A rehabilitációs központ előtt egymás hegyén hátán álltak az újságírók és árgus szemekkel figyeltek engem. A műanyag széken ülve próbáltam az arcomat takarni, de tudtam, hogy jelenlétem ismételten óriási nagy vihart kavart a médiában. A fényképezőgépeket felém tartották és bíztak abban, hogy minden szögből le tudnak fényképezni. Volt egy ügyvédem, aki eddigi pályafutásom alatt mindig megvédett az álhírek től és a hazugságoktól. Josh a feleségével nyaral, ez miatt nem tud a közelben lenni. Nélküle kellett megbírkóznom ezekkel a fárasztó és kellemetlen dolgokkal. Izzadni kezdtem és kényelmetlenül helyezkedtem a műanyag széken. Úgy éreztem, mintha egy kötelet kötöttek volna a nyakamra, amivel a mozgásteremet szabályozzák. Megszoktam, hogy általában mindenhová követnek az újságírók. Rendezvényekre, partikra és VIP találkozókra. Viszont azt nagyon nehezen tűrtem, hogy sokat tudnak a magánéletemről és a dolgaimról. Szívesen pózolok előttük elegáns partikon és megmutatom a hófehér mosolyomat, viszont nem vagyok hajlandó közel engedni magamhoz őket, amikor személyes dolgot kell elintéznem. A mai nap is ilyen volt. Tegnap késő estig forgattuk a filmet. A sok munka lefárasztott, ezért kikapcsolódásra vágytam. Az volt a baj, hogy az újságírók ismerik a régi életem, ezér a rólam készült új képekkel sok hazugságot feltölthetnek a közösségi médiára. Ilyenkor én voltam az áldozat, és semmit nem tudtam tenni ellene. Igyekeztem minél jobban takarni az arcomat, de a rehabilitációs központ makulátlan bejáratát fél körben körbe állták, ezért esélytelen volt, hogy ne kapjanak lencsevégre. Arra viszont nem számítottam, hogy amikor oldalra nyílt a fotocellás ajtó, akkor egymás után berohantak az épületbe. Annyira meglepődtem, hogy ott a széken ülve nem tudtam megmozdulni, csak nagy szemekkel néztem, hogy egyenesen felém futnak. A fények és a kamera vakuja miatt homályosan láttam, ezért szememet takarva felálltam a székről, miközben körbe álltak engem és idétlen kérdésekkel bombáztak.

- Mr. Collins! Mi dolga van egy rehabilitációs központban?! - tolta az arcom elé a fekete mikrofonját. - Köze van a múltban történtekhez?! Talán ismételten gyógyszereket szed? - fejemet ráztam a nő pofátlanságán. Ha tehettem volna, akkor jól megrángattam volna, aztán megdugtam volna, hogy érezze azt, amit most én. - Nem fél, hogy veszélybe kerül a pályafutás? Mentálisan elég stabil ahhoz, hogy leforgassák az új filmet?!

- Na jó! Elég! - kiabáltam. - Takarodjanak innen! Menjenek! - mellém két biztonsági őr lépett, miközben csípőre helyezett kezekkel egyszerűen csak bemutattam nekik, ők pedig tovább fényképeztek. - Idétlen kurva - hátat fordítottam nekik, majd a fejemet lógatva megindultam a folyosón. Minden lépésem olyan volt, mintha nehéz súlyt húztam volna magam után. Meggyötörtnek és fáradtnak éreztem magam. Az emberek azt hiszik, hogy minden rendben, hogy minden kurvára tökéletes. NEM. Ezerszer nem. Minden tökéletes? Egy hajléktalan élete is szebb az én életemtől. Sok mindent tudnak, de mégis keveset értenek meg belőle. Nicholas Collins a híres Hollywood-i színész filmvászonra illő élete tökéletes hiszen gazdag, eszméletlenül jóképű és bármelyik nőt megkaphatja...mégis mire panaszkodhatna? Arra, amit mások nem értettek meg, amit nem akartak megérteni. Ők csak a felszínt látták, és nem néztek a hullámok mögé. - Kop! Kop! - suttogtam a folyosó végén található ajtót ütögetve. Soha nem jön válasz. Pont ez a probléma. Nem jön válasz. Ilyenkor az következne, hogy "gyere" vagy, hogy "szabad". De évek óta nem jött válasz. Hogy miért?

Az egy hosszú, igazságtalan történet.

Minden bátorságomat összeszedtem, mély levegőt vettem és beléptem az ajtón. A szobában egy ágy és egy régi kanapé volt. Az ágy mellett egy koszos szekrény, azon pedig egy elhervadt virágcsokor. Tőlem volt. A virágok már elhervadtak, a víz sárga és büdös volt, de a szándék megmaradt. - Kopogtam ám - suttogtam könnyem közt, miközben az ablakhoz léptem, hogy elhúzzam a függönyt. - Nem jobb ez így? - hunyorogtam, miközben a nap besütött az ablakon és világosságot festett a falak közé. Zsebre helyeztem a kezem, majd megfordultam és a szemébe pillantottam. Nem viszonozta a tekintetem. Ez volt a baj. Évek óta ugyan olyan tekintettel mered maga elé. Mozdulatlanul. Pislogás nélkül. Baj...hatalmas nagy baj. - Legközelebb hozok egy másik csokrot - léptem a virág mellé, majd orromat takarva a kezembe vettem. Hiába mozogtam, ő mozdulatlanul ült. AZ ágy szélén, leejtett vállal, ölébe helyezett kezekkel és egyetlen egy pontot nézett.

Trauma.

Tragédia.

Fájdalom.

Egyedüllét.

És a végén betegség.

Miután kidobtam a szemeteskukába a virágcsokrot, megmostam a kezem és megtöröltem egy szalvétába. A napszemüvegemet a fejemre helyeztem, lassan leguggoltam az ágy elé, és óvatosan megfogtam a kezét. Nem érezte. Az agyáig nem jutott el az érintésem. Nem érezte a kezem, nem hallotta, hogy hozzá beszélek. Nem érzékelt semmit. Hogy miért? Mert belebetegedett a fájdalomba. - Tudod...mindig próbálom erősnek mutatni magam! Ez miatt leginkább bunkó vagyok, de én...csak így védekezek - egyenesen az arcát fürkésztem. Az évek megmutatkoztak az arcán. A bőre ráncos és színtelen volt. Szeme alatt szürke karikák húzódtak. - De fáradt vagyok - suttogtam a fejemet csóválva. - Lelkileg - pillantottam a szemébe, és megsimítottam a kézfejét. - Mégis bármit megtennék azért, hogy pislogj - suttogtam könnyes szemmel, majd puszit nyomtam a kézfejére. - Bármit megtennék érte, anya - pislogtam a könnyeim között.

Huszonhét évvel ezelőtt

- Szeretnél enni valamit? - még mindig a helyszínen voltunk, a mentős bácsi egy csomagolt szendvicset helyezett elém. Üveges tekintettel fürkésztem az arcát, miközben elnevettem, de nem vettem ki. Kezemet a pokróc alá helyeztem, menedékre és biztonságra vágytam. A bácsi leült mellém és fáradtan felsóhajtott.

- Te vagy Nicholas Collins, jól mondom? - aprót bólintottam. Mondhattam volna, hogy nem, de kiabálhattam volna, hogy igen, miközben azért imádkoztam volna, hogy ne én legyen az. Tekintetemmel a hullaszállító autó felé pillantottam. A fekete zsákot óvatosan hátra helyezték. Öklendezni támadt kedvem, a hideg kirázott és egyáltalán nem akartam megenni a szendvicset. Miért? Miért kellett végig néznem? Miért a szemem előtt történt minden? - Mi a kedvenc tantárgyad, Nicholas? - a bácsi szintén a hullaszállít felé pillantott, és a fejét csóválta.

- R...rendbe f...fog jönni? - húztam magamra a takarót. Azt hiszem, hogy a trauma miatt beszéltem félre. Olyan volt az egész, mintha bíztam volna abban, hogy ez még a forgatás része és kamerák vesznek körül minket. - Ez is a forgatás része? - szaporán pislogtam, hogy a könnyeim szabad úton távozzanak. A mentős a fejét rázta, majd leguggolt elém, hogy a szemembe tudjon nézni. Nem volt köze hozzám, mégis kövér könnycseppek szöktek a szemébe.

- Nem, kicsim - a fejét rázta, közben a vállamat simogattam. - De neked nem kellett volna itt lenned - sóhajtotta a könnyei között. Fél szemmel néztem, hogy becsukják a hullaszállító autó ajtaját. A fekete autó előtt rendőrök és nyomozók is beszéltek egymással. Sárga szalag védte a forgatás helyszínét, miközben egy férfi a fekete autó első ajtaja mellé ment.

- H...hova viszik őt? - a szívem hevesebben vert, úgy éreztem, hogy bármelyik percben elájulhatok. Imádkoztam, hogy ez ne a valóság legyen, hogy ébredjek fel, vagy valaki mondja azt, hogy "felvétel vége, jó volt fiúk!" A probléma az volt, hogy semmi nem változott. A szemem láttára gyulladt fel a kocsi, a színész pedig a tűz fogságában ragadt. A szemem láttára égett le róla a bőr és kínok között üvöltött. Még...még mindig ott volt a fejemben a hang ami segítségért könyörög.

- Meghalt - biccentette oldalra a fejét. Az autót beindították, de én a másodperc töredéke alatt lepattantam az autóról. Mintha minden tudatosult volna bennem. Felébredtem és bizony...ez a valóság volt. A lábam remegett, miközben az autó után futottam. Emlékszek, hogy egyszer elestem, mert nem voltam ura a testemnek. Édes Istenem! Miért ezt adtad nekem? Miért nem hagytál nekem más lehetőséget? - Hé! Várj! A fiú felétek szalad! - kiabálta a mentős, az egyik rendőrnek, aki elém állt.

- Várjon! Ne! - üvöltöttem és sírva rúgkapáltam. A szívem apró darabokra tört abban a pillanatban. Minden fájdalom, ami a szívemre költözött, felemésztette a lelkemet. - Nem vihetik el! Nem vihetik el az apukámat! - a rendőrt kikerültem és üvöltve futottam a fekete autó után, de már nem értem utol. - Apa! Apa! Gyere vissza hozzám! Kérlek szépen! - megálltam és a tenyerembe temettem az arcomat.

- Valaki hívja fel a fiú édesanyját! - kiabálta az egyik rendőr, miközben felém sétált. - Tudnia kell, hogy a férje meghalt - ekkor felém pillantott. Könnyes volt a szemem, de mintha láttam volna rajta azt, hogy mosolyog. Lassan guggolt le elém, hogy a szemembe tudjon nézni. - Szegény kisfiú! Milyen érzés volt végignézni, hogy a szemed láttára hal meg az édesapád? - kezével az arcom felé nyúlt, de én kiabálva elhajoltam tőle. Ő csak fél mosolyra húzta az ajkát, majd a fülemhez hajolt, hogy jól halljam azt, amit mondani fog. - Soha nem leszel olyan jó színész mint, az apád volt!

"Mint az apád volt."

"Soha nem leszel olyan jó színész, mint az apád volt."

Édesanyám szobájában az ablak előtt álltam, miközben zsebre helyezett kezekkel fürkésztem az autókat. A fejemet ráztam, hogy a jelenre tudjak koncentrálni. Van úgy, hogy az ember nem tudja megakadályozni a dolgokat, és csak tehetetlenül sodródik az árral. Nyolc éves fiú voltam, amikor megváltozott az életem. Mindent elvesztettem. Szó szerint mindent, ami azelőtt az enyém volt.

De úgy éreztem, hogy a fájdalomnak közel sincs vége...