Huszonhét évvel ezelőtt

A kórházban voltam. Egy kicsi fehér széken ültem. Kezemben édesapám karkötőjét tartottam. Emlékszek, hogy minden forgatás előtt leszedte, mert nem akarta elveszíteni. Ez volt az utolsó, ami maradt belőle. Késő éjszaka volt, miközben egyedül ültem a széken. A lábam nem érte a fehér padlót. Jobban magamra húztam a fehér pokrócot, miközben édesanyám sírva rontott be a folyosóra. A hangjára azonnal felkaptam a fejem. Emlékszek, hogy térddel a földre zuhant. Az arcán óriási patakokban folyt a könny, a sminke a könnyeivel keveredett össze. Tombolt. Üvöltött. nyolc éves fiú voltam, de túl sokat kaptam az élettől. - Neeem! Hol van a férjem?! Hol van a férjem?! - erősen szorítottam a fülemre a kicsi tenyerem. Furcsa volt. Rettegtem és bátor is voltam. Hiányzott, de a saját gondolataimba merültem. Talán fiatal voltam felfogni az egészet. De anyukámmal történt valami. Remegő kezével túrt a hajába, miközben kinyitották neki az ajtót. Fél füllel valami olyasmit hallottam, hogy a test szénné égett. A szíve. A lelke. A haja. Mindene megégett.

- Mmm....apa! Vigyél el innen! - a fejemre szorítottam a kezem, miközben próbáltam nem anyukám üvöltésére figyelni. Miután anyukám belépett az ajtón, hirtelen csend telepedett a szobára. Valami történt. Tudtam. A karkötőt az ujjaim közt tartva a nyitott szoba felé sétáltam. Rémálom. Rémálom egy nyolc éves fiúnak. Rettegés, ami hatással volt az egész jövőjére. Anyukám mozdulatlanná vált, a szemei fennakadtak. Valami történt vele, ami miatt nem mozdult meg többé. - Anya? - suttogtam a karkötőt fogva. Könnyeimen keresztül néztem, hogy a fehér lepedőt visszahajtották egy megégett lábra. Ez maradt édesapámból? - Nem! Ez n...nem lehet - mintha mindent értettem volna. Halált. Káoszt. Rettegést. A pokrócot a padlóra dobtam, majd kifutottam a szobából. Mindegy, hogy hova, csak el innen. Menekültem. Féltem. Az emlékek megmaradtak bennem. Futás közben egy rendőrnek ütköztem. Láttam őt már korábban, de én csak szipogva törölgettem a könnyeimet. Kezemmel a ruháját téptem, azt akartam, hogy vigyen el innen. Istenem! Csak egy nyolc éves fiú voltam, aki túl sokat kapott az élettől. Arra még emlékszek, hogy a rendőr ellökte a kezem, majd lehajolt hozzám, hogy a szemembe nézzen. Volt valami a tekintetében. Boldogság. De miért örült?

- Szerencsétlen fiú - sziszegte a bajusza alatt. Mogorva vonalba húztam az ajkamat. Utáltam őt. Az volt a baj, hogy a kisgyerekek mindig megérzik a rosszat. Ő rossz volt. Ő volt a gonosz. - Az újságírók özönlenek a kórház bejárata előtt - bólintott lassan. - Apád halála óriási nagy felfordulást okozott - ekkor hirtelen megfogta a kicsi kezem és erőszakkal magával húzott. - Ez nyomot hagy a jövődre nézve, kicsi Collins!

- Ne! Hagyjon! - másik kezemmel a kezét akartam lelökni, de túlságosan pici voltam ahhoz, hogy egy erős rendőr ellen forduljak. - Maga nagyon rossz ember! Engedjen el!

És azon az estén történt, hogy szó szerint kidobott az újságírók elé. Ott ültem. Egyedül voltam. A fényképezők vakuja miatt keveset láttam. Mindenhol fények. Ennyi maradt meg az estéből. A poklok poklát éltem át. Sírtam. Rengeteget sírtam. De a karkötőt a kezem közt tartottam. Vigyáztam apukám karkötőjére, de valami meghalt. Meghalt a szeretett, ami bennem lakkozott.

Késő éjszaka hideg vízzel mostam az arcomat, hogy térjek magamhoz. A víz apró sugárban folyt végigaz arcomon és a borostámon. Kicsiket pislogtam, miközben a könnyeim keveredtek a hideg vízzel. Vannak éjszakák, amikor rémálmok formájában köszönt vissza az, ami megváltoztatta az egész életemet. - Soha nem fogom tudni elfelejteni - suttogtam, miközben szempilláim eláztak a víz miatt. - Apa... - suttogtam a fejemet lógatva, majd leültem a földre, hátamat pedig a szekrénynek támasztottam.

Másnap reggel fáradtan és kimerülten ültem a többiekkel az öltözőben. Közel van az utolsó forgatás, de még sok erőfeszítést kell elkövetnünk azért, hogy teljes legyen a forgatás. Jól haladunk. A színészek tehetségesek, a statiszták pedig mindent beleadnak a munkába. Rengeteg kávét iszunk, olcsó kekszet eszünk, de már látjuk a végét. A film vége felé járunk. Azt hiszem, hogy ez lesz a legnehezebb a számomra. A filmben az elátkozott házból menekülés közben Taylor autója kigyullad. A filmnek úgy lesz vége, hogy az autó felgyullad. Mindenki azt hiszi, hogy Taylor meghalt. Azt, hogy a főszereplő a film végén valóban meghal. És, miközben a sötét elhagyatott utcán Taylor autója ég, a főszereplő lassan megáll a háttérben. A kamerák csak a teste vonalát veszik. Sötét van mindenhol. Aztán felcsúszik a film címe és vége a vetítésnek. A vége akkor lenne igazán csattanós, ha képes lennék végig csinálni a jelenetet. Imádom Taylort. Imádok Taylor lenni, de nem tudom, hogy elég bátor vagyok ahhoz, hogy végig nyomjam az utolsó jelenetet.

- Min gondolkozol? - suttogta Billy, miközben a többiek leugrottak egy cigi szünetre. Az idétlen Mickey Egeres pólóját fürkésztem, miközben felsóhajtottam.

- Szívem szerint megfojtanám azt, aki ezt a filmet rendezte - mosolyogtam szomorúan.

- Nicholas! Ez a film hatalmas kasszasiker lesz! Mindenki szereti az olyan horror filmeket, amiben a jóképű színész megmagyarázhatatlan dolgokon megy keresztül - hajolt előre, hogy a szemembe tudjon nézni. - Az emberek izgulni fognak, hogy vajon mi jöhet még ezután! Figyelj, nézzük példának Taylort!

- Taylor én vagyok - hajtottam hátra a fejem.

- Na figyelj! - tette fel a kezét, miközben a plafon néztem. - Tudod, hogy Taylor miért erős? - suttogta.

- Mert végig nézte, hogy egy természetfeletti ház arra kényszeríti a barátait, hogy öljék meg egymást - suttogtam, miközben a szemébe néztem.

- És mit csinált ezután Taylor?

- Összeszedte magát és megkereste az ősi dobozt, amit utána darabokra tört! Most a filmem lényegét szeretnéd átbeszélni?

- Arra akarom felnyitni a szemed, hogy Taylor erős és megtudja csinálni az utolsó jelenetet is!

- De ez most nem ugyanaz! - ekkor előre hajoltam, hogy a szemébe tudjak nézni. - Rettegek a tűztől!

- Taylor nem fog!

- Én vagyok Taylor, bassza meg! - álltam fel, miközben Billy annyira meglepődött, hogy ülve maradt. - Te tényleg elvárod tőlem azt, hogy feküdjek egy égő autó roncsai alá?

- Mesterséges tűz lesz, Nicholas! Csak a felvételen fog úgy tűnni, mintha valóban igazi lenne! A felvételen Taylor tényleg egy égő kocsiban lesz, de a valóságban ki fogsz jönni onnan! - a fejemet ráztam és hátra túrtam a hajam. A hideg végigfutott a hátamon, éreztem a gyomromban azt a kellemetlen émelygést, amit ritkán szoktam érezni. Minden próbát izgatottan szoktam várni, mert tudom, hogy a többiek kurva jó színészek, hogy egy nagyon jó csapattal dolgozunk a filmen. Azt is tudom, hogy Hollywood egyik legjobb színésze vagyok, ezért is kaptam csillagot a Hírességek sétányán. De most azt akarják, hogy nézzek szembe életem legnagyobb rémálmával? Az édesapám így halt meg.

- Dublőrt akarok!

- A faszt akarsz! - horkant fel. - Megcsinálod!

- Azt mondtam, hogy dublőrt akarok! Azt akarom, hogy más játssza el a jelenetet! - támaszkodtam neki az ajtófélfának. - Remélem, hogy nem fogunk egymás idegeire menni, Billy!

- Nicholas! - hajolt előre, majd kezét összetette. - Kurvára nehéz olyan dublőrt keresni aki hasonlít rád és alkalmas arra, hogy eljátssza Taylor szerepét - csóválta a fejét.- Így is szorít az idő! Ennyi idő alatt nem fogok egy olyan színészt találni, aki külsőre hasonlít rád - simította végig a haját.

- Pedig muszáj lesz, mert nem csinálom meg az utolsó jelenetet!

- Taylor nem így gondolkodik!

- Taylor azt mondja, hogy kapd be a faszát! - mutattam fel az ujjam, majd a szememre nyomtam a napszemüveget és mérgesen löktem ki magam előtt az ajtót. A hevességemnek köszönhetően meglöktem Jennát, aki dühösen tolta fel hajára a napszemüvegét. Sóhajtva megálltam az árnyékba, miközben a fehér ház meszelt falának támaszkodtam. - Elnézést!

- Úgy látom, hogy nincsen jó kedve - ráncolta a szemöldökét, miközben a nehéz bőrtáskáját fogta. Létezik, hogy jobb kedvem lett attól, hogy látom őt? Elvarázsolt a szeme csillogása és az energia ami belőle árad? Bárcsak olyan kiegyensúlyozott és nyugodt lennék, mint ez a nő! Bárcsak olyan életem lenne mint neki.

- Eltalálta - fontam magam előtt össze a kezem. Azt akartam, hogy maradjon, ezért egy nagyon jó ötlettel álltam elő. Nem akartam az idejét rabolni, de úgy éreztem, hogy szükségem van Jenna társaságára. - Van kedve eljönni velem valahova? - suttogtam összehúzott szemekkel.

- Úgy érti, hogy lépjünk le? - rázta meg a fejét. - Nem tehetem! Egy órára a fiamért kell mennem! Ma reggel csak azért jöttem el, hogy jelen legyek Billy beszédén - biccentette oldalra a fejét. Ekkor közelebb léptem hozzá, majd mélyen a szemébe néztem és így szóltam:

- És, ha azt mondom, hogy egy gyönyörű helyre szeretném elvinni? Egy olyan helyre, amilyet még nem látott? - léptem az autóm felé, ami az árnyékban parkolt. - Van olyan merész, hogy eljöjjön velem? - nyújtottam a kezem a szemébe nézve. Ő a kezemet nézve a fejét rázta.

- Kirúghatnak maga miatt!

- Esélytelen!

- Miért?

- Mert nincsen még egy olyan jelentkező, aki megfelel az elvárásoknak, kedes Jenna - fogtam meg a kicsi kezét. Az ajkát résnyire nyitva hagyta, miközben nagy szemekkel fürkészte a kezünket. - Jöjjön velem és megmutatom, hogy mit hagyott volna ki - suttogtam mélyen a szemébe nézve. - Utána elviszem az iskolához - fürkésztem az arcát.

- Ez nagyon nem jó ötlet - suttogta üveges tekintettel, miközben az autó felé sétáltunk.