Úgy gondoltam, hogy vacsora előnk csinálok magamnak egy meleg, habos fürdőt. Azt éreztem, hogy sok olyan dolog történt, ami negatív hatással volt rám és a hangulatomra is egyaránt. Próbáltam nem a történtekre, hanem csak a jövőre koncentrálni. Csak Nicholast és a családomat láttam magam előtt. De bármennyire is próbáltam nem arra gondolni, hogy a gyerekkori szerelmem a városba költözött, rájöttem arra, hogy egyre jobban a fejembe fog mászni a gondolat, hogy a közelemben van. Bár tudtam, hogy Nicholasnak is vannak ex barátnői, majdnem napi szinten látom őket, de Nicholast nem fűzték mély érzelmek a volt barátnőihez. Ez az én esetemben más volt, hiszen Hassan nem csak a volt párom. Ő annál sokkal több volt. Szavakkal nem tudnám kifejezni, hogy mi volt közöttünk, hogy mi köt minket össze. Tudtam, hogy a múlt nem köthető össze a jelennel, de mégis tehetetlennek éreztem magam, és csak sodródtam az árral.

Egy üveg boros poharat tartottam a kezem között, miközben a hátamat a kád szélének támasztottam. Nem voltam nyugodt, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy minden meg fog változni. Azért mert Hassan olyan férfi, akinek személyisége nem csak tökéletes, de önzetlen és igazságos. A megérzés felbosszant, hogy a közeljövőben talán bármikor találkozhatok vele. Nem akartam őt az életembe, nem akartam a családom közelében látni. Nem utáltam és nem is szerettem. Azt utáltam ami velünk történt. Azt gyűlöltem, amin keresztül mentünk. Ezért nem akarom az életemben. Mert fáj minden, ami hozzá köt. Fáj látni és fáj visszagondolni arra, amikor még együtt voltunk. Nem a hiánya, egyszerűen csak a dolgok, amik történtek.

Akkor kaptam fel a fejem, amikor kinyílt az ajtó és Nicholas lépett be rajta. A derekát csak egy fehér törölköző takarta el, innen tudtam, hogy csatlakozni fog. Itt van a férjem, a jóképű férfi, akinek a boldogságomat köszönhetem. Nekem nem volt szükségem másra.

Nicholas megigazította a nyakában csillogó aranyláncot, majd mosolyogva a szemembe nézett. Kicsit oldalra csúsztam, hogy több hely maradjon neki, majd csillogó szemekkel végig néztem, hogy lehúzza magáról a törölközőt. Nicholas nem szokott szégyenlős lenni, ezt mindig a tudtomra adja. Tökéletes testtel rendelkezik, ezt a tökéletességet pedig szereti mutogatni. Nem számított, hogy hol vagyunk. Egyszer mindig eljátsza, hogy meztelen járkál. Tudtam, hogy ezzel csak az agyamat szeretné húzni. Az esetek többségében sikerrel szokott járni.

- Mit csinál az én gyönyörű feleségem? - vizes tenyerével végig szántotta az arcát, a bőre fénylett a víz miatt. Felém fordult, izmos karját a kád szélére helyezte és csillogó szemekkel fürkészte az arcomat.

- Próbál pihenni! - fújtam ki magam felvont szemöldökkel. Akárhányszor a szemébe nézek, mindig tudatosul bennem, hogy mennyire jóképű. Nicholas nem hétköznapi férfi. Emlékszek, hogy a kapcsolatunk elején nem volt könnyű megküzdenem azzal, hogy egy híres színész. Nehéz volt elfogadni, hogy rengeteg eseményre volt hivatott, hogy egyszer sem volt egy nyugodt napja. Azt is nehezen tűrtem, hogy sok petykát írtak rólunk a neten, de az eltelt évek alatt megtanultam Nicholas mellett élni. Néha még mindig nem könnyű, hiszen rengeteg ember ismeri, ami azt jelenti, hogy kis millió ember előtt kell példamutatóan viselkedni. - Te hogy vagy? - hajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az ajkára.

- Nagyon jól vagyok! - vonta fel a szemöldökét, majd mintha eszébe jutott volna valami, jókedvűen hozzám bújt. - És képzeld el! . éreztem, hogy a víz alatt a combomra helyezi a kezét és lassan elkezdte simogatni. A érintése miatt elpirulva elmosolyodtam és hátra hajtottam a fejem. - Meghívtam Hassant egy vacsorára! - azt hittem, hogy rosszul hallok. Elkerekedett szemekkel fogtam le a kezét és hevesen dobogó szívvel fürkésztem az arcát. Elmondani nem tudtam, hogy mit éreztem ebben a pillanatban. Csak ezt ne! Nem akarom azt az embert az életemben látni!

- Nicholas, mégis miért tetted?! - kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél. - Hiszen ő csak egy munkatársad! Ez még nem ok arra, hogy áthívd! - próbáltam meggyőzni, hogy mondja le a meghívást, de Nicholast cak hallkan felnevetett.

- Nem! Igazából nagyon jó lenne jobban megismerni őt! A többiek már befogadták és sörözni is elhívták! Én sajnos nem tudtam ott lenni, ezért szeretném egy vacsorával bepótolni! - simogatta a hátamat.

- De azt hittem, hogy együtt leszünk az este! A gyerekek és mi... - a szívem szerint üvöltöttem volna és kifutottam volna a világból. Nem akartam azt az embert a lakásomban látni. Féltem. Féltem az emlékektől és attól, hogy megint azt látom a szemében, amit akkor, azon a napon, abban a pillanatban. - Mond le a kedvemért! - suttogtam vigyorogva.

- Sajnálom, bébi! Egy órát kibírsz! - támasztotta hátát a falnak és lehunyta a szemét.

- Kapd be - suttogtam könnyes szemmel, majd eltüntem a habok között.

Fekete blúzban és vörös ceruzaszoknyában tálaltam fel a vacsorát. Próbáltam csak Nicholas hangjára és nem arra figyelni, hogy Hassan alaposan felméri a lakás szépségét. Ismertem már őt annyira, hogy most dicsérő szavak következnek. Mindig ezt csinálta, amikor vendégségbe mentünk valakihez. - Nagyon kellemes itt lenni! Gyönyörű ez a lakás! - elegáns mozdulattal emelte a pezsgős poharat az ajkához. Fél szemmel végig néztem a mozdulatot, közben próbáltam nem kirúgni a házamból.

- Köszönöm! Jenna előtt olyan színtelen és túlságosan modern volt! A falak csak fehérek és feketék voltak, de Jennának köszönhetően, sokat változott a nappali! - mosolygott Nicholas, miközben körbe néztem a házban. Az egy teres lakás valóban színtelen volt. Az én ötletem volt, hogy alakítsuk át vörösre és feketére a falakat.

- Remek ízlésről árulkodik! - Hassan egyenesen felém pillantott. Amikor a szemébe néztem, mintha minden megszűnt volna körülöttem. Hirtelen ott voltam a múltban, a múltban ami csak a miénk volt. Néztem az igéző szempárt, a puha ajkát, amit mosolyra húzott. Nem volt könnyű elkapni a tekintetem, de sikerült.

- Hát akkor együnk! - amikor leültem Nicholas mellé, azon gondolkoztam, hogy egy kis hazugsággal kihúzom magam a vacsora alól. - Sajnálatos módon nem tudok sokat maradni, mert be kell fejeznem valamit a munkával kapcsolatban! Kicsit el vagyok csúszva! - pillantottam Nicholas felé, aki megfogta a kezem. A mozdulatot Hassan felvont szemöldökkel nézte végig, majd megkóstolta a vacsorát és a villájával felénk bökött.

- Egyébként nagyon szép pár vagytok! Jó rátok nézni! - elkerekedett szemekkel pillantottam felé, a fejemet oldalra is biccentettem, jelezve, hogy nem tetszik nekem amit mondott.

- Igen! - sziszegtem. - Nicholas mellett megtaláltam a boldogságot! - jelentettem ki határozottan. Nicholas a gyűrűmet simogatta, Hassan pedig határozottan bólintott.

- Valóban ritka, mikor az ember megtalálja azt, aki ő hozzá való! - nézett végig rajtunk, mire Nicholas felkapta a fejét.

- Te egyedül költöztél Hollywoodba? Ne haragudj, végülis nem tartozik rám!

- Igazad van! Nem tartozik ránk! - válaszoltam Hassan helyett, aki felém pillantott és oldalra biccentette a fejét.

- Igen! Jelen pillanatban egyedül költöztem ide! Mondhatni úgy, hogy... - ekkor az ablak felé pillantott, majd végig szántott a rövidre vágott haján. - Egy gyógyulás után döntöttem úgy, hogy új életet kezdek! Eddig kifejezetten tetszik Hollywood! Sok az...ismerős arc - fejezte be, mire megszorítottam a villát és úgy gondoltam, hogy ideje több alkoholt is inni. Az idő lassan telt, mintha csak engem akarna kínozni. Nicholas és Hassan könnyen megtalálták a közös hangot.

- Hát itt az ember könnyen talál magának szerelmet! Csak elég nyitott szemmel járni és megtalálhatja azt, akit hozzá rendelt a sors! - pillantott Nicholas felém, miközben a következő korty alkoholt ittam. Nem tudom, hogy ez a beszélgetés hova fog terelődni, de nem volt jó érzésem. Imádkoztam, hogy a múlt ne kerüljön szóba. Azt nem bírnám ki sírás nélkül.

- Már megtaláltam azt, akit hozzám rendelt a sors, de sajnos az élet elszakított tőle! - azt hittem, hogy vissza köpöm a pezsgőt a pohárba. Vörös arccal a torkomat köszörültem, közben éreztem, hogy Nicholas a hátamat simogatja.

- Nagyon sajnálom! Mi történt?

Úgy beszélgettek, mintha régóta ismerték volna egymást. És miközben Nicholas ráérősen beszélgetett, addig rólam folyt a víz és remegtem. Egy világ dőlt össze bennem azzal, hogy végig kellett hallgatnom azt, amit nagyon nem akartam. Ekkor Hassan az asztal szélén játszott az ujjaival, közben felém, majd Nicholasra pillantott.

- A gimiben ismertem meg életem szerelmét! Úgy történt, hogy senki nem akarta elvinni a bálra! Mivel én mindig segítőkész voltam, elhívtam! - könnyes szemmel pillantottam előre, miközben szinte filmként játszódott le előttem minden. Hassan képes elmesélni a régi életemet? Ezt nem fogom kibírni. - Autóval mentem érte és utána haza is vittem! A bál után megcsókoltam és úgy tűnt, hogy egy pár lettünk. Alig voltunk tizenkilenc évesek. Aztán következett az egyetem, a diplomaosztás. Mindent együtt éltünk meg! Összeköltöztünk, munka, ház kutya...minden tökéletes volt! Az esküvőnket is terveztük!

- Khm! Ez olyan szomorúan hangzik! Nem beszélhetnénk valami vidám dologról? - mérgesen ráztam a fejem, Nicholas látta rajtam, hogy valami nagyon nem stimmelt.

- A lényeg, hogy tíz év tönkrement!

- Tíz év?! - pislogott Nicholas. - Te jó ég!

- Igen! Több mint tíz évig voltunk együtt! Aztán történt valami, ami miatt mindennek vége lett! - ekkor Hassan összecsapta a kezét, én pedig az ájulás szélén voltam. - Mi a véleményed a forgatókönyvről? - pillantott felém. Mérges pillantásokkal ajándékoztam meg őt, pontosan jól tudja, hogy átlépett egy határt.

- Még nem olvastam el! Lefoglal a sok munka! - sziszegtem, mire vigyorogva bólintott.

- Olvasd el! Megéri! - mosolygott, bár ez a mosoly nem volt őszinte. Ahogy itt semmi nem volt őszinte.