magával.

Csak mikor Samu a szobából kifelé igyekezve belerúgott, akkor eszmélt rá, hogy a sikoly nagyon is valós volt, és nem egy szexi szőkétől, hanem az édesanyjától jött, aki érte kiabált.

– Gyere már, Frodó! – kiáltotta vissza Samu a folyosóról, így Frodónak nem volt más választása, mint feltápászkodni, és kicammogni a nappaliba.

Ez első dolog, amit meglátott édesanyja rémült arcán kívül az Samu haja volt, ahogy a vállára omlott és kivilágosodott a szobába áradó napfénytől.

Szőke.

Frodó megrázta magát. Kitörölte a csipát a szeméből.

Aztán észrevette.

Mindenki, még az édesapja is, az egerek ketrece köré gyűlt. Frodó odadugta a fejét, és amit látott, belőle is majdnem sikolyt váltott ki. Csak ő túl macsó volt hozzá.

Boromir, a sovány kis egér holtan hevert a faforgácsok között.

– Én mondtam, hogy adjunk neki gyulait! – fakadt ki Frodó nemes gyászában. Benyúlt a terráriumba, hogy meglökdösse Boromirt, hátha lehetett még tenni érte valamit, de Samu elkapta a kezét.

– Ne. Hagyjad.

– De talán még tudunk segíteni rajta… Anya, hozd a pálinkát, az majd feléleszti!

Az édesanyja csak megsimogatta a hátát, amit utoljára akkor csinált, mikor Frodó tíz éves volt, és meghalt a nagymamája.

– Semmit nem tehetsz már érte, kisfiam. A legjobb, hogyha eltemetjük.

Frodó tehetetlenségében a haját tépkedte. Ez teljességgel lehetetlen volt. Még soha senki sem halt bele a magyar étrendbe, az Isten szerelmére! Az egerek pedig mindenevők voltak, egészen biztosan ki kellett bírniuk az Erős Pistát…

– Frodó, jól vagy?

– Jaj, kisfiam…

Nedves. Frodó arca nedves volt. Ahogy lassan az arcához ért, és megtörölte, az ujja vizes maradt utána. Ő most… a szemén keresztül izzadt?

Az anyja megölelte. Ilyet utoljára csak akkor csinált… Frodó már nem is emlékezett rá, mikor csinált ilyet utoljára. Nem mintha számított volna. Frodó csak Boromir apró kis testét nézte az anyja válla fölött, és azon gondolkozott, hogy egy kis szilvapálinkától biztos minden megoldódna. A pálinka mindig mindenen javított.

– Frodó… – Samu hangja olyan óvatos volt, hogy Frodó vére felforrt tőle.

– Nem sírok! Nincs semmi bajom! – kiabálta Frodó, majd olyan elánnal viharzott ki a házból, hogy az ajtókeret is beleremegett.

Leült édesanyja virágágyásába, hátha a begóniák eltakarják, bár valószínűbb volt, hogy csak letaposta őket. Most az sem érdekelte. Boromir meghalt, egy aprócska, ártatlan élet túl korán lett elragadva, csak azért, mert állítólag az egerek bélrendszere nem bírta a jó magyaros kosztot.

Nem tudta, mennyi ideig ült itt, de előbb-utóbb felbukkant Samu, kezében Kovácsné kertészkedéshez használt kisásójával és egy kartondobozzal.

– Gondoltam, elbúcsúzhatnánk Boromirtól. Rendesen.

Frodó kritikusan végigmérte a fiút.

– Boromir ennél sokkal ünnepélyesebb temetést érdemel. Van egyáltalán kereszt a koporsóján, te istenkáromló?!

– Rajzoltam egyet alkoholos filccel… – vont vállat Samu.

– Ebben a házban mindent nekem kell csinálnom – sóhajtott Frodó, ahogy feltápászkodott és kikapta Samu kezéből Boromir végső nyughelyét. Samu értetlenül követte a kapukiállón álló ősrégi Suzukihoz, ahol Frodó elbődült:

– Apa! Apa, kiviszel a Vekeri-tóhoz? Apa!

– Mit ordítasz, mint a fába szorult féreg?! – kiáltotta vissza az apja. – Mit szeretnél?

– Vigyél ki a Vekeri-tóhoz! – kiabálta Frodó. Kovács úr végre megjelent a teraszon, papucsban és alsónadrágban, a hátát vakargatva.

– Péntek van, kisfiam, az egyetlen nap, amikor nem kell bemennem az őrsre. Nem lehetne, hogy lecsihadjál?

– De, apa… – Frodó újra érezte, ahogy a szemében felgyűlik az a különös izzadtság. – Te is láttad, hogy Boromir eltávozott közülünk, el kell temetnünk…

– A Samuka majd elássa neked a kertben, az nem jó? – Azzal Kovács úr, atyai kötelességét teljesítve, visszacammogott a házba. Frodó Samura meredt. Egyáltalán miért kellett a fiúnak kitalálnia ezt az ásós ötletet? Most mindenki Samu ötletét támogatta, amikor Boromir tragikusan rövid életéhez nyilvánvalóan a tengeri temetés illett.

– Te tudsz vezetni? – biccentett Frodó a kocsi felé.

Samu csak felvonta a szemöldökét.

– Ó. A gipsz.

– Remek megfejtés, Sherlock.

– Ne gúnyolódjál velem ilyen gyászos időkben! – dobbantott a lábával Frodó. – Inkább keress valakit, aki elvisz minket a tóhoz.

– Jól van, bocsánat – tette fel a kezét védekezően Samu. – Talán megkérhetnénk Lillát, úgy tudom, ő tud vezetni…

Frodó elégedetten biccentett. Az jó lesz. Keresztény magyar férfiként Isten mellett csak egyvalamiben hitt, és az Lilla volt. Lilla nem hagyja majd őt cserben.

– Bocs, Frodó, ma nem fog menni – mondta Lilla a telefonban –, tegnap voltam körmösnél.

– Mit raktál a kezedre, Wolverine karmokat? – szólt bele a beszélgetésbe Samu. – Attól, hogy műkörmöd van, még tudsz vezetni!

– Frodóék ősrégi Suzukiját? Nincs az az isten, letörnek a drágáim a sebváltón. De Mariann egy hete kapta meg a jogsiját, ő el tud vinni minket.

Frodó újra bólintott. Az is jó lesz: ha Lillában hitt az ember, Mariannban még jobban, mert Mariann apukája autószerelő volt.

Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, Mariann botrányosan vezetett.

– Lassíts, cica, lassíts! – sikoltotta Lilla, miközben elfehéredő ujjpercekkel kapaszkodott az övébe. Frodónak a halálfélelmen túl meg kellett állapítania, csak amolyan férfias elégedettséggel, hogy a lány körmei tényleg gyönyörűek lettek.

– Hú. Bocsi – zihálta Mariann egy pirosnál. A kocsi gurulni kezdett hátrafelé.

– Miért gurulunk? – pillantgatott hátra Frodó ijedten. Nem akart osztozni Boromir koporsóján.

Lilla gyorsan behúzta a kéziféket, még mielőtt a mögöttük lévő Skodában ülő bácsika bevizelt volna a félelemtől.

– Kicsit óvatosabban legközelebb, jó? – mosolyodott el kissé kényszeredetten.

– Sajnálom, srácok. Apám lefizette a vizsgabiztost, úgyhogy nem biztos, hogy még olyan jól megy – szorongatta a kormányt Mariann. Lilla bátorítóan megszorította a térdét.

Frodó csajai olyan édesek voltak. A legjobb barátok, akiket csak el lehetett képzelni. Frodó újra érezte az izzadtságot a szemében; úgy látszik, Boromir halála jobban megviselte, mint az vállalható volt, ezért gyorsan kinézett az ablakon, és férfias dolgokra gondolt, például gyúrásra és a matekfaktra.

Ahogy Mariann újra felgyorsított, Samu megszorította a fiú kezét.

– Mit csinálsz? – sziszegett rá Frodó, ahogy megpróbált elhúzódni, de Samu nem engedte, csak szorongatta a kezét, és halálra váltan bámulta Mariann tarkóját. Mikor Mariann hirtelen fékezett, Frodó úgy döntött, ideje, hogy ismét lovagias legyen, és megvédje a gyengébbet.

– Na, jó, foghatod a kezem – kapaszkodott Samu ujjaiba –, de csak azért, mert ennyire félsz.

– Ha akkora keresztény magyar férfi vagy – nyögte Samu –, most kéne imádkoznod értünk. – Az arca kissé zöldnek látszott.

Frodónak sajnos momentán nem jutott eszébe egyetlen ima sem, csak szorította Samu kezét, kapaszkodott Boromir koporsójába, és arra gondolt: “még annyi nagy és férfias dolgot vihetnék véghez, Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy a csajaim kinyírjanak!”

Az ujjai teljesen elgémberedtek, mire megérkeztek a Vekeri-tóhoz.

– No homo – köszörülte meg a torkát Frodó, ahogy elkapta a kezét Samu szorításából. A lányok felröhögtek.

– Nyugi, Frodó, mi nem áruljuk el a titkotokat – kacsintott rá Lilla.

– Hallod, a kapcsolatunk biztonságban van – bökte oldalba Samu.

– Lehetek a koszorúslány az esküvőn? – vigyorgott Mariann.

Frodó egy cseppet drámaian felrántotta a kocsi ajtaját.

– Ha így folytatjátok, kitiltalak titeket a temetésről!

Barátai (és Samu) a fenyegetés ellenére sem hagyták abba a viháncolást.

– Halottgyalázás – mormolta Frodó az orra alatt, ahogy a tó partja felé menetelt, mint egy jó magyar levente. Meg kellett védenie mind a saját, mind Boromir becsületét.

– Kinek van öngyújtója? – kérdezte, mivel ő jó keresztény fiúként nem dohányzott. Mariann, a pogány, Samun keresztül továbbította az öngyújtóját.

– Ne felejtsd el összeérinteni a kezeteket! – kiáltotta a fiú után Lilla.

Samu röhögve dörzsölte a tarkóját.

– Ez már nekem kínos, hagyjál! – Azért csapdába ejtette Frodó kisujját a sajátjával. – No homo – vigyorgott a fiúra.

Frodó elrántotta a kezét, de ez nem segített szíve fájdalmas dobogásán. Boromir miatt dobog így – mondta magának –, a férfias gyásztól.

Keresett néhány botot, majd kiosztotta azokat a barátai és Samu között.

– Most vízre eresztem a koporsót – magyarázta –, aztán beledobjuk az égő botokat, hogy felgyulladjon, mint a viking temetéseken.

A lányok összenevettek, mintha ezen bármi nevetnivaló lett volna. Samu is felprüszkölt, de azért leguggolt Frodó mellé, mikor a fiú a vízre helyezte Boromir koporsóját, és gyengéden ellökte a parttól.

– Hiányozni fog az egér – mondta Samu halkan. Tartotta Frodónak a botokat, amíg ő meggyújtotta őket.

– Hölgyeim és…Samu – állt fel ünnepélyesen Frodó. – Most beszédet fogok tartani.

– Isten ments – vihogott fel Lilla. Mariann finoman oldalba lökte, de ő is alig tudta visszafojtani mosolyát.

– Azért gyűltünk itt össze, hogy megemlékezzünk Boromirról, az egyik legférfiasabb egérről – kezdte Frodó, azzal behajított egy égő botot a vízbe.

Valahonnan megszólalt a Trónok harca intro zenéje. Frodó felkiáltott:

– Szellemének hangja ezúttal megszólalt!

– Ez csak a telefonom, Frodó.

Frodó Samura bámult. Valóban az ő telefonjából jött a hang.

– Hogy mered megszentségteleníteni ezt a szertartást?! – háborodott fel. – Add ide azt a botot!

Mielőtt Frodó tényleg elvehette volna tőle a botot, Samu meglendítette a karját, és elhajította azt. A bot pontosan Boromir koporsójában landolt, amiben pár perc múlva vidáman lobogott a tűz. Akkor Frodót újra megrohanták azok a méltatlan érzelmek, amiket eddig olyan ügyesen sikerült elnyomnia magában. Még ahhoz sem volt kedve, hogy ellökje magától Samut, mikor a fiú átkarolta a vállát. Az sem jutott eszébe, hogy egy édeshármas ötletét felhozza, mikor Lilla és Mariann átölelte – csak álltak a parton négyen, a csajai, Samu, meg ő, és figyelték, ahogy Boromir lángoló koporsója egyre mélyebbre úszik a tó belseje felé, majd lassan megtelik vízzel, és elsüllyed.

Samu telefonja abban a pillanatban zenélt fel újra, mikor Frodó egy “no homo” kíséretében viszolyogva a fiú vállára hajtotta a fejét.

– Bocs – mormolta távolabb lépve a körtől –, az exbarátnőm.

Frodó zsebre tette a kezét. Most, hogy elhatározta magát arra, hogy Samu közelségét elviselje, valahogy még egy édeshármas gondolata a csajaival sem tudta kiűzni az üresség érzetét a mellkasából. Egyhelyben toporgott a kocsi előtt, Samut nézte, ahogy fel-alá sétál a tó partján, és néha-néha a hajába túr, mintha ideges lenne.

Lilla hangja zökkentette ki végül elmélkedéséből.

– Hahó, Frodó! Azt kérdeztük, nincs-e kedved ebédelni. Megülhetnénk Boromir torát.

– Ja. Izé. Mehetünk – nyögte Frodó hirtelen zavarában, és sikeresen belesétált a kocsi orrába. Samu pont ebben a pillanatban tért vissza, és az ő nyomorát látva felnevetett, mintha az előbbi idegessége nem is lett volna.

– Na? Mi volt? – kérdezte Mariann kíváncsian.

Samu a vállát vonogatta.

– Semmi.

Lilla oldalba könyökölte a fiút.

– Az ember exbarátnője nem a semmiért szokta keresni. Újra össze akar veled jönni?

– Nem tudom, annak számít, hogy éppen Debrecenben van osztálykiránduláson, úgyhogy megbeszéltük, hogy összefutunk?

– Még szép – vágta rá Mariann. – Igent mondtál?

– Ja, de nem tudom jó ötlet-e…

– Persze, hogy jó ötlet. A csajozás mindig jó ötlet – szólt közbe Frodó, mert valami csomó állt a gyomrába az exbarátnő említésére, és talán az ékes igazsságszólás meg tudta gyógyítani.

Nem tudta.

– Te már csak tudod – horkant fel Lilla.

***

Samu úgy készülődött a randijára, mintha az élete múlt volna rajta. Kovácsnén keresztül megzsarolta Frodót, hogy adja neki az egyik jobbik ingét, mivel ő nem hozott magával otthonról, és még a haját is megfésülte. Frodó szobája tele is lett hosszú, szőke hajszálakkal, Frodó alig győzte felszedegetni.

– Mi lesz, ha lenyelem őket éjszaka? – zsörtölődött.

– Az is buzis? - kérdezte Samu oda sem figyelve, miközben a cipőjét kötötte. Felhajtott szárú farmert viselt bokazoknival, pedig odakint már lassan elkezdődött a november. Na, nem mintha Frodót érdekelte volna, Samu mennyire fog fázni – neki ennél sokkal jobb tervei voltak.

– Nem szeretném egy férfi DNS-ét kóstolgatni, kösz – fintorgott Frodó.

– Pedig biztos sok benne a fehérje – vetette oda Samu, ahogy felhúzta a kordbársony dzsekijét. – Én léptem. Jó magyarkodást vagy tudom is én mit csinálsz.

– Meglesz – bólintott Frodó ünnepélyesen. – Te meg majd mondd, ha lőttél egy gólt. Ha érted, mire gondolok.

Samu megforgatta a szemét, majd egy utolsót intve Frodónak kilépett a házból.

A hadművelet elkezdődött.

Frodó ellenőrizte professzionális filmes felszerelését, amely egy 2007-es digitális fényképezőgépből és egy plusz feltöltött akkumulátorból állt. Meg a telefonjából a biztonság kedvéért. Fekete tréninggatyát és terepmintás pulóvert viselt, hogy kellőképpen beolvadjon a Nagyerdőben honos fák közé.

Elszámolt magában két percig, azzal elindult Samu után. Ha sikerül bármi kínosat felvennie Samuról a randija közben, talán később a tanárok elé tárhatja mint bizonyítékot arra, hogy Samut ki kell rúgni.

Samu exbarátnője, Rozi, jó nő volt. Olyan jó nő, hogy ha Frodó nem lett volna annyira lefoglalva Samu kirúgatásával, biztos, hogy elszereti őt a fiútól. Rozi megérdemelt egy olyan igazi csődört, mint Frodó.

Frodó egy bokorban állította fel megfigyelési bázisát, kétpadnyira a helytől, ahol Rozi és Samu találkoztak. Elindította a felvételt, majd kamerán keresztül körbepásztázta a környéket. Nem voltak egyedül a környéken, a közelben néhányan kutyát sétáltattak, egy párocska pedig a fák között csókolózott, a férfi annyival magasabb a nőnél, hogy szinte betakarta őt.

Samu a vártnál később érkezett meg, kezében egy csokor babarózsával. Frodó szerette volna mérhetetlenül buzisnak hívni a virágokat, de amikor Rozi a nyakába ugrott, kétségtelenné vált; Samu értett a nőkhöz.

Frodó nem tudta eldönteni, hogy a keserű íz a szájában csak az alapvető férfias aromája volt, vagy esetleg féltékeny lett. Samu hozzáértésére, természetesen.

Rozi és Samu egy ideig csak a padon üldögéltek, a lány táskájából előhúzott két üveg cidert iszogatva. A tizennyolc év alatti ivászat már magában inkrimináló bizonyíték lehetett Samu ellen, de Frodó szeretett alapos munkát végezni. A második honalapító IV. Béla sem kapkodva építette újra a régi, dicső Magyarországot.

– Mi történt a kezeddel? – szólalt meg Rozi. Frodó feléjük lökdöste a telefonját, amin már pörgött egy hangfelvevő készülék, majd maga is közelebb óvakodott.

– Semmi – morogta Samu egyik kezét a gipszére simítva. – Miért hívtál?

– Csak bocsánatot akartam kérni. Nem tudtam… Nem tudtam, hogy ez így fel fog robbanni.

– Ja, persze. Mert mire számítottál? – horkant fel Samu. – Elmondtad mindenkinek, persze, hogy mindenki erről beszélt.

– Nem én mondtam el! – csattant fel Rozi. – Én csak a Lilinek mondtam el, mert… valakivel beszélnem kellett róla, nem érted? Tanácsot kérni, vagy valami…

– Miért? Azt mondd meg nekem, miért olyan nagy dolog, hogyha a barátod biszexuális. Attól még ugyanaz az ember vagyok, és ugyanúgy szerettelek.

Rozi lehajtotta a fejét. Frodó ráközelített a kamerával; vajon, ha Samu megríkatja ezt a jó nőt, az inkriminálónak számít? Csakhogy Rozi nem sírt.

– Szerettél? – kérdezte.

Frodó dokumentumfilmje kulcsfontosságú pillanathoz érkezett: most végre bebizonyíthatta, hogy nem elég, hogy Samu férfiatlan és ateista, ráadásul egy szívtelen dög. Csakhogy a csókolózó párocska ebben a pillanatban döntött úgy, hogy érzéketlenül belesétál Frodó valóságshowjába.

Csakhogy ez a párocska, ahogy közelebbről is szemügyre vette őket, ismerős volt. A férfi szőrmés kabátot és tréningnadrágot viselt, arca borostás volt, és kísértetiesen emlékeztette Frodót a tizedikesek testnevelés tanárára. A nő, vagyis inkább lány, akit átkarolt, a tavalyi versmondó győztesére hasonlított, aki lehetett vagy tizenhat éves. De nem, Samu biztos a látását is, biztos nem történne ilyen Frodó iskolájában. Különben pedig ideje sem volt ennél jobban megfigyelni a párocskát, mert továbbmentek, ő pedig visszafordította a figyelmét Samu drámájára.

Samu nem volt hajlandó összetörni Rozi szívét, ahogy azt illett volna neki, hogy Frodó bebizonyíthassa, mekkora szörnyeteg. Helyette ő nézett ki úgy, mint akinek mindjárt összetörik a szíve.

– Persze, hogy szerettelek, nem megyek bele olyan dolgokba, amiket nem gondolok komolyan. Te viszont…

Rozi bűnbánóan közelebb húzódott Samuhoz.

– Már bocsánatot kértem, az nem számít?

– Át kell gondolnom – felelte Samu hidegen. – Ez nem olyan egyszerű. Sulit kellett váltanom miattad, nem fogom egyik napról a másikra elfelejteni, mit tettél.

– Mondtam, hogy nem én voltam! – mordult fel Rozi. Hirtelen már nem is tűnt olyan jó nőnek; határozottan volt valami az arcában, amitől Frodó kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. – Ha nem én voltam, nincs okod rá, hogy haragudj rám. Haragudj inkább a Lilire!

Samu fel akart állni, de a lány visszahúzta.

– Most hová mész?

– Gondolkodnom kell. – Samu hangjában feszültség remegett, az a fajta, amit Frodó sosem hallott tőle. Mi a fene történik itt? Miért lett ő is olyan ideges, mintha csatába készülne, mint dicső elődei?

– Ne gondolkodj… – suttogta Rozi. Samu belső combjára simította a kezét, és megcsókolta, hosszan és mélyen, ahogy az igazi jónők tették. Frodó bármit megadott volna, hogy a helyében legyen. Mármint Samu helyében.

Samu azonban elhúzódott.

– Figyelj, Rozi, nem hiszem, hogy ez a legjobb időpont…

A lány most a nyakát kezdte csókolgatni, Samu hiába próbálta eltolni magától. De hát nem lehetett mindenki olyan bölcs férfi, mint Frodó, és úgy tűnt, mintha Samu egyre kényelmetlenebbül érezné magát.

– Mi lenne, ha ezt most… Ha befejeznéd… – próbálkozott, miközben a parkot pásztázta, mintha segítséget keresett volna. – Én nem akarok most ebbe belemenni, oké?

Frodó fejében megzendült Lehel kürtje. Egy igaz jel arra, hogy valaki segítségre szorul egy hozzá hasonló magyar leventétől. Nem bírta nézni az elé táruló jelenetet, Samu tehetetlenségét Rozival szemben.

Mint az álruháját levetett Mátyás király, úgy indult gyors léptekkel a pad felé.

– Szia, Samu! Már olyan régen nem láttalak, mi újság? – integetett buzgón. Rozi rögtön levette a kezét (és a száját) Samuról, amikor észrevette.

– Ó, csak nem megzavartalak titeket? – kapott a szívéhez Frodó tettetett döbbenettel.

– Nem, nem, örülök, hogy látlak. Haver – mosolygott rá hamisan Samu, de valahol a szemében és a válla vonalában látszódott a megkönnyebbülés. A jó karjával megragadta Frodó vállát, és a fiúnak hirtelen még az sem jutott eszébe, hogy ez milyen buzis, mert Samu most már rendben volt.

Már csak el kellett távolítania őt Rozitól.

– Tudnál, ööö… segíteni…? – Frodó megborzongott, ahogy kimondta a szót, mert egy igazi magyar férfi nem kért segítséget, de ez volt az egyetlen, ami eszébe jutott. – Üm. Nyakkendőt… választani? – nyögte ki.

– Mi? – Rozi értetlenül nézett egyikükről a másikukra. – Nem zavar, hogy egy beszélgetés közepén voltunk?

– Ahogy én láttam, nem nagyon beszélgettetek – vágta rá Frodó, mielőtt végiggondolhatta volna. – És szükségem van egy tehetségtelen másodvéleményre is.

Samu mosolyogva felállt.

– Bocs, Rozi, Frodó nyakkendője nem várhat. És már mondtam, hogy nem akarok tőled semmit. Jó városnézést.

Azzal amilyen gyorsan csak lehetett, elhúzták onnan a csíkot. Igaz, Frodónak félútról vissza kellett rohannia, hogy összeszedje a kémfelszerelését, de addigra már Rozi is elviharzott.

Samu Frodó felé fordult.

– Köszönöm – mondta. – Hogy közbeléptél.

– Csak teljesítettem férfiúi kötelességem – motyogta Frodó a földet pásztázva. Samu megszorította a karját, ami egy furcsa, enyhén meleg mód lehetett a hála kinyilvánítására. Még a szeme is mosolygott. Frodó egy pillanatra arra gondolt, hogy talán nem is annyira rettenetes a fiú közelében lenni. Talán a kellemetlen forróság a mellkasában sem a gyűlöletből született.

Nyilvánvalóan csak heves magyar vére forrt az ereiben.

– Egyébként te mit csináltál itt?

A pillanat szilánkosra tört.

– Kocogtam, vagyis nem… Futottam. Kellenek az izmok – bólogatott Frodó, és egy kicsit büszke is volt, hogy ilyen jól fedezte magát. Samu csak a fejét csóválta, mintha nem hinne neki, de csak azt mondta:

– Persze. Mivé is lenne ez az ország nélküled és az izmaid nélkül? – Azzal hátbavágta Frodót, és előresietett. Frodó nem tudott volna jobban egyetérteni.

Ahogy Samu távolodó hátát nézte, arra gondolt, hogy ő a kereszténység utolsó védőbástyája ebben az országban. Kötelessége ellenállni az ördög minden csábításának, nem hagyhatja, hogy a pokol tüze, ami Samu érintése nyomán virágzott a bőrén, elterelje a figyelmét. Épp ezért alig várta, hogy otthon átnézhesse a felvételeit, hátha talál rajta valami inkriminálót.