Rivaille szemszög

Idegesen szívtam a cigarettám a kocsiban. Mintha nem lenne elég problémás bizonyítékot találni Solt ellen, most még a két legjobb emberem szerelmei is megsérültek. Christa teljesen ki fog készülni ha nem vettek ennek véget. Ráadásul mi is hihetetlen meggondolatlanok voltunk ezzel a babavállalással, de már annyira aktuális lenne. A nagy kérdés pedig a hogy az ügy kapcsán. Mert nem bocsálltja meg újra, ha Solt ellen úgy cselekszem mint a múltkor. A körülmények ellenére sem. Ezt sikerült felfognom.

- Eren, figyelj rám.

Szólok előre a vezető ülésre. A kis tükörben találkozik a tekintetünk. A smaragd tekintette, rideg és nyugodt volt. Igen az én legjobb emberem. Ilyen egy igazi profi.

- Természetesen.

- Én magam is ideges vagyok a lányok miatt, de most csak egy dologra szabad koncentrálnunk. Nem szívesen veszítenélek el.

- Már nagyon rég ismerjük egymást. Nem egyszer alig látszottunk ki a vérből, de sosem mondtál hasonlót sem. Észben tartom Főnök.

- Helyes.

A telefonom csörgése szakított félbe. Erwin volt.

- Erwin ez nem a legjobb.

- Rivaille! Tényleg nem a legjobb idő, hogy hülyeséget csinálj. Menj te is a kórházba és ne játssz leszámolósdit.

- Christa felhívott ugye?

- Utána néztem egy kicsit Solt-nak.

- Megtudtál olyat amit én még nem tudok?

- Rivaille, pontosan hogyan halt meg a felesége?

- Tudták, hogy Solt felesége. Példát akartak statuálni, de nem halt meg.

- De hát itt van előttem a halotti nyilvántartása.

- Rajtad kívül mindenki a zsebemben van a jardon. Meghamisították.

- Mi lett vele?

- Összevagdosták, vállaltam minden kórházi költséget. Viszont mikor plasztikáztatni lehetett volna Marinetta nem vállalta. Csak elakart tűnni, elhagyta Solt-ot és én segítettem neki. Akkor jónak hittem.

- Elvileg Christa kérése volt, hogy nézzek ennek utána, de gondoltam hogy te többet tudsz.

- Majd elmesélem akkor neki. Viszont Erwin értsd meg, biztosítanom kell a hatalmam.

- Mindig ott a lehetőség, hogy kiszállj. Te mégis a sötétségben maradsz.

- Ott fény is van. Ha Christa veszélyben van az olyan mintha felgyújtanák a pap templomát.

- Rivaille mint barátod kérlek. Ne tégy most semmit.

- Legyen, bízom benned Erwin.

Christa szemszög

Mielőtt beléptünk volna kórházba Ivan-hoz fordultam és részletesen elmondtam neki mit kívánok tőle. Ahogy átléptük az ajtót szinte az idő megszűnt létezni. A recepcióhoz érve idegesen kalapált a szívem. Bemondtam a neveket.

- Igen a kocsi berobbant. Ha okosabban választanak párt nem járnak így.

Feleli a koros nő félvállról. Elpattant egy húr.

- Missis Ackerman vagyok. A lányokhoz jöttem és nem azért, hogy ocsmány becsmérléseket halljak.

- A 115-ös kórterem az. Oda kísérem Missis Ackerman, bocsásson meg nem tudtam, hogy Ön a Királynő.

- Glupyy gus (Hülye liba)

- Na samom del (Valóban)

A szobában a két barátnőm megviselten pihent, de azért kínjukban nevetgéltek.

- Látom kirobbanó formában vagytok.

Szaladtam hozzájuk, könnyes tekintettel.

- Ez szar volt Christa, de egy próbát megért.

Somolygott Annie. Körbe puszilgattam utána Historia-hoz léptem.

- Ne sírj dilis, nincs nagy baj. Csupán formalitásból vagyunk bent.

- Annyira aggódtam.

- Nyugi Királynőnk.

- Annie te ne hívj így, ti ketten a barátnőim vagytok.

- Végül is Christa ha te Királynő vagy mi az udvarhölgyeid vagyunk.

Mosolygott His, utána Annie is. Beszélgettünk, Ivan pedig a pizzával jött vissza. Ahogy megnyugodtam újra elkezdett telni az idő. Lassan a kórterem megtelt. Hanji, Erwin, Armin, Eren és Rivaille is megérkezett. Egyből a karjaiba repültem. Szolid, apró csókot váltva. Hanji kipakolt a táskájából négy üveg rose-t és rám nézett. Persze, hogy értettem a célzást. Megsimítottam Rivaille arcát és egy percig elvesztem acélkék tekintetébe. Elengedtem és az ablak elé álltam.

- Kérlek, hallgassatok meg.

Mindenki elcsendesült és rám nézett. A férjem fürkésző tekintetével az élen.

- Köszönöm. Egy éve már, hogy szerelmet vallottál nekem Rivaille. Azóta átéltünk sok mindent. Elvesztettük egymást, de végül vissza találtunk egymáshoz.

Elmélyülten néztünk egymás tekintetébe.

- Szeretném megosztani veletek az örömöm, hogy hamarosan bővül a családunk.

Mosolyodtam el, mindenki sikongatott Hanji pezsgőt pukkasztott. A férjem, az olasz Maffia Királya. Odasétált, megállt előttem, térdre ereszkedett átölelt és a hasamra csókolt.

- Mióta tudod?

- Már két hete, de nem akartalak ezzel is terhelni.

- Igyunk akkor!

Visította Hanji a mi eszme cserénket későbbre tolva. Mindenki gratulált, erre a pár órára teljesen megfeledkeztünk a sok gondról. Mégis tudom mit kell tennem.

Solt szemszög

Elbúcsúztam az egyetemtől. A kávézótól. Lezártam a házat. Az irataim, a jegyzeteim elrejtettem. A képeimmel együtt, túl szentimentális lettem. A kertben állva pontosan tudom ki hol fekszik. Rosa a vörös rózsa előtt és így sorba egyik a másik után. Volt egy pillanat mikor a liliomok alá szántalak téged kicsi Vörösbegyem, de nem ment. Nem ment, te már az elején több lettél. Talán mert te annyira hasonlítottál rá. A drága Marinetta-ra. Erős, gyönyörű ugyanakkor törékeny és érzékeny.

Sok minden hazugság volt amit valaha mondtam. Sok minden csak játék volt amit tettem. Mégsem bánom egyiket sem. Vagyis, de egy dolgot bánok. Már az elején az enyém lehettél volna és mégis tartoztattam magam. Pedig meglehet, minden máshogy alakult volna. Mikor betipegtél vörös köddel elbűvölve engem. Akkor először megláttam benned a tökéletes áldozatom a liliomok alá, de mikor elhagyták az első nekem intézett szavaid azokat a dús ajkakat valamennyi tervem más irányt vett. Megakartalak ismerni, azt a különös csillogást kiakartam fürkészni a tekintetedből. S oly sokáig csak játszottam a gondolattal, hogy a karjaimba tarthatlak

Én hoztalak haza a Velencei karneválról. Nem emlékszem miért kellett az egyetemre mennünk. Te vagy akire tisztán emlékszem. Az első pad tetején ültél. Bideregtél, röhögcséltél, olyan közvetlen daloltál nekem mintha már ezer éve jóba lennénk. Tetszett ahogy kacéran rám nevetsz s bár jól titkoltad. Tudtam már az első napoktól, hogy tetszik a lényem egésze. Az a kevés amit látsz belőlem. Mikor majdnem hanyatt estél a két padsor közé, nem emlékszem hogy értem oda. Túl gyorsan történt, a jobb csuklód fogtam és a derekad te pedig tovább nevettél. Felragyogott a tekintetted és átkaroltál a nyakamnál, vágyakozva vártál. Engem azonban megbéklyóztál. Soha nem láttam ezelőtt olyan tiszta tekintetet mint a tiéd. Homlokon csókoltalak. Csalódottan sóhajtottál majd elmosolyodtál. Bájosan próbáltad eltakarni a lángrózsás orcád. Miután haza vittelek, éreztem ahogy égek. Azt viszont nem tudtam, hogy a véredre vagy rád vágyom jobban. Ez volt az első esett mikor elszalasztottalak.

Valami gyökeresen megváltozott abban percben, hogy a kedvese lettél. A gyász és a harag felébredt, ahogy láttam Rivaille boldogságát. Ezért feladtalak a bosszúért, de a lelkem mélyén bíztam benne, hogy érintetlenül megúszod a kegyetlenségem. Miután megtudtam az igazságot rólad, gondolkodás nélkül mentem az Arbatov kúriába. Nem lovagot akartam játszani, csak visszaakartalak hozni. Mikor a tekinteted rám emelve elsütötted a fegyvert, a védelmemért tetted. Kihasználtam a szereteted. Mosolyt csal az arcomra, a szívembe pedig melegséget hozz, hogy kétszer is szerethettük egymást. Tudtam, hogy itt az esélyem. Egy életen át magamhoz köthettelek volna, de te túl ártatlan voltál még így is.

Érzem ahogy megszöknek a könnycseppek és legördülnek az arcomon át a hideg földre. Amikor lelepleztél, volt benne valami felszabadító. Mert nem vesztettem eddig és ellened az embernek még veszíteni is jó érzés. Akartam, hogy gyűlölj. Mikor feléd rohantam a borotvámmal, a tekinteted összetört volt és a csókod még mindig szeretet fűszerezte. Megértettem, hogy ennél több kell, hogy gyűlölj. Talán megakartalak ölni, de nem ment. Nem ment, a gondolat megőrjített. Téged megölni? Nem? Abban is tévedtél Vörösbegyem mikor trófeaként tituláltad magad. Mert te soha sem voltál trófea, hanem igazi kincs. Angyal, aki ezt a nyomorult démont is képes volt szeretni.

Áruló lettem újra, de tulajdonképpen Rivaille ha eljössz, hogy megölj. Nem bánnom nekem már nincs semmim. Csak egy szív amit a Királynő javított meg annyira amennyire hagytam. Bocsássatok meg nekem, de ez a világ felőrölte a lelkem.

- Wow nem gondoltam, hogy valaha ilyen bőrben látlak Solt!

Lassan megfordultam, Mikhail állt a terasz korlátjának dőlve. Azzal a hozzá illő baljós mosollyal.

- Valóban. Én is meglepődök magamon. Minek köszönhetem a látogatást?

- Unatkoztam és hát arra jutottam talán egy kis orosz rulett feldob. Csakhogy mi már öregeknek számítunk ebben a világban. Nem lenne méltó egyikünknek sem így végeznie.

- Tehát?

- Ha élve kijutsz hozzám akkor megvitatjuk. Most van még egy kis elintézni valóm és nem árt elkerülnöm nekem se az ország Királyát.

- Ha.

Ezen elmosolyodtam és igencsak igaza van. Mi mindketten olyat kaptunk, amit nem is remélhettünk. Egy angyal szeretetét.

- Mit gondolsz Mikhail. Ki öl meg? A Király akit elárultam. Esetleg a Királynő vagy mondjam úgy, hogy az orosz Hercegnő?

- Nos mindkét verzió érdekes. "Ha" túléled meséld el. Bár a Királynő módszerei messze eltérnek a formális dolgoktól. Ő a szívét fogja követni, nálunk is így tett. Mindenesetre Dasvidaniya.

- Dasvidaniya.

Már egy órája is megvan, hogy Mikhail elment. Vajon mit kellene tennem? Csatlakozni Mikhail-hoz? Itt maradni és megvárni ki lesz a hóhérom? Lépteket hallottam, újfent csak megfordultam. Vártam az utolsó szavakat, de már csak a fegyver dördülést hallottam.

Sziasztok Zsizsikéim! Megérkeztem 😘