Késő este a forgatókönyvet olvastam, ami időrendi és helyszíni sorrendben volt megírva. Majdnem a végén tartottam. Ujjammal megjelöltem, hogy hol tartottam. Összecsuktam és magam mellé dobtam. A tekintetemmel a maradék oldalakat fürkésztem. Nem akartam megcsinálni. A forgatókönyv vége a földi poklot jelenti számomra, de ezt a többiek is tudják. A film kurva jó lesz, a színészi alakításom a legjobb, viszont én sem tudok mindent megcsinálni. Két ok miatt nem akarom megcsinálni a forgatókönyv végét. Azért mert veszélyes, és mert kibaszottul félek tőle. Vannak félelmeim, a forgatókönyv végén a jelenet hozzátartozik. Képtelen lennék megcsinálni. Hogy miért? Egyszerűen csak félek tőle.

Késő éjszaka félálomban a hátamra fordultam, kezemet a homlokomra csúsztattam, majd kitakartam magam. Másik kezemmel végigsimítottam a mellkasomon, miközben oldalra pillantottam. Az üres helyen a takaró össze volt hajtva, a kicsi és a nagy párna is egymás mellett foglalt helyet. A félhomályban az ablak felé pillantottam, majd letöröltem magamról az izzadságot. A szememet összehúztam, miközben kiszúrtam egy távoli pontot az ablakon túlról.

Huszonhét évvel ezelőtt

- Hogy hívnak?! - a mentőautó nyitott kétszárnyú ajtaja mellett ültem, miközben egy pokrócot helyeztek a vállamra. Próbáltam minél szorosabban magamra húzni. Azt hittem, hogy ezzel megvédhetem magam az emlékektől. A tragikus forgatás után mentőautók és rendőrautók foglalták el az egész parkolót. Piros és kék színű szirénák töltötték be helyszínt, miközben egy hordágyat hoztak ki az ajtón. A hordágyon egy fekete zsák volt. A fekete zsákban egy ember volt. Egy színész. - Megtudod mondani a neved?! - a mentős térdén támaszkodva a fejét rázta, majd miután észrevette, hogy a fekete zsákot nézem, is oda pillantott. Nem tudom, hogy mit éreztem. Egymás után játszódott le előttem, hogy az autóban ég. Hallottam az üvöltését, láttam a kezét, hogy kinyúl a lángok között. A hús leégett a kezéről, a vér fénylett a tűz színében. A hajamra szorítottam a kezem, mert nem akartam emlékezni.

- Ne! Ne! Ne!

- Sss! Életem! Semmi baj! Semmi baj! - a bácsi megpuszilta a homlokomat, majd megsimogatta az arcomat. Láttam rajta, hogy sajnál. - Nagy trauma ez egy nyolc éves kisfiúnak - inkább magának mondta, közben felegyenesedett és hátra lépett. - Hatással lesz az egész életére - szorította homlokára a kezét, miközben néztem, hogy fekete zsákot beteszik egy hullaszállító autóba. Az újságírók a sárga elkerített szalagok mellett fényképeztek és mikrofonokkal a kezükben kérdéseket tettek fel. Ők éltek a lehetőséggel, nem foglalkoztak azzal, hogy egy legenda hunyt el. Kihasználták a lehetőséget és történelmet írtak arról, hogy egy híres színész szerencsétlenség miatt meghalt egy filmforgatáson. Igen. Meghalt. A szemem láttára. A szemem láttára égett darabokká a teste. Csak egy nyolc éves fiú voltam, de végig néztem. Miért? Mert az első másodperctől sérültem.

- Én titokban belógtam a f...forgatásra...m...mert... - és akkor kezdődött nálam a dadogás, a szótlanság és a némaság, ami rányomta bélyegét az egész gyerekkoromra. Az égéstől üvöltő hangot ami a tűz óriási lángjai közül jött, mai napig nem tudtam elfelejteni. És, hogy miért?

Mert senki nem takarta el a szemem, hogy ne tudjam végignézni.

- Jó reggelt, Lujsa néni! - egy régi kedves ismerősöm ajtaján kopogtam és mosolyogva köszöntem, miután beengedett. Bevásárló szatyrokkal a kezemben sétáltam a néni kicsi asztalához és a felületére helyeztem az átlátszó szatyrokat. Lujsa néni nyolcvan éves múlt. A fülembe jutott, hogy a lépcsőház sokszor akadályozza őt a közlekedésben, ezért több mint fél éve én szoktam neki vásárolni. Senki nem mondta, hogy csináljam, senki nem kért meg rá. Egyszerűen csak ismertem egy nénit, akinek a lábai már nem úgy mozogtak. A keze már nem olyan erős, a szíve is nyugodtságra ver.

- Nicholas! Életem! Nagyon szépen köszönöm! - ráncos kezével a szatyor felé nyúlt, miközben pénztárcámat a farzsebembe helyeztem, napszemüvegemet pedig a hajamra nyomtam.

- Hagyja csak, kérem! Mindent kipakolok! Tetszett már reggelizni? - a kicsi konyhában kinyitottam a régi hűtőszekrényt és mindennek megkerestem a helyét. Lujsa néni lassan ült le az egyik székre, közben mosolyra húzta színtelen ajkát. Szürke haját egy pici kontyban hordta, egy virágmintás ruhát viselt hosszú térdig érő zoknival. A szívemhez nőt. Szerettem őt. Segítettem neki. A gondolatba is belepusztulok, hogy életéből már nincsen sok hátra.

- Még nem reggeliztem, drágaságok! Gyenge voltam és tovább maradtam az ágyban!

- Akkor csinálok önnek valamit - fekete ingemet feltűrtem és mosolyogva a szemébe pillantottam. - Csinálok hozzá teát is! Vettem mézet is - miközben hátat fordítottam neki, ő tovább beszélgetett.

- Nem értem, hogy egy ilyen jóképű önzetlen fiatalembernek miért nincsen családja! - a pici raktár előtt megállt a kezem, miközben az uborkát a polcra helyeztem. A vállam felett hátra pillantottam és a ráncos arcát fürkésztem. - Nem szeretnél feleséget vagy gyerekeket? - sziszegve hunytam le a szemem, miközben próbáltam minden erőt összeszedni.

- Jó nekem egyedül, Lujsa néni - becsuktam magam mögött a régi ajtót, miközben megálltam az asztal mellett. - Ma este forgatunk - Lujsa néni nagy szemekkel fürkészett engem és kíváncsian várta, hogy tovább meséljek neki. - Egyre közelebb a forgatás vége - nyeltem egyet keserűen. - De én nem szeretnék a végére érni - a kenyeret a kezembe vettem, miközben megkerestem a helyét. Miután mindent kipakoltam, feltettem vizet a teának és a gondolataimba merültem. Színészi pályafutásom alatt ritkán fordult elő olyan, hogy valamit nem akartam megcsinálni. Ennek a forgatásnak a vége a ritka esetek közé tartozott. Nem tudtam mit tenni ellene, nem tudtam leküzdeni. Próbáltam kitérni előle, de csak azt értem el vele, hogy minden egyes nappal csak jobban fogok félni tőle.

- És utána pihenni fogsz?

- Tervezem, hogy elutazok - helyeztem a teafiltereket a vízbe, majd megkerestem a cukrot és a citromlevet. Tudtam, hogy Lujsa néni meg fogja kérdezni, hogy hova, ezért lelkileg felkészültem arra, hogy csalódott lesz. - Messzire megyek!

- Oh! És sok időre? - megszakadt a szívem, miközben a szomorúság átfutott az arcán, de nem tehettem róla. A szívem mélyén pihenésre és kikapcsolódásra vágytam. Fárasztó mindennap szembesülni azzal, hogy ismételten olyan cikkek keringenek rólam az interneten, ami nem igaz. Tegnap az új téma az volt, hogy valaki lefényképezett az általános iskola előtt miközben Jenna után futottam. A fényképen csak a hátam látszott, ezért sokan belekötöttek az illetőbe, hogy bizony ez nem az igazi Nicholas Collins. De igen, én voltam. Bár jobban örültem annak, hogy nem hittek a szemüknek. Jobb is így. Azért rossz híres embernek lenni mert minden nap ki vagyunk téve a pletykáknak. Bármikor szembe találhatjuk magunkat egy undorító hazugsággal, amit rólunk terjesztenek az interneten. Én már megszoktam és általában szarok a rólam készült hazugságokra és a cikkekre, de emiatt nem lehet kerek az életem. Ritkán csinálhatom azt amit akarok, mindig oda kell figyelnem magamra... és a többi olyan dologra, amivel példás magatartást kell mutatnom. Legyünk őszinték. Mindenki belefárad abba, hogy csak azért viselkedik példamutatóan mert bármikor lefényképezhetik. Én már kurvára unom, de színészi pályafutásom kezdetén elfogadtam, hogy ilyen szituációkkal is találkozni fogok.

- Igen! Pár hét...esetleg hónap - fenekemmel az asztal szélére támaszkodtam és a néni üveges tekintetébe pillantottam. - De ez csak nyár végén lesz, Lujsa néni!

- De akkor ki fog foglalkozi velem, ha te elmész? - suttogta maga elé nézve. Felsóhajtottam és a fejemet ráztam. Tanácstalan voltam, ezért nem válaszoltam, inkább a második szatyor felé nyúltam és kipakoltam a zöldségeket.

- Sok mézzel szereti a teát, igaz? - suttogtam szomorúan.

Délelőtt a mély garázsban az autóm felé sétáltam, miközben kezemben a kocsikulcsot fogtam. A gondolataim zakatoltak, nem hagytak békében. A tekintetem lesütöttem, miközben egy koszos ruhát viselő férfi sétált felém. Furcsa volt, mert amint megpillantott, tökéletesen felém sétált. A tekintetem lesütve zsebre helyezett kezekkel kerülni akartam, de ő szaporább léptekkel sétált felém. És ekkor megállt előttem. - Nincsen pénzem, haver!

- Tüzed van? - egy szál cigarettát nyújtott felém, miközben a szemébe nézve elbambultam. - Mondom van tüzed?! - csóválta a fejét. Emlékek jelentek meg előttem. Hangok és a mentőautó hangos szirénája. Ismételten ott voltam, mint huszonhét évvel ezelőtt. Fogságba ejtett és nem tudtam a jelenre koncentrálni. - Elmész te a francba, baszki! - vállával meglökött majd káromkodva elviharzott mellettem. A szememet lehunyva a hajamba markoltam és végig szántottam az arcomat.