Enyhén fújt a szél, ezért Jenna és én egyforma homok színű dzsekit vettünk fel. Ahhoz felvettünk egy fekete farmert és egy bőr bakancsot. A kiránduláshoz mindent vittünk magunkkal amire szükségünk volt. Jenna magához vette a fehér háti táskát, ezért fényképezőgépet, kulcsot vízzel, térképet és szendvicseket is pakoltunk. Izgatottak voltunk, de leginkább Liam volt az, aki minden percben vigyorgott. Azt tanácsoltam Jennának, hogy sétáljunk végig az Andrássy úton, hiszen gyönyörű épületek vannak ott. A járdán sétálva Liam néha befogta a fülét, hiszen az autók és a motorok is gyorsan elhajtottak előttünk. - Apa! Az milyen épület? - Liam mellém futott, miközben balra, az út túloldalára mutatott. A fekete napszemüveg lencséje mögött összeráncolt szemöldökkel fürkésztem a szürke, majdnem kék színű épületet, ami az utca sarkán volt. Az épület magas volt, a tetején különleges betűk álltak. A műveltségemnek köszönhetően, egy pillantás alatt eltudtam dönteni, hogy ez bizony a Terror háza. Mivel Jenna is kíváncsi fürkészte az arcomat, próbáltam nem a szépségére, hanem a magas, szürke épületre figyelni.

- Ez a Terror háza! - válaszoltam hangosan, mert au úton egy fehér limuzin hajtott el, a tetején fiatal nők kiabáltak és kezüket a magasba emelve videózták az utat.

- Terror háza? - Jenna megigazította a hátra fogott haját. A frizurája tökéletes volt, szorosan hátra volt fogva, a tincsei fényesen simultak a fejére. A mosolyát jobban kiemelte a hófehér gyöngy nyaklánc, aminek párja a fülében csillogott.

- A háromemeletes, neoreneszánsz épület 1880 - ban Feszty Adolf tervei alapján polgári lakóháznak épült. Kiállításai a magyarországi kommunista és fasiszta rezsimek áldozatainak állítanak emléket, beleértve azokat, akiket az épületben tartottak fogva, vallattak, kínoztak és öltek meg. Az állandó kiállítás az országnak a náci Németországhoz és a Szovjetunióhoz fűződő viszonyát ábrázolja a megszállás és elnyomás éveiben - összeráncolt szemöldökkel húztam magamhoz Jennát, miközben gondolkodtam, hogy mit meséljek még az épületről, de igazából ennyi jutott az eszembe. - Azt mondják, hogy az alagsorban vannak kínzókamrák, akasztófák, börtön cellák és minden olyan eszköz, ami az ember megcsonkítására szolgál! - ekkor kezemet Liam vállára helyeztem, mert láttam rajta, hogy nem tetszik neki amit mondtam. - De ezek ártalmatlanok! Ártalmatlanok! - lehajoltam hozzá, szorosan magamhoz húztam és vigyorogva puszikat nyomtam a hajára.

- Akkor jó apa! Azt tudom, hogy oda be nem szeretnék menni! - pillantott a Terror háza felé. A keskeny bejárat előtt külföldiek, turisták és magyarok álltak, hogy jegyet tudjanak venni. Miközben fújt a szél összehúztam magamon a dzsekimet, majd Jenna kezét a számhoz emeltem, hogy puszit adjak neki.

- Estére van egy meglepetésem! - suttogtam Liam hátát fürkészve, aki előttünk sétált a pesti járdán.

- Meglepetés?! - hozzám nyúlt, a napszemüveget levette rólam és vigyorogva a szemére helyezte. - Már alig várom! - suttogta, miközben végig néztem rajta.

Egy óra alatt értünk a híres Hősök terére. Tudtam, hogy Liam odáig lesz érte, de az a széles mosoly az arcán, mindennél többet ért. A hatalmas téren rengeteg ember állt. Sokan fényképezték a híres lovas szobrokat, a tájat és magát a várost, ami nem véletlenül gyönyörű. Mivel Liam és Jenna egymás mellett álltak és egy nagy lovas szobrot néztek, addig én megfogtam a nyakamba akasztott fényképezőgépet és bekapcsoltam. Márkás kamera volt, kifejezetten vigyáztam rá. Próbáltam tökéletesre beállítani, miközben oldalról ügyesen lefényképeztem őket. Miközben megnéztem a készült képet, Jenna alulról a karjaim közé bújt, így már ketten néztük a fényképet. - Titokban lefotózott minket, Mr. Collins? - vette a kezébe a készüléket, miközben két kézzel átkaroltam a hasát. Ketten fogtuk a fényképezőgépet, kicsit távol tartottuk, majd boldogan vigyorogtunk és lőttünk egy fényképet.

- Ezek kinyomtatom majd! - helyeztem a gépet a nyakamba, majd összekulcsoltam az ujjainkat. - Boldog vagy, hogy itt lehetsz? - néztem szét a hatalmas tér közepén állva, miközben Liam morzsákkal etette a szürke városi galambokat. A galambok félénkek voltak, de kíváncsian ugrottak az apró morzsák közé, amit Liam kiszórt nekik a földre.

- Boldog vagyok, hogy ilyen családom van! - fürkészte hunyorogva, miközben arcára helyeztem a kezem. Az érintésem közben, Jenna nevetve összehúzta magát.

- Hideg a kezed!

- A szerelem úgy is fűt! - suttogtam, majd lassan hozzá hajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam. Mint mindig, most is elfelejtettem mindent. Elfelejtettem, hogy hol állok, hogy mit csinálok. Elvesztem Jenna édes, elegáns illatában, a telt ajka puhaságában és nyelve rabulejtő érintésében. Nem akartam kinyitni a szemem, a testem átadtam a csóknak, a gyenge játéknak amit játszottunk. Éreztem, hogy arcomra helyezi a kezét, hogy bátor és nem akarja abbahagyni. Ajkával játékosan érintette az ajkamat, nyelvével végig simította a nyelvemet és elölről kezdte. Ha tehettem volna, soha nem hagyom abba, engedem, hogy a lelkünk egy hullámhosszon legyen, de nem feledkezhettünk meg Liamről.

- Apa! Az milyen szobor ott?! - amikor felénk futott, nyomtam egy puszit Jenna homlokára, aki hozzám bújt és mellkasomnak támasztotta a fejét. Szerettem a karjaim közt tartani, mert tudtam, hogy biztonságban van, hogy boldog, ahol most van.

- Az ott, életem? - mutattam a legmagasabb szoborra ami a híres tér közepén cövekelt. A nap a szemembe sütött, ezért hunyorogva fürkésztem a szobrot, aminek szárnya is volt. Annyira nem voltam tisztában a magyar történelemmel, de biztos voltam abban, hogy ez egy angyal. - Az oszlop tetején szerintem Gábriel Arkangyal ül, de nem vagyok benne biztos - mosolyogtam, miközben Liam hol a szobrot, hol a kezében tartott újságot fogta. - Hova szeretnél menni holnap, életem? - hajoltam előre és magamhoz húztam Liamet, aki átkarolta a tarkómat.

- Hm! nem tudom! A Terror házába nem! - sziszegte, mire felnevettem. - Az állatkertbe! Anya! Mehetünk az állatkertbe? - fordult Jenna felé, aki a rózsaszín kulacsból vitaminos vizet ivott. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem őt, hiszen időközben a szél erősebben fújt.

- Akár! De most szólok, hogy a kígyókhoz nem megyünk be! Soha! - nevetett, miközben a fejemet ráztam. Szerencsés férfi vagyok! Ez biztos!

Késő este, meghúztam a nyakkendőmet, miközben Jenna óceán színű sötétkék ruhában és fekete csillogós blézerben lépett ki a gardróbból. Amint megfordultam, a lábam a földbe gyökerezett és csak nézni tudtam. A haját nagy hullámokban hordta. Az arcán található smink elképesztően szép és elegáns volt. Jenna tipikusan az a nő, aki sok sminket használ, de én ezt is nagyon szerettem benne. Szerettem, mikor természetes és nem visel sminket, de amikor időt szán rá és megcsinálja magának, mindig elvarázsol, hogy milyen tehetséges. - Gyönyörű vagy! - léptem közelebb hozzá.

- Remélem, hogy alkalomhoz illően öltöztem! - mutatott elegánsan magára. - Bár azt még mindig nem tudom, hogy hova megyünk - suttogta vörös ajkai közt. Az ajkát nézve nyeltem egyet. Megfogadtam, hogy ma egész éjszaka szeretkezni akarok vele, de előtte szeretném elvinni valahova. Férfi vagyok, türelmetlen, ha szex a vége, de bátortalan, ha közben nagy döntést szeretnék hozni.

- Azt mondtad, hogy még nem láttad a Parlamentet! - kulcsoltam össze az ujjainkat, majd másik kezemmel az egyik vállamra dobtam a zakómat. Jenna hirtelen megtorpant, majd nagy szemekkel a fejét csóválta. Láttam rajta, hogy meglepődött, ennek én csak örültem.

- A Parlamenthez megyünk?! Komolyan?! - nem tudtam válaszolni, mert szorosan átkarolta a tarkómat és hozzám bújt. Úgy öleltem, mintha nem lenne holnap, mintha nem lenne többé jelen. Az életemnél is fontosabb volt ez a nő, ezért az ő biztonsága, boldogsága nekem mindennél fontosabb volt. Akkor vagyok magamra büszke, ha Jenna és Liam boldog. Itt Budapesten könnyű elfelejteni az életemet, azt aki vagyok. Kényelmes elhinni azt, hogy csak egy turista vagyok, aki élvezi a szabadságot és a boldogságot. Jó érzés arra gondolni, hogy holnap nem kell forgatásra menni, hogy nem kell tökéletesen felöltözni, mert bármelyik percben lefotózhatnak. Boldoggá tett az is, hogy nem látok rólam szóló cikkeket az interneten, hogy nem kell félne a pletykáktól és a felelősségtől, ami minden nap a vállamat nyomta. Egyszerűen csak jó nem annak a Nicholas Collinsnak lenni, aki Hollywoodban vált híressé. Jó egy férfinak lenni, aki szerelmes egy fiatal nőbe. Ennyi.

Késő este a kivilágított Parlament előtt sétálva sok mindenről beszélgettünk. Olyan témák is szóba kerültek, amik a múltban nem. Nem gondoltam volna, de mindig tudtunk új dolgot mondani a másiknak. Olyan dolgot, amivel megnevettetük a másikat, esetleg szomorúvá tettük. Lassan sétáltunk az épület előtt, közben Jenna le sem vette róla a szemét. Olyankor készítettem pár fényképet. A képet mindig visszanéztem, hogy büszke legyek a pillanatra és a modellre, aki észre sem veszi, hogy mit tervezek csinálni. Most legyek nyálasan romantikus, vagy csak romantikus? Legyen sírás a vége, csak potyogjanak a könnyei? Annyi választásom lehetne, de a végén arra jutottam, hogy csak szeretnék önmagam lenni. Szeretnék egy olyan férfi lenni, aki teljesítette a szerelme álmát azzal, hogy elhozta őt egy különleges helyre.

- Elképesztő! Ez az épület sokkal szebb, mint a képeken! - pillantott felém, miközben zsebre helyeztem a kezem. - Nicholas! Nagyon köszönöm, hogy elhoztál ide! El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok! - a lámpák fénye megvilágította az arcát és a ruháját ami csillogott az éjszakában. Sokan sétáltak a Parlament előtt, sokan meg is nézték ezt a gyönyörű nőt.

- Én nagyon örülök, hogy boldog vagy - fürkésztem az arcát, miközben összeráncolt szemöldökkel a kezemre pillantott. Izzadt a tenyerem. Próbáltam nyugodtan viselkedni, úgy ahogy kell, de nem tudtam. Mindennek tökéletesnek kell lennie!

- Mi van a zsebedben, Nicholas? - suttogta rafináltan, mire felvont szemöldökkel egy pad felé pillantottam. Hogy is mondjam el neki azt, amit nem elég szavakkal elmondani? Hogy fejezhetném ki, hogy mennyire szeretem, ha az lehetetlen?

- Jenna! - suttogtam, mire csillogó szemekkel elmosolyodott. - Az életemnél is jobban szeretlek, ugye tudod? - suttogtam halál komolyan.

- Persze, hogy tudom - biccentette oldalra a fejét.

- Nem tudod, hogy mit szeretnék, igaz? - helyeztem az egyik kezem az arcára, és miközben ő mélyen a szemembe nézett, addig másik kezemmel kihúztam zsebemből a gyűrűs dobozt. - Boldog lennék, ha emlékezetes lenne ez az este - fürkésztem az arcát. - Egy olyan emlékké válna, amire örökké fogunk emlékezni! Hogy évekkel később, mikor a gyerekeinkkel a képeket nézzük, eszünkbe jusson az, hogy ez volt a tér, ahol megkértem a kezed! - amint befejeztem, kinyitottam a dobozt és könnyes szemmel Jenna elé helyeztem, aki elkerekedett szemekkel nézte a kezemben tartott vörös dobozt. - Ez a gyűrű különleges! Olyan különleges mint te vagy! Boldoggá tenne ha viselnéd, és hozzám jönnél feleségül - fejeztem be, miközben ajkára szorította a kezét, majd köztem és a gyűrű közt kapkodta a fejét. Először nem mondott semmit, csak a könnyeit törölgette, majd közénk helyezte a kezét és így szólt:

- Istenem! Igen! Örömmel hozzád megyek feleségül! - és miközben kivettem a gyűrűt és az ujjára húztam, ő nevetve sírt, ami miatt nekem is sírásra görbült a szám.

- Ezen az estén nem sírnod kéne, szépségem! - helyeztem arcára a kezem.

- A te hibád Nicholas Collins! A te hibád, mert beléd szerettem! - motyogta, majd hozzám bújt és tarkómnál fogva szorosan magához húzott.