Sokan úgy tartják, hogy vannak olyan dolgok amik annyira meghatározzák az ember életét, hogy utána az emléket soha nem lesz képes elfelejteni. A meghatározó emlékek mind azt a célt szolgálják, hogy befolyásolják a jövőt és vele együtt a jelent is. Mi emberek érzékenyek vagyunk az emlékekre, akár kincsként tekintünk rájuk. Vannak olyan emlékek amiket vagy azért nem tudunk elfelejteni, mert olyan szép volt, vagy mert olyan rossz volt. A sors választja meg, hogy kinek melyik jutott. Ez ellen nem tudunk mit tenni, csupán tárt karokkal várjuk, bízva abban, hogy nem tesz minket teljesen tönkre. Találkozásom Jennával ébresztett fel engem arra, hogy a szívem mélyén megőriztem az első találkozásunk emlékét. Kilenc év telt el, de a pillantásától mégis ott éreztem magam, mint kilenc évvel ezelőtt a forgóajtóban ragadva.

Meglepődtem, hogy a szemem előtt majdnem a talajra zuhant, ezért minden erőmet összekaparva utána nyúltam. Még mindig emlékszem az illatára ami az orromba szökött. Az esetek többségében a nők seggére és mellére figyelek oda és nem az illatára. Viszont az illata felkeltette az érdeklődésem. Kilenc évvel ezelőtt megfogadtam magamnak, hogy egyszer megfejtem ezt a nőt. Válaszokat szeretnék arra, hogy miért nem rajong értem. A nők két oldalával találkoztam már. Azzal akik imádtak, és akik utáltak. Az utóbbi sajnos töbszőr előfordult, de az én személyiségemnek is megvan az oka.

Amikor jenna elfutott mellettem én hirtelen ötlet miatt utána futottam. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy miért indultam utána. Azt láttam rajta, hogy retteg valami miatt. Nem akartam egyedül elengedni. Jenna a rózsaszín kocsija mellé futott, majd remegő kezekkel halászta ki kicsi táskájából a kulcsot. A magán parkolóban állva minden mozdulatát figyeltem. Ő annyira koncentrált, hogy engem nem vett észre. Végül a válla felett egyenesen felém pillantott. Az autója ajtaját kinyitotta, beszállt a kormány mögé, de nem csukta be az ajtót. - Mi a baj?

- Ezt én akartam kérdezni! - apró mosollyal az arcomon hajoltam közel hozzá, megtámaszkodtam a kocsi szélén és egyenesen a szemébe pillantottam. - Kegyed fél valamitől!

- Hagyjuk ezt a dumát, mert nagyon nem érek rá! - arcvonásaiban láttam, hogy bizony itt nagy a baj, ezért most az egyszer félretettem a személyiségem, amit az évek alatt tökéletesre fejlesztettem: tökéletesen távol tudom magamtól tartani az embereket. Nekem csak ez számított.

- Baj történt - kérdés helyett csak kijelentettem, majd váratlanul megkerültem a kocsit és beültem mellé az anyósülésre. Jenna nagyokat pislogva a fejét rázta, az autót esze ágában sem volt elindítani. Bármennyire is hihetetlen, nekem is van egy kevésbé utálatos személyiségem, ami érzelmileg kurvára gyengévé tesz. Az érzelmek pedig nem nekem valóak. Ha érzek, akkor emlékezek. Ha emlékezek, akkor gyenge leszek. - Mivel látom, hogy érzelmileg nem stabil, úgy gondolom, hogy biztonságos, ha önnel tartok!

- Most azonnal szálljon ki a kocsimból! - normál körülmények között beszóltam volna neki, de helyette csak bekapcsoltam a biztonsági övet, szememre nyomtam a napszemüveget és hátra túrtam a hajam, jelezve. hogy én indulásra készen állok.

- Menjünk! Haladjunk! - mutattam a kormányra. Jenna a fejét rázta, végül mérges pillantásokkal ajándékozott meg. Miután beindította az autót, kihajtott a parkolóból és megindultunk a központ felé. - Nagy baj történt?

- A kisfiam rosszul lett az iskolában! Mostanában nagyon furcsán viselkedik!

- Beteg?

- Nem! Nem tudok róla! Én csak...nekem ő az egyetlen - láttam a kezét, hogy görcsösen szorította a kormányt, az útra sem koncentrált, ezért suttogva felé fordultam.

- Minden rendben lesz! Nem lesz baja! Maga csak figyeljen az útra! - Jenna hangosan kifújta magát, miközben az arcát fürkésztem. Eszméletlenül gyönyörű nő volt. Kilenc évvel ezelőtt a forgóajtóban ragadva tudatosult bennem, hogy egyedi kisugárzása van, de ma elképesztő volt. Elegáns, okos és nőies. Nem jött zavarba attól, hogy mellette ültem, nem figyelte a combomat, se az ágyékomat. Közömbösen viselkedett velem, de a nők nem szoktak engem levegőnek nézni. Jenna fél szemmel felém pillantott.

- Mikor jönnek a bunkó beszólásai? - húzta fel a szemöldökét. - Vagy most szünetelteti az egóját? - tette idézőjelbe a kezét. A piros lámpa mellett állva felvontam a szemöldökömet.

- Hatással van rám a meleg! Nem bírom a kánikulát! - Jenna hümmögött egyet, majd zöld lámpa után padlógázt nyomott.

Idejét sem tudom annak, hogy mikor jártam utoljára iskolában. Az igazság az, hogy gyerekkorom egyetlen percére sem szeretnék emlékezni, ezért az iskola előtt található parkolóban a kocsiban ülve Jennára pillantottam, aki a szemembe nézett. Nem terveztem belépni az általános iskola ajtaján, ezt pedig a tudtára is adtam. - Sajnálom, de az én autómban nincsen légkondi! Lesz van negyven fok benne - a fejét csóválta, miközben kiszállt az autóból. Egy gyors fejszámolásnak köszönhetően utána siettem, majd bezárta a kocsit. Az általános iskolában hűvös volt, a folyosót színes plakátok és rajzok díszítették. A faliújság mellett különböző szakkörös szórólapok és csengetési rend egy táblára volt kitűzve. Egy tanár sétált velünk szemben, és zsebre helyezett kezekkel néztem, hogy Jenna felé fut, ezért gondoltam, hogy ő lesz a gyereke osztályfőnöke. A háttérben akartam maradni, mert borsódzott a hátam az iskolapadtól, de nem akartam illetlen lenni, ezért bemutatkoztam. - Hol van Liam?! Hol van a fiam?!

- Szép napot! A nevem Nicholas...

- N...Nicholas Collins! Tudom, hogy ki maga! - fogadta el a kezem az osztályfőnök. - Élőben sokkal jobban néz ki!

- Ezzel nem vitatkozok! - de mivel Jenna mérges pillantásokkal ajándékozott meg engem, lesütöttem a szemem és átadtam neki a szót. Miután megtudtuk, hogy a fia az orvosi szobában van, az osztályfőnök elkísért minket oda. Halvány mosollyal az arcomon néztem, hogy Jenna befut a tágas szobába, majd egy magasított ágyhoz sétál. Nem láttam sokat, csak azt, hogy az ágy szélén egy fiú ült. Jenna védelmező karjai közé húzta, kezét a fiú barna hajába vezette, aki egyenesen felém pillantott. A tekintetünk találkozott, miközben a mellkasom liftezni kezdett, a szívem hevesen vert, és miközben egymás szemébe pillantottunk, újra előjött egy emlék ami régóta kísért engem.

Huszonhét évvel ezelőtt

Fél füllel hallottam, hogy az emberek mellettem állva kiabálnak, de senki nem mozdult meg. Ijedt arcok és tátott szájak. Ennyivel reagálták le a történteket. A korlát mögött álltam. A szemem láttára gyulladt fel egy kocsi. Azt hittem, hogy a forgatás része, hogy nem igazi a tűz. A sárga láng egyre nagyobb lett, a rozoga autó ablakai kitörtek, a szilánkok a földre repültek. Az emberek körülöttem futottak, mindenki próbálta eloltani a tüzet. Még mindig azt hittem, hogy csak próbálnak. Árnyékokat láttam és kétségbeesett kiabálásokat hallottam. Nyolc éves fiú voltam, a kezemmel a korlátba kapaszkodtam, miközben az autó a szemem láttára gyulladt ki. A tűz abban a pillanatban pokolian nagy volt. Nem próba volt. Baleset volt. Baleset, ami egy halált okozott.

- Itt egy gyerek! Mit keres itt egy gyerek?! - egy színész futott mellém és azonnal megfogta a kezem. - Most azonnal vigyétek ki a gyereket! - óriási könnyekkel a szemembe néztem, hogy próbálták eloltani a tüzet, de nem jártak sikerrel. Valami félre csúszott. Valamit nagyon elhibáztak. A film kedvéért valóságosnak kellett tűnnie. De arról nem volt szó, hogy valaki meghal a forgatás alatt. Valaki megragadta a kezem és lehúzott engem a lépcsőről, de valami ott maradt. Ott maradt a szívem, a reményem, a higgadtságom, a lelkem, az önzetlenségem és mindenem ami az embert emberré teszi. A film forgatás helyszínéről már nem úgy jöttem ki, mint azon a reggelen beléptem. Más emberként jöttem ki. Egy nyolc éves fiúként, aki több dolgot látott, mint kellett volna.

- Nicholas? Figyelne rám egy kicsit?! - Jenna hangja zökkentett ki a bambulásomból, ezért nagyokat pislogtam és összezavarodva ezért a tekintetemmel megkerestem őt. Mellettem állt, látszólag valamit mondani szeretett volna. Egy gyors pillantással ajándékoztam meg a fiút, az arcot akiről eszembe jutott az idő, mikor kisfiú voltam, majd felvontam a szemöldökömet. - Elmegyek az igazgató asszonyhoz, hogy rendezzük az órai mulasztásokat! Addig itt marad vele, kérem?

- Hogyne - félre álltam, hogy kiférjen az ajtón, majd miután megköszönte, én ott maradtam egyedül a fiúval, aki maga elé nézett. Csak fél szemmel figyeltem őt, nem akartam vele beszélni. Zavarban voltam, ezért beléptem a tágas szobába és a falon található színes plakátokat néztem. Egyáltalán nem kötötte le a figyelmem, de jobb volt a színes szart nézni, mint emlékezni a múltra.

- Maga anyukám egyik barátja? - meglepett, hogy hozzám szólt, ezért teljes testtel felé fordultam, majd a szemébe pillantottam. Gyerekek körében nem voltam népszerű, hiszen a filmjeim nem gyermekek számára lettek kitalálva, ezért nem csodálkoztam azon, hogy nem ismert meg.

- Barátok nem vagyunk. Inkább munkatársak - fürkésztem az arcát. - Jól érzed magad? - néztem, hogy a szemembe nézve hümmögve bólintott egyet, majd a fehér pólóját elkezdte piszkálni. - Anyukád nagyon megijedt!

- Sajnálom!

- Jah - ráncoltam a szemöldököm. - Én is - suttogtam nagyokat pislogva. Ennek a kisfiúnak gyönyörű kisugárzása volt. Barátságos és együttérző tekintetével mindig az arcomat fürkészte. Mintha mondani szeretett volna valamit, de mégsem, ezért csak tartotta velem a szemkontaktust. - Hanyadikos vagy?

- Másodikos - pillantott a szemembe. Én csak bólintottam, mert úgy gondoltam, hogy ennyi kedvesség elég lesz mára, de a fiú úgy gondolta, hogy beszélgetni szeretne velem.

- Maga hogy szokta leküzdeni a félelmeit? - kérdése meglepett. Összeráncolt szemöldökkel támaszkodtam neki a falnak, majd tenyerembe temettem az arcomat. Pont az ilyen témákban nem vagyok otthon. Félelmek...rettegések...mi értelme ilyen témákról beszélni? Az ember utána csak érzékenynek és sebezhetőnek érzi magát.

- Sehogy - pillantottam rá az ujjaim közt. - Én csak...sehogy - ekkor lépett be Jenna az ajtón, aki köztem a fiú közt kapkodta a tekintetét. Örülök, hogy jelenlétével kihúzott a beszélgetésből, mert egy olyan témáról szeretett volna beszélni a fiú, amit nem boncolgatnék szívesen.

Az iskola parkolójában néztem, hogy jenna szorosan magához öleli, majd hajába túrva megpuszilja a fiú fejét. - Köszönöm, hogy felügyelte őt!

- Sokat nem tudtam segíteni - tettem zsebre a kezem, miközben napszemüvegem lencséje mögött fürkésztem őket.

- Visszaviszem a forgatásra! - ajánlotta fel, de úgy gondoltam, hogy inkább nem megyek ma be.

- Taxival megyek! De szép napot! Akkor majd találkozunk! - hátra léptem pár lépést, miközben a kisfiú felém pillantott. Csak kacsintottam egy aprót, majd végig néztem, hogy autóba szállnak és kihajtanak parkolóból.