Komásan pillantottam az éjjeli szekrény felé, de még csak tíz óra volt. A Királyom is még aludt így belebújtam a mellkasába. Szeretem az illatát. Szeretem mindenét. És szeretem a tudatott, hogy gyerekét hordom a szívem alatt. Ideje lenne majd szólni az otthoniaknak is. Kicsit aggódom anyu miatt, de ráérek ezzel.

Viszont most ahogy újra csak téged nézlek sem jár át bizonytalanság. Helyesen cselekedtem. Neki is jár a boldogság, élnie kell. Ő vajon mit gondol? Rivaille vagy a többiek? Hiszen a lányok is miatta vannak még ma kórházban. Persze nem súlyos egyikük állapota se de akkor is. Hirtelen felém emelkedett a férjem, a tekintette még alig pattant ki de már belém látott. Nem beszélt, nem szólt hozzám. Az ajkaival betakarta az enyém és lassún, édesen csókolt. Forrt a levegő, annyira remegtem. Úgy vágytam már az érintését. Ez az érzés nem változik még ha az összes titkunk kitudódott. Már nem maradt semmi rejtegetni valónk, többé már nem. Az érzés, hogy elmossa mind azt ami felkavar. Az idő csak hogy nem megáll.

A szobában még az együttlétünk után is bejárja a kéjes mámor leple. Még mindig nem szóltunk egymáshoz. A tekintette viszont bejárta a szívem.

- Újfent csak nem hagytad, hogy megvédjelek Christa. Mikor hagyod végre, hogy vigyázzak ránk? Mikor bízol már meg bennem annyira, hogy ne ártsd bele magad. Pedig már nem csak kettőnkről van szó.

Gyengéden cirógatja a bőröm miközben szünet nélkül kapom a dorgáló pillantásokat. Tudom magam is igaza van, de

- Muszáj volt tennem valamit. Egyszerűen megőrjített a tehetetlenség. Persze azt is tudom, hogy igazad van és baj is lehetett volna. Viszont ha nyugodtan, csendben példás kis kirakat feleségként várnám a csodát akkor. Rivaille az már nem én lennék.

- Sosem változol, de talán nem is bánom. Viszont akkor is hirtelen döntöttél, miért?

Őszintének kell legyek vele. Soha többé nincs helye titoknak közöttünk.

- Mert Mikhail itt volt, gondolom várta a vég kifejlettett. Ha netán kell kéznél legyen és tudjon cselekedni.

Szemöldök ráncolás és már fusztráltan kezdte volna meggyújtani a dohányt. Kikaptam a kezéből.

- Nem igazán lenne jó ötlet a baba miatt és amúgy is, így lesz a legjobb.

- Ezt, hogy érted?

- Még ha nem is alakultak úgy a dolgok ahogy Ő vagy Solt várta. Ha vele van szemmel tarthatja bármi erőfeszítés nélkül.

- De semmi sincs ingyen és ez a "mi" világunkban pedig pláne igaz.

- Miattam megteszi. Te pedig férjem ne vágj ilyen szigorú képet.

Bújtam a mellkasába, de Rivaille nem hagyta annyiban.

- Mindent azért rendeztél így, hogy megvéd, igaz? Várod, hogy egy nap megismerhesd igaz?

Nem akartam válaszolni ezekre.

- Lesz még idő, mikor mellettünk lesz. Ami fontosabb, nem szeretnék nagy pocakos menyasszony lenni. Istenem azt se tudom, hogy mondjam el anyuéknak.

- Pedig úgy is gyönyörű lennél. Arra gondoltam, hogy megtarthatnánk a jövőhónapban és küldenék a szüleidért és a Angelina-ért is.

-A jövőhónapban?

- Akár ma is elvehetlek, ha későnek találod.

- Nem, nem erről van szó. De nem kell akkor felhajtás.

Fél mosollyal az ajkain nyomott egy gyors csókot.

- Pedig akkora fejhajtást akarok amekkorát csak eltudsz képzelni. Templom és minden ami velejár. Elvégre csak egyszer házasodunk. Mikhail pedig csak az orrom alá dörgölné, ha nem találná elég fényűzőnek.

A mosoly ami elterült az arcomon egészen a fülemig ért. "Egyszer" most már tényleg nem akarok semmilyen bonyodalmat. És akkor a nagybátyám is itt lehet és a bátyám.

A lányok még délelőtt kijöhettek a kórházból, de ahogy az jó volt elvonultak külön kettecskén. Bár mi az ágyból is csak azért keltünk ki délután egykor mert megéreztük a makaróni illatát, amit Mikasa és Jean dobott össze.

- Jó reggelt.

Mosolyogtam rájuk, miközben még mindig Rivaille kezében volt a sajátom.

- Reggelt? Hiszen már a nap fele eltelt.

Nevetett Jean.

- Hosszú volt a tegnap. Rájuk fért már.

Jegyezte meg Mikasa és elénk tette a bőségesen megpakolt tányért.

- Nem is azért mondtam.

- Szuper vagy húgi. Olyan az illata mint mindig.

- Ne most kezd tenni a szépet. Nem szóltál, hogy baj van. Egyetlen szóval sem.

Csendben hallgattam őket, nem szóltam inkább bele. Jean leült mellém hagyva, hogy a testvérek kibontakozzanak.

- Jól érzed magad Christa?

- Persze, nincsenek rosszulléteim.

- Nem arra gondoltam. Hanem itt.

Finom mozdulattal a mellkasára tette a kezét. Meghatott a figyelmessége. Lehunytam a szemeim egy percre. Talán jól leszek egyszer.

- Igen, nem kell aggódnotok már minden rendben van.

- Mikorra várjuk a kis örököst?

- Hanji szerint a tavasz végére.

Simogattam a pocakom amin még nem sok minden látszik. Az érzés ahogy várom, hogy már itt lehessen a kicsi a karomban leírhatatlan. Rivaille és az én kincsem, csodás szerelmünk édes kicsi gyümölcse. Ebéd után Jean és Mikasa elmentek valami ügyletet lebonyolítani, mi pedig a konyhát takarítani. Pontosan úgy nézett ki a sztori, hogy a férjemmel szemben ülve figyeltem ahogy határozott, de kecses mozdulatsorral pakol. Eszembe jutott mikor az első reggelem töltöttem el itt vele. Kicsit féltem, de nem kicsit vonzott magához a lénye.

- Mi baj? Annyira messze nézel.

Nyúlt át a konyhapulton az arcomra simítva a kezét. Acélos tekintette pedig már készült besétálni a lelkemen keresztül a szívemig.

- Olyan sok minden történt mióta megismertük egymást és mégis itt vagyunk. Boldog vagyok.

A tekintete ellágyult, mellém jött és finoman magához ölelt. A hajamba lágy csókokat lehelve.

- Te vagy a legdrágább kincsem Christa. Te vagy az egyetlen aki megtud védeni magamtól.

- Rivaille?

Nem szólt, de éreztem a meleg könnycseppeket. Szorítottam az ölelésén.

- Nem kell félned, mindig melletted maradok.

Kopogás szakított félbe, persze Erwin és Hanji illően kint maradtak a nappaliba és még volt velük valaki.

- Gyertek csak!

Szólt nekik Rivaille, én pedig a kávéfőzőt bekapcsoltam.

- Sziasztok! Jobban vagy Christa?

- Köszönöm Erwin, igen sikerült kipihennem magam. Minden rendben van?

- Nem részletezném annyira, de igazad volt.

Rivaille segített a kávéknál, de a csend valahogy nem tört meg.

- Nektek meg mi bajotok olyan csendben vagytok?

Nézett rájuk a férjem, persze én sem nagyon értettem a dolgot.

- Találtunk még egy maradványt. A szakvéleményem alapján Ő jóval a lányok előtt halt meg. Furcsa kétszer elkönyvelni, hogy valaki meghalt.

- Marinette?

Akadt ki Rivaille. Bár én is ledöbbentem, hiszen elment nem? Itt hagyta, akkor hogyan? A szőke rám nézett.

- Bocsásson meg még be se mutatkoztam. Mike Zackarias a nevem, én vagyok a korbonctan vezetője.

- Örülök, Christa Ackerman.

Finoman kezet ráztunk.

- Rivaille, Őt nem meggyilkolták. Leukémiás volt, talán elbúcsúzni jött hozzá. Senkit sem szeretett Marinette csak Őt. Azért hagyta el, hogy ne bántsa ami vele történt, de ezzel csak ártott neki.

- Tudom, láttam "azután" a labor papírját, de nem akarta a kezelést.

Letettem a csészém és Erwin felé fordultam.

- Erwin mond akkor most már nyugtunk lesz?

- Igen, holnap sajtó tájékoztatót adunk. Viszont tudod, hogy hol van Solt?

- Csak sejtésem van, de ha pontosan tudom...

- Ne aggódj nincs jelentősége. Ezt vissza hoztam neked.

Tete ki az asztalra az eldeformálódott golyót.

- Kicsit mellé ment.

Mosolyodtam el és Ő is mindent sejtőn félrebillentette fejét, szemöldökét kicsit felhúzva.

- Te biztosan nem hibázol húsz centi távolságot. De ez már nem az én hatásköröm, te túl jó vagy az emberekhez Christa.

- Tényleg ennyibe marad ez az egész Parancsnok?

Kérdezte Mike.

- Miért felelnének olyanért amihez semmi közük?

Emeltem meg a hangom.

- Furcsa ez az ország. Mármint otthon nem ülnék ilyen nyugodtan egy maffia házban.

- Ilyen az olasz vendég szeretett.

Villantottam egy csábos mosolyt és vettem halkabbra magam. Az zöldes tekintete mérlegelve figyelt.

- És milyen az orosz? Olyan mint a filmekbe?

- Valóban mély benyomást képesek tenni, de nem szükséges ezt megvitatnunk.

Felelem bájosan.

- Mike kérem ne éljen vissza a házam béke tűrésével. Nem viselem jól a nejem kóstolgatják.

Csendült fel Rivaille komoly, fagyos hangja. Mike bólintott és elhagyta a birtokot, Erwin és Hanji még maradtak egy kicsit, de már szerencsére nem kellett az ügyről beszélnünk. A délután gyorsan eltelt, viszont a srácok is megérkeztek a lányokkal bővítve a kört. Annyira bízom benne, hogy most már semmi baj nem lesz. Egy két órás Ön győzködés után felhívtam anyut és aput. Apu majd kiugrott a bőréből, hogy unokázhat, anyu pedig egyből kétségbe esett, hogy nem fejezem be a képzést. Lényegében mégis örült az örömömnek. Az idő pedig szépen telt a maga ütemében.

Zsizsikéim! Nagyon szép napot és remélem élveztétek ezt a részt is!