Nicholas Collins határozottan kezet fogott Hassan-al, aki illedelmesen megköszönte a vacsorameghívást és minden jót kívánt nekünk. A vacsora óta most először lélegeztem fel és engedtem a testem tartásán, mert megnyugodtam, hogy Hassan végre elhagyja az otthonunkat. Miközben Nicholas mellett álltam és ők ketten jókedvűen beszélgettek, hallottam, hogy a kislányunk felébredt. Én azonnal menni akartam, de Nicholas megszokta, hogy általában ő altatja vissza. - Már megyek is! - lapockámra csúsztatta kezét, majd elnézést kért a velem szemben álló férfitól, aki biccentett. Legszívesebben leütöttem volna Nicholas-t, aki kettesben hagyott a volt férjemmel. Hassan csendben sétált a sötétkék autóhoz, ezért úgy döntöttem, hogy legalább a vaskapuig elkísérem őt. Miközben egymás mellett sétáltunk, túlságosan nagy volt köztünk a csend. Azon gondolkoztam, hogy mondanom kéne neki valamit, de egy szó sem jött ki az ajkamon. Hassan felbukkanása felforgatta az életem. Nem is kicsit. Ő ezt pontosan tudta, de nem az a férfi, aki szándékosan árt másoknak.

- A vacsora finom volt! - farzsebébe csúsztatta egyik kezét, majd oldalra biccentette a fejét és az arcomat fürkészte. Próbáltam állni a tekintetét, de képtelen voltam úgy tenni, mintha nem lenne közünk egymáshoz. A közelségében gyorsan dobogott a szívem és úgy éreztem, hogy a múlt ismételten utolért. Én megtanultam, hogy mi a fájdalom. Megtanultam, hogy milyen a fájdalom miatt lefogyni és leépülni. Azt is megtanultam, hogy milyen pszichológushoz járni. Hassan név egyenlő volt a fájdalommal, az életem azon szakaszával, amit eltemettem. Eltemettem, hiszen nem volt más választásom. És mégis olyan távolinak tűnt, hogy fel sem fogtam, hogy az előttem ácsorgó férfi, egyszer a férjem volt.

- Örülök, hogy ízlett! - aprót biccentettem, közben a szemöldökömet ráncoltam. - Akkor további szép estét! - remegő lábakkal fordultam meg és a bejárati ajtó felé sétáltam.

- Szóval Nicholas Collins? - a kérdés váratlanul érintett. Pár másodpercig azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak. Végül eldöntöttem, hogy nem félhetek tőle örökké. Nem félhetek attól, hogy újra szenvedni fogok. Új életet kezdtem. A régi pedig nem befolyásolhatja az újat. - A filmsztárokra buksz? - pillantott a modern ház felé. Ekkor bólintottam és zsebre tett kezekkel közelebb sétáltam.

- Igen! Nagyon szeretem Nicholas-t!

- Remélem, hogy boldog vagy vele! - a tekintetét lesütötte, és beharapta az ajkát. Csak reménykedni tudtam, hogy nem hozza fel a múltban történteket, hiszen tudtam, hogy azt nem bírnám ki sírás nélkül. Hassan a kék autónak támaszkodott, majd egyenesen a szemembe pillantott. Láttam rajta, hogy valami nagyon megzavarta, vagy összetörte. Ugyanolyan volt a tekintete, mint azon az éjszakán. - Nagyon szép gyermekeid vannak! - tudtam, hogy róluk fogunk beszélni. A fogamat összeszorítottam és hevesen dobogó szívvel oldalra pillantottam.

- Igen! Nagyon szerencsés vagyok, hogy itt vannak nekem! Hassan-t nem akartam bántani, de nem hagyott nekem más választási lehetőséget. - A családomért bármit megadnék! - néztem a cipőjét.

- Efelől semmi kétségem - szomorú mosolyra húzta az ajkát, majd megrántotta a vállát. - Sophie jutott az eszembe! - egy olyan fájdalmas ponthoz értünk, amit nem fogok kibírni. Hassan az óráját piszkálta, és nem nézett rám. Jobban is tette, különben nem bírtam volna ki sírás nélkül. - Igazából sokszor az eszembe...

- Ne! - csóváltam a fejem, miközben próbáltam visszafogni a sírást. - Ne beszéljünk róla - próbáltam lenyelni a keserű érzést, ami a mellkasomat marta. Az ember mégis, hogy felejthet el egy tragédiát? Egy olyan tragédiát, ami talán egész életére kihat?

- Miért, te nem szoktál rá gondolni? - tudtam, hogy komolyan beszél, hiszen volt valami, ami kettőnké volt. Volt valami, ami összekötött minket, még akkor is, ha nem maradt velünk. Könnyes szemmel nyeltem egyet, majd széttártam a kezem.

- Próbálok nem a múltra gondolni! A múlt... - a válla mellett előre pillantottam, majd megadtam magam és könnyes szemmel széttártam a kezem. - Sajnálom, hogy nem tartottunk össze! - fújtam ki magam, és mielőtt bármit mondott volna, én folytattam. - Tudom, hogy soha nem mondtam, de én nagyon sajnálom, hogy nem tartottunk össze!

- Egy ekkora fájdalmat nem képes mindenki elviselni - lépett kicsit közelebb, majd megemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. Tudtam, hogy csak egy pillanat kell ahhoz, hogy összetörjek. A múlt mindig ott volt bennem. Most pedig a felszínre tört. - De látod? - suttogta. - Újra édesanya lettél - éreztem, hogy könnyeit próbálja visszafolytani, ezért feszülten bólintottam. - És boldog vagy a párod és a gyermekeid mellett! - hátra léptem egy lépést, majd kifújtam magam.

- Igen! - töröltem le a könnyeimet. - Csak ez számít! De te... - csóváltam a fejem. - Mit csináltál? Hol voltál?

- Mondjuk úgy, hogy próbáltam gyógyulni - a fejem felett a ház felé pillantott, majd mellkasán összefonta a kezét. - És próbáltam felejteni! - tette hozzá, majd megvakarta a tarkóját. - A kislányod...elképesztő!

- Hassan...Figyelj! - a ház felé mutattam, hiszen tudtam, hogy mit jelentett neki, hogy látta.

- Ne félj! Jól vagyok - rántotta meg a vállát, mire bólintottam.

- De én nem! - mondtam ki őszintén, mire a szemöldökét ráncolta. - Sophie...

- Ne kezd! - ellenkezett könnyes szemmel.

- Ha lenne egy kívánságom, akkor azt kívánnám, hogy azon az éjszakán minden másképp alakuljon! - mondtam. - Én...Gyenge voltam, Hassan! És...a mellkasomon halt meg - remegő kezeimet a mellkasomra szorítottam, miközben ő megfogta és próbált csendre inteni.

- Jenna, figyelj rám! Nem a te hibád volt! Mindketten pontosan jól tudtuk, hogy baj volt! Köldökzsinór baleset volt - gyorsan letörölte a könnyeit, de ez nem segített nekem. Azt hittem, hogy ennyi év után már nem fog fájni, de ebben a pillanatban hatalmasat csalódtam. Mégis, amikor Hassan ott állt előttem és a fejét rázta, hogy szedjem össze magam...nem bírtam ki, hogy ne emlékezzek. Egyszerűen csak túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy ne emlékezzek.

- Nézd milyen pici! - ott voltam a kórházban, miközben Hassan könnyes szemmel a fejemet puszilta. Hosszú, keserves órákat és szenvedést hagytunk magunk mögött. Küzdöttünk és imádkoztunk, de kudarc ért minket. Egy kudarc, ami mindennél jobban fájt. Pici rózsaszín sapkát tettek a baba apró fejére. Én megállás nélkül sírtam, nem akartam elengedni a babát. - Nézd meg, kicsim! - megfogtam Hassan kezét, aki elfordította a fejét. A szemét lehunyta, képtelen volt rám nézni. Szülés közben minden édesanya akkor fakad sírva, amikor felsír a pici. Szülés végén én is sírtam, de nem a boldogságtól. Ez másfajta fájdalom volt.

- Igen! Nagyon szép - a baba belefért a tenyerünkbe. Tartottuk őt, hiszen tudtuk, hogy csak percek kérdése és elviszik tőlünk. - Nagyon szép baba - ajkát a homlokomra szorította és hüvelykujjával a baba fejét tartotta. A baba nem sírt, nem mozgott. Mert kudarcot vallottunk.

- Elfogják vinni, igaz? - nyakamhoz húztam és megállás nélkül sírtam. Nem álltam készen arra, hogy őt elvigyék tőlünk. Az apró test elfért a tenyerünkben. Túlságosan pici volt. - Ha kívánhatnék, akkor tudod, hogy mi lenne az? - előre pillantottam és lehunytam a szemem. Hassan nem válaszolt, csak nekem támasztotta a fejét. - Azt, hogy inkább én, mint ő! - pillantottam a koraszülött babára. Hassan a fejét rázta.

- Átvészeljük, oké? - szorította meg a gyenge kezem. - Együtt túléljük és újra próbálkozunk! A fontos az, hogy el kell őt engedni - amikor nyílt az ajtó és belépett rajta az orvos, tudtuk, hogy a babánkat most látjuk utoljára. Sírva küzdöttem, hogy ne vegyék ki a kezemből, könyörögtem Hassan-ak, hogy csináljon valamit. Ott abban a pillanatban, amikor a babát a kezünkből vették ki, kivették a szívemet is.

És ketten túlságosan gyengék voltunk ahhoz, hogy átvészeljük a pici halálát. Az útjaink elváltak. Mert olyan fájdalmakon mentünk keresztül, amit nem tudtunk elviselni.

- Semmi baj, Jenna! - észre sem vettem, hogy Hassan karjai között sírta ki magam. Semmi nem érdekelt. Nem éreztem semmit. Hassan tartott, és állát a fejemre támasztotta. Volt valami ebben az ölelésben, valami aminek jelen kellett volna lennie a múltban. Akkor hol volt ez az erő? Hol volt ez az elszántság? Zavartan pillantottam fel rá, letöröltem a szemem a csuklómmal.

- Jenna?! - hirtelen Nicholas hangját hallottam meg. Azonnal megfordultam a tengelyem körül, de Nicholas üveges tekintetével találtam szembe magam. Amikor elléptem Hassan öleléséből és a hasamra helyeztem a kezem, Nicholas mérges tekintettel a fejét rázta. - Ez mit jelentsen?! - lépett közelebb, miközben Hassan gondterhelten felsóhajtott, én pedig hosszú idő után arra vágytam, hogy elmeneküljek a világ elől.