Erőtlenűl nyitottam ki a szemem, csak homályos foltokat láttam. Minden zavaros volt, csak nehezen tudtam befogadni a külvilágot. Meg mindig nem láttam rendesen. Oldalra biccentettem a fejem, kicsit a párnába nyomtam. Egy kórházban voltam. Ez biztos. Egy gép monoton csipogása követe az állapotomat és zöld kusza jelölések az életjeleket. Mindenhol fertőtlenítőszer szag volt. A gyomrom felfordult, ezért összeráncolt szemöldökkel nyúltam a halántékomhoz. Biztos voltam, hogy valamit összevartak, mert fájt. A végtagjaimat éreztem, viszont nehezemre esett mozdulni. Csak hosszú percek múlva érzékeltem, hogy valaki van a szobámban. Egy nővér állt az ágy mellett. Biztatóan mosolygott rám, bár én nem éreztem magam jól. Infúzió csőből másodpercenként csöpögött a gyógyszeres víz, miközben tudatosult bennem: élek.

- Hogy érzi magát? - óvatos kérdés volt, mintha ő sem lenne biztos abban, hogy válaszolni tudok.

- Mint akin átment egy úthenger - motyogtam kábán, miközben mosolyogva bólintott. Kiábrándító amikor nem vagy magadnál, mikor nem tudod, hogy mi van, mikor minden zavaros. Féltem. - Mennyi ideig nem voltam magamnál? - oldalra biccentettem és akkor pillantottam meg a falra rögzített órát. Délután öt óra volt. Az hogy létezik?! Reggel még iskolába vittem Jennával Liamet...

Jenna...

- Volt egy balesetük! Emlékszik rá, Mr. Collins? - hajolt kicsit közelebb, hogy jobban megvizsgáljon. Bólintottam.

- Sajnos minden percére - próbáltam felülni, de nem sikerült. Olyan volt, mintha egyszerre lettem volna másnapos és dolgoztam volna egész héten. - Miért vagyok ennyire gyenge?

- Még a nyugtató hatása alatt van, uram - írt valamit a mappájában. - Viszont jó hírem vannak az állapotával kapcsolatban - fürkészte az arcomat.

- És Jenna? - suttogtam a szemébe nézve. - Ő a...a párom - ráncoltam a szemöldökömet, miközben lassan eszembe jutott a baleset és a rázkódás, amikor a fekete terepjáró oldalról belénk hajtott. Egyszerre éreztem mindent és futott végig a gerincemen a fájdalom. - Ő hogy van? - suttogtam.

- Most pihenjen, Mr. Collins - ekkor bevágódott az ajtó és egy orvos lépett be rajta. Az orvoson sötét kék műtéti ruha volt, ami azt jelentette, hogy egyenesen egy műtétből érkezett. Próbáltam felülni, de nem tértem teljesen magamhoz. A középkorú orvos levette műanyag szemüvegét és kicsit lehúzta nyakáról a ruhát. Fél füllel hallottam, hogy egy nyolc éves fiúról beszélnek, akit nyílt törés miatt a műtőbe szállítottak.

- A kisfiú életjelei nem biztatóak! A beavatkozás során rengeteg vért vesztett. Mielőtt befejeztük volna a beavatkozást jelentős mennyiségű vér kezdett szivárogni a jobb comb altériájából! Vér nélkül esélye sincs túlélni a műtétet! Mrs. Taylor! Hívjon fel minden megyei kórházat, hogy azonnal szükségünk van 0-ás vércsoportra! Nagyon sürgős, a fiú élete múlik rajta!! - ekkor megráztam a fejem, azt akartam, hogy még a szobában maradjon. Liam miatt rettegtem és nem akartam hinni a fülemnek, viszont úgy gondoltam, hogy segíthetek neki.

- Doktor úr! - az alkarommal meg támasztottam magam, majd összeráncolt szemöldökkel néztem végig az orvoson, akinek nem volt ideje a szobában maradni, ezért hátat fordított és kilépett az ajtón.

- Pihenjen, Mr. Collins! - a nővér kivette zsebéből a telefont, majd szapora léptekkel kifutott a szobából. Nem akartam elhinni azt, ami Liammel történik. Sűrű könnycseppek szöktek a szemembe, de tudtam, hogy én segíthetek neki.

- Doktor úr! Egy percet kérek! - lassan bicegtem a folyosón, miközben összeráncolt szemöldökkel megfordult és csípőre helyezett kezekkel megállt a műtő előtt. - Hallottam, hogy Liamnek 0-ás vérre van szüksége! - ekkor nagy szemekkel végig nézett rajtam, majd szaporán bólogatni kezdtem. - Én 0-ás vagyok! Segíthetek megmenteni az életét!

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor meghallottam Liam vércsoportját. Jól tudtam, hogy 0-ás kizárólag csak egyező vércsoportú embertől kaphat vért, ezért megkönnyebbültem, amikor ők is beleegyeztek abba, hogy tőlem vegyenek. Bár még mindig a sok hatása alatt voltam, még mindig gyenge és kimerült voltam, de a vérvétel után kaptam egy palack vizet és egy szelet csokoládét. A folyosón a recepció mellett ültem, a vizet lassan kortyoltam, miközben másik kezemmel a pici kötést tartottam a bőrömhöz. A percek rohamosan teltek. Miközben azért imádkoztam, hogy előttem található műtőben Liam a legjobb kezek között legyen, észre sem vettem azt, hogy körülöttem összedőlt minden. Nem tudom, hogy egy baleset után mit csinálnak az emberek, de én némán ültem és azért imádkoztam,hogy Liam túlélje. Még fiatal a halálhoz, még rengeteg ideje van. Bele sem mertem gondolni abba, hogy bármikor kinyílhat az ajtó és az orvos lehajtott fejjel kilép rajta. Nem! Próbáltam elkerülni a hasonló gondolatokat és csak arra koncentrálni, hogy a műtét sikeres lesz. Legyen az!

Egy nővér sétált felém a folyosón, az embereket szapora léptekkel kerülte ki, ezért kicsit felegyenesedtem, majd oda szóltam neki. - Meddig fog tartani a műtét?!

- Sajnos nem tudom megmondani, uram - csóválta a fejét, mappáját a hóna alá dobta. - Kis műtétnek számít, de a kisfiú állapota stabil lett! - ekkor elmosolyodott. - Maga az édesapja? - pillantott az ajtó felé, mire könnyeim közt felvontam a szemöldökömet. A bal kezem gipszben volt, ezért jobb kezemmel takartam el a szemem, hogy ne lássa a reakciómat.

- Nem - nyaltam meg az ajka, szélét. - Nem én - biccentettem oldalra a fejem, majd megköszörültem a torkom, mert nem akartam sebezhetőnek látszani.

- Akkor is megmentette a fiú életét - fürkészte az arcomat.

"Megmentette a fiú életét".

Az ápoló szemébe néztem, a könnyeimet nem tudtam visszafogni. Ez a pár óra megterhelő volt. Nemcsak fizikailag, de lelkileg is sérült voltam. Rettegtem Liam épsége miatt, és féltettem Jenna állapotát, de a nővér szavai megnyugtattak. Tekintve, hogy én vezettem és én hajtottam arra, úgy gondoltam, hogy ez bármikor, bárkivel megtörténhetett volna. Mégis szörnyű belegondolni abba, hogy ők ketten mit élhettek át a csapódás közben. Liam pici teste...Jenna épsége minden másodpercben életveszélyben volt. Rosszul lettem a gondolattól is, hogy ha Isten úgy akarta volna, akkor nem élték volna túl. Csak most fogtam fel azt, hogy egy édesanya és egy kisgyerek majdnem életét vesztette. A hátamon végig futott a remegés, úgy éreztem, hogy bármelyik percben elhányhatom magam. A bal karomat gipszbe kötötték, a halántékomat pedig egy helyen összevarrták. Egy ütközést nem lehet ép bőrrel megúszni. Hiába húztam meg Jenna biztonságiövét, hiába feszítettem, hiszen a becsapódás során Isten kezében voltunk. Valaki könnyebb sérülésekkel megúszta, valaki pedig nem.

- Bárcsak én lennék ott - sóhajtottam, majd az ölembe ejtett kezemre pillantottam. - Még mindig nem értem, hogy történt - ekkor felsóhajtottam. - Annak viszont örülök, hogy tudtam segíteni - összeráncolt szemöldökkel pillantottam az ápolóra, hiszen valamit nem értettem. Valami ott motoszkált a fejemben, ami nem volt teljesen tiszta. - Miért kérdezte, hogy én vagyok az apja? - suttogtam, mire a nővér a mappájára, majd vissza pillantott rám.

- Azért kérdeztem mert...

Ekkor oldalra pillantottam, mert valaki felém futott a folyosón. Mikor megpillantottam Alvint, akkora kő esett le a szívemről, hogy majdnem elsírtam magam. Mivel a nővér látta, hogy hozzátartozó, mosolyogva elsétált. Alvin a fejét fogva leguggolt elém, majd nyakamnál fogva szorosan magához ölelt. Nem gondoltam volna, hogy egy ölelés ilyen jól tud esni. A szabad kezemmel átkaroltam a hátát, ujjaimmal az ingét markoltam. Erőt adott. Sokat.

- Nicholas! Istenem! Hogy nézel ki?! - a begipszelt kezemre, majd a többi sebemre és zúzódásra pillantott. Elhúztam az ajkam, majd nehezen kifújtam a levegőt. - Nem tudom, hogy mi történt! A délutáni hírekben láttam, hogy baleset történt! Mikor megláttam a törött autódat, egyből ide rohantam - a fejét csóválta, majd végignézett rajtam. - Hogy történt a baleset? - Alvin még mindig remegett és félt, ezért vállára helyeztem a kezem, hogy megnyugtassam.

- Egy terepjáró belénk jött egy kereszteződésnél! Neki volt elsőbbsége - emlékeztem vissza, majd lesütöttem a szemem. - Hibáztam - ráztam meg a fejem. - Nekem köszönhetik, hogy megsérültek - ekkor Alvin összeráncolt szemöldökkel a fejét rázta.

- Mármint kik? Nem egyedül voltál? - leült mellém, majd jobban megnézte a sebeimet.

- Jenna és Liam is velem voltak! Liamet az utolsó tanítási napjára vittük - emlékeztem vissza, mire Alvin felsóhajtott. Ismertem őt annyira, hogy azonnal éreztem a feszültséget, ami belőle áradt. Alvint az évek és édesapám halála nagyon keménnyé és szívtelenné tették. Mi ketten nagyon jól kijövünk, olyanok vagyunk mint a gyerekek, viszont Alvin szókimondó és kicsit arrogáns.

- Szóval azért volt baleseted mert a kölyköt iskolába vitted! - röhögte el magát. - Mi dolgod volt neked arra?! Nem a te gyereked! Nem értem! Te bele vagy zúgva ebbe a nőbe, vagy...

- Képzeld el Alvin, hogy igen! - böktem ki mérgesen, mire nagy szemekkel elfordította a fejét. - Szerelmes vagyok! Hosszú idő után szerelmes lettem - böktem ki elpirulva. - De az életem most fenekestül felfordult!

- Egyébként az újságírók kint özönlenek a kórház előtt - suttogta csak úgy mellékesen. Miközben a folyosón a műanyag széken pihentem, rájöttem arra, hogy a baleset részben nekem köszönhető. - Remélem nem azt szeretnéd mondani, hogy a te hibád!

A folyosó vége felé pillantottam, majd kezemmel megdörzsöltem a szememet. Nem tudtam, hogy erre mit mondjak, még mindig rettegtem Liam épsége miatt. Percenként pillantottam a műtő felé, szinte már szenvedve akartam azt, hogy kinyíljon az ajtó és az orvos mosolyogva lépjen ki rajta. Kegyetlen tud lenni a félelem. Amikor félsz valamitől, de tudod, hogy bármikor bekövetkezhet. Amikor kellemetlen görcsök keletkeznek a gyomrodban, de te csak várod a pillanatot. Ezt éreztem én is. Tetőtől talpig át járt a félelem és lassan, de eluralkodott felettem. Nem számított a sok újságíró, de gipszbe rakott kezem sem, mert Liam és Jenna épsége mindennél többet ért nekem.

Akkor kaptam fel a fejem, amikor nyílt az ajtó, és az orvos lépett ki rajta. Alvin felállt, én csak ülve maradtam. A félelem. A félelem néha megdermeszti az embert, mozdulni sem tudtam, Hiába akar mozogni, csak vár. Türelem. Ilyenkor a türelem a legnehezebb, a türelem ilyenkor soha nem kedvez. Idő. Az idő túl lassan telt, a szívem szinte a torkomban dobogott. Vajon túlélte? Jobban lesz? Sikerült a műtét? Össze csavarozták a nyílt törést? Kicsi fiú...mi lesz a sorsod? Ekkor az orvos szemébe pillantottam. Látta rajta az aggodalmat, de nem mondott semmit. Végül csak apró mosollyal az arcán bólintott.

- Az eltelt kilenc óra nagyon nehéz volt Mr. Collins - fújta ki magát. - De a fiú élete stabil! - ekkor mosolyogva a szemem elé helyeztem a kezem. - Megmentette a fiú életét! - suttogta mosolyogva.

"Megmentette a fiú életét".

Nekem ez a mondat, még a saját életemnél is többet jelentett.