Mérhetetlenül nagy fájdalmat éreztem, a fájdalom pedig nem csillapodott. Késő este a mosdókagylónak támasztottam a kezem és hideg vízzel locsoltam az arcomat, de nem tudtam összeszedni magam. Azt hittem, hogy el tudom magam taszítani a múlttól, hogy már nem kísért tovább. Mégis elég volt egy szó, egy pillantás és minden kezdődött elölről. Egyedül éreztem magam és ebben az volt a legrosszabb, hogy a pici Sophie is nagyon hiányzott. Régen majdnem belehaltam a fájdalomba, nehezen tudtam a padlóról felkaparni magam. Most, hogy minden az eszembe jutott, úgy éreztem, hogy újra ott voltam, abban a pillanatban, amikor végleg összetörtünk és belül meghaltunk:

Késő este Hassan kinyitotta nekem az ajtót és a padlót fürkészve előre engedett. Lassú és erőtlen mozdulatokkal léptem be a nappaliba, ahol a kis lámpa még égett. Éreztem, hogy mögöttem van, tudtam, hogy nem akar belépni, de muszáj volt elfogadni. Az ajtót becsukta, a mellényt pedig a fogasra akasztotta. Nagy csend és sötétség telepedett a nappalira. Nem ezt vártuk. Hónapokig rendezgettük és tervezgettünk. Háromszor festettük át a nappalit, új bútorokat vettünk, hogy minden tökéletes legyen. Arra vágytunk, hogy ababa végre világra jöjjön és új nappaliban köszönthessük. A fa lépcső felett lógott a Welcome Baby feliratú rózsaszín szalag. A korlátokra rózsaszín és fehér lufik voltak kötve, a nappali közepén még egy csokor virág is várt rám. Emlékszem, hogy tegnap ezt mi ketten csináltuk, hogy a babát színesen tudjuk fogadni. Most, hogy kudarcot vallottunk, a színek hirtelen válltak feketévé és színtelenné. Hassan volt az, aki a lépcsőhőz lépett és egy hirtelen mozdulattal letépte a szalagot. Láttam rajta, hogy nem tud uralkodni magán, ezért sírva mellé sétáltam, majd tarkójánál fogva magamhoz húztam. Hassan nem ellenkezett, nem dühöngött, még csak csúnyán sem beszélt. Egyszerűen felfogta, hogy a lányunk szülés közben meghalt. - Nem fogom kibírni! - a parkettára térdelt és tenyerével végig szántotta az arcát. Nem válaszoltam, csak a fejemet rázva letérdeltem mellé.

- Együtt átvészeljük! - a hasamra helyeztem a kezem. Megszokásból csináltam, olyan mintha a baba még bent lenne. Hassan a kezemet nézte, majd szipogva a lépcső felé pillantott.

- Fent van a szobája - suttogta és hátra túrta a hajam,

- Igen - bólintottam és erőltettem magamra egy mosolyt. Hassan és én kivettük a rózsaszín takarót, amibe szülés után a babát csomagolták. A takarót összehajtva helyeztük a pici ágyra és egymás kezét fogva néztük az üres fekhelyet. Próbáltam visszafogni a sírást, imádkoztam, hogy ne törjön fel belőlem, de nem bírtam ki. A nyugtató ellenére az ágy szélébe kapaszkodtam és kiabálva sírtam. Érzelmileg és lelkileg is teljesen tönkre mentem. - A lányom! A pici lányom! - remegő kezemet a pokrócra helyeztem, de tudtam, hogy nem volt ott. - Hassan... - magam elé helyeztem a kezem, mintha csak most fogtam volna fel, hogy mi történt valójában. - A kislányunk... - Hassan határozottan a homlokához húzott, éreztem, hogy keze remeg a fejemen. Hallgattam a szíve gyors dobogását, dühösen ütöttem a mellksát, pedig szegény nem tehetett semmről sem.

- Jenna, bébi...Kérlek! - csak ölelt és szorosabban magához húzott, mert tudta, hogy összetörtem. Előtte törtem apró darabokká, a szívemet pedig elvitte a lányunk, akinek apró testét a mellkasomra helyezték, de nem tudtam hazahozni. - Sírd ki magad! Attól jobb lesz! - kicsit eltolt magától, majd letörölte a könnyeimet. - Sírd ki magad! És ígérem, hogy újra megpróbáljuk!

- De én nem! - kiabáltam. - Én Sophie-t akarom! - kiabálva hátat fordítottam és ott hagytam őt a baba pici szobájában.

Az éjszaka sajnos rányomta bélyegét a jövőnkre. Túlságosan sokszor fordult elő, hogy Hassan a kanapén aludt, én pedig a szobában. Nem beszéltünk, még dolgozni sem jártunk be, Napról napra megfeledkeztünk egymásról, végül szellemként jártunk a lakásban. Kávét csináltunk, reggeli ettünk, de mintha nem láttuk volna egymást. Sokszor elképzeltük, hogy Sophie is ott van, de ilyenkor mindig találkoztunk a valósággal, A valóság pedig nagyon fájt. A saját rémálmunkat éltük át, azzal találkoztunk, amivel egyetlen egy szülő sem akarna. Végig néztük, hogy a halott babánkat a mellkasomra helyezik, hogy pár percet adjanak nekünk, amíg el nem veszik. Hassan tudta, hogy így nem mehet tovább, ezért próbált kihúzni a depresszióból. Nem sikerült. Éjjel nappal feküdtem és a baba ruháit fogtam. Könyörögtem, hogy valaki hozza vissza, hogy adja a kezeim közé. Végül Hassan úgy döntött, hogy nem bírja tovább, hogy a gyógyulásunknak nem látja a végét. Az újszülött Sophie halála után két hónappal Hassan egyik reggel úgy döntött, hogy karikagyűrűjét a konyhapulton egy levél mellett hagyja. Ott tudtam, hogy nem Sophie halála, hanem én kergettem el. Ahelyett, hogy együtt átvészeltük volna, befordultam és csak a saját gyászoltam foglalkoztam, pedig ott volt ő. Hassan édesapa lett, egy apa aki abban a percben el is vesztette a lányát. De túlságosan fájt, hogy vele is törődjek. Miattam halt meg a házasságunk. Én tehettem mindenről.

Összerezzentem, amikor Nicholas türelmetlenül kopogott az ajtón. Nem akartam kinyitni, de tudtam, hogy azzal csak rosszat tennék. A vízzel letöröltem az arcomat, majd próbáltam összeszedni magam és szipogva ajtót nyitottam neki. Nicholas mindig is okos férfi volt, viszont ma este valóban imádkoztam, hogy értse meg, hogy ne tegyen fel kérdéseket, hogy ne ítéljen el. A támogatására és nem a kérdéseire volt szükségem. Ahogy rám nézett azzal a csillogó szempárral és fejét oldalra biccentette, rájöttem arra, hogy ő soha nem fog cserben hagyni. Ott állt előttem a testén feszülő ingben és vonzó mosolyával. Éreztem, hogy ma este nem fogunk veszekedni, hanem támogatni fogjuk egymást. - Gyere ide! - tarkómra csúsztatta kezét és sóhajtva magához húzott. Nem kérdezte, hogy mi történt, hogy honnan ismerem Hassan-t. Nicholas nem bántott, nem beszélt feleslegesen. Én csak öleltem és bíztam abban, hogy elveszi a fájdalmamat.

- Annyira fáj, Nicholas! - megmarkoltam a vékony ingét, közben az édes férfi illatát szívtam be. - Minden a feje tetejére borult! - bér éreztem rajta, hogy mérges, de éreztem, hogy nem fog bántani. Nicholas kifújta levegőjét, megfeszült, néha pedig fészkelődött is.

- Elmondod, hogy mi történt? - suttogta, ami azt jelentette, hogy nyugodt volt. Amikor kinyitottam a szemem, eltoltam magamtól és a szemébe pillantottam. Nem tudom, hogy képes vagyok beszélni egy olyan dologról, ami fájdalommal jár.

- Nem tudom, hogy készen állok rá!

Viszont éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem tőle, ezért a fürdőszobában megráztam a fejem, majd letöröltem a könnyeimet. - Ne haragudj, hogy nem beszéltem Hassan-ról! Ő a múltamból egy...

- Semmi baj! - lépett hátra egy lépést. Furcsa volt ez a távolságtartás. Nem számítottam rá, ezért csak jobban vágytam a közelségére. - Majd mindent elmesélsz, ha készen állsz rá! - kezével megfogta az ajtót, majd végig nézett rajtam és feszülten sóhajtva kilépett a fürdőszobából.

Képtelen voltam egyedül maradni, ezért bementem Liam szobájába, aki leckéjét írta. Az íróasztal fölött görnyedt és türelmesen jegyzetelt. Leültem az ágyára, a lábamat keresztbe fontam magam előtt és a hátát néztem. - Hogy vagy anya? - nem fordult felém, csak a leckére koncentrált.

- Jól vagyok, kicsim! - nekem csak az számított, hogy Liam ne érezze rajtam a feszültséget és a fájdalmat. - Mit tanulsz? Környezetismeret? - a fiam mellé hajoltam és könnyes szemmel puszilgatni kezdtem a fejét. Liam nem válaszolt, csak bólogatott és kiradírozott valamit, mert elírta a mondatot.

Zuhanyozás után egyenesen a hálószobába mentem, de a lábam a földbe gyökerezett, amikor megpillantottam Nicholas-t, aki a fotelben ülve alkoholt kortyolt. Az ing teljesen végig volt gombolva a felsőtestén, a haja kuszán a homlokába lógott. Nem értettem, hogy miért van még mindig ruhában, ezért közel sétáltam hozzá. Nicholas már nem volt józan, ezt a belőle áradó szag is a tudtomra adta. - Honnan ismered?

- Gyere, kérlek! - vállánál fogva próbáltam felhúzni, de Nicholas nehéz volt. - Menjünk aludni, rendben?

- A volt pasid, mi? Nekem erről miért nem szóltál? - nagy nehezen megadta magát, a kristálypoharat a kezembe nyomta, majd úgy dőlt le az ágyra, mintha egy zsák lenne. - Miért most kell megtudnom? Hm?

- Mert már eltemettem a múltat!

- Én nem úgy látom! - nem tagadom, elképesztően gyönyörű volt a meztelen felsőteste, hogy az ing nem takarta el. Legszívesebben végig nyaltam volna, de Nicholas nem volt abban az állapotban, hogy meg is értse, hogy mit csinálok. - Ez a Hassan jóképűbb mint én?

- Nem! Lehetetlen! - a derekára ültem, majd letoltam a széles vállán az inget és lehúztam róla. Kezemmel végig szántottam a hasát, majd kikapcsoltam az övét. - Le tudod venni a nadrágot?

- Hagyj! Alszom így! - amikor az oldalára feküdt, lemásztam róla és összefontam magam előtt a kezem. Nem válaszoltam, csak kicsit betakartam és nyomtam egy puszit a halántékára.

- Egyszer mindent elmesélek neked - suttogtam könnyeim között.