- Nicholas! Kezdek aggódni! Órák óta nem veszed fel a telefont! Kérlek szépen, hogy hívj vissza amint ezt meghallgattad! Szeretlek! - könnyes szemmel nyomtam ki a hangpostát, miközben remegő kezekkel álltam a fürdőszobában és a tükörképemmel szemezgettem. A bizonytalanság és a félelem a hatalmába kerített. Rossz érzés rabja voltam, nem voltam se nyugodt, se kiegyensúlyozott. Napok óta rosszul érzem magam, a hangulatom pedig kiszámíthatatlan. - Akkor felhívom Piaot! Ő biztos tudja, hogy hol van - kerestem ki Nicholas ügyvédjének a telefonszámát, miközben rányomtam a névre és szám szélét rágcsálva vártam, hogy felvegye. A másodpercek lassan teltek, úgy éreztem, hogy bármelyik percben elsírhatom magam. Piao végül fogadta a hívásomat. - Öhm, szia! Én Jenna vagyok! Azt szeretném kérdezni, hogy tudsz valamit Nicholasról? - fürkésztem a csempét, miközben Piao válaszolt, de hangját nem hallottam tisztán, mert mentőautó hangos szirénája hasított bele a levegőbe.

- Jenna! Itt vagyok! - válaszolta Piao. - Jól figyelj arra, amit mondani fogok! - hadarta, miközben könnyes szemmel pillantottam a tükörképemre. - Nicholas megsérült - amint kimondta, minden forogni kezdett velem. Kezemet a hasamra szorítottam, miközben éreztem, hogy vissza fog jönni a vacsorám. Mikor azt hittem, hogy rosszabb már nem lehet, egy hirtelen mozdulattal hajoltam előre, hogy a vacsorám távozzon belőlem. - Itt vagy? Haló?

- H...hogy mit mondtál?! - köhögtem a hajamat hátra túrva. Izzadt a hátam, remegett a kezem. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben elájulhatok, hogy a testem elengedi a súlyát. - Mi van Nicholassal?! - kiabáltam és a mosdókagylóra ütöttem. - Mi van a párommal?!!

- Kórházba megyünk! Elküldöm a címet! Gyere ide! - és ekkor bontottam a vonalat.

Szinte lassított felvételben láttam, hogy kilököm magam előtt az ajtót, majd a kanapén található fehér táskához futok. Tenyeremet a hasamra szorítottam, mintha erőt tudnék meríteni az apró életből, ami bennem növekszik. Remegő kezekkel helyeztem vállamra a táskámat, miközben megfordultam, de ekkor Liamel találtam szembe magam, aki a lépcső szélén állt.

- Anya?! - suttogta. - Hol van apa? - vonta fel a szemöldökét, mire oldalra biccentettem a fejem és próbáltam visszafojtani a sírásomat. Liam elé léptem és puszit nyomtam a homlokára. Káosz. Túlságosan nagy volt a káosz, ami a percek alatt a fejem felé tornyosult.

- Anyának el kell mennie, oké? - simítottam a haját. - Nemsokára visszajövök!

- De baj van? - kérdezte, miközben tekintetemmel a tengerimalac felé pillantottam, aki egy szelet uborkával játszott. Próbáltam elterelni a fiam figyelmét, de Liam okos volt. Megérezte, hogy valami nincsen rendben.

- N...nem tudom - böktem ki, majd könnyeimet törölve megindultam az ajtó felé.

Miután beléptem a kórház forgó ajtaján, tekintetemmel a recepciót kerestem, ahol egy fiatal hölgy ült. A monitor tompa fénye megvilágította fáradt és karikás tekintetét. Az asztalon egy csésze kávé foglalt helyett, amit az ajkához emelt, miközben felém pillantott. - Nicholas Collins melyik szobában van?! - támaszkodtam a pultra, miközben kezemet a hasamra helyeztem. Miután a nővér útba igazított, végigfutottam a folyosón és megkerestem a szobáját. - Mi történt az apukáddal?! - suttogtam, miközben belöktem magam előtt az ajtót, és szembe találtam magam Nicholassal, aki az ágy szélén, egy melegítő szettben és pokrócban ült. Hatalmas kő esett le a szívemről, a könnyeimet megkönnyebbülten letöröltem, miközben leguggoltam elé. - Nicholas! - fogtam meg a kezét, amit az ölében tartott. - Életem! Mi...mi történt veled?! - ráztam a fejem, de Nicholas nem válaszolt. Láttam, hogy a válla be volt kötve, hogy valami történt vele. A halántékán lila sebek voltak jelen. Szinte lassított felvételben láttam, hogy némán kifújja magát, hogy csak pislog. Olyan, mintha egy olyan állapotba esett volna, amiből nem lehet őt kihúzni. - Mi történt veled, életem?! - helyeztem borostás arcára a kezem, de ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Nicholas vörös tekintettel a szemembe nézett, majd tenyerét a csuklóm köré fonta és egy határozott mozdulattal ellökte a kezem. A mozdulat mindennél jobban fájt. Nem akartam elhinni, ezért nagyokat pislogtam, hogy jobban lássak. A fejemet ráztam, magyarázatot vártam a viselkedésére. - Mit csinálsz? - fürkésztem az arcát, mire a szemembe nézett. Nem mondott semmit, csak nézett. Mintha egy megtört kisfiú ült volna velem szembe.

- Senkit nem akarok látni - mondta lassan, mire óvatosan leültem mellé az ágyra. Még mindig nem tudtam, hogy mi történt vele. Piao semmit nem mondott.

- Nicholas! Mi történt veled?! - kérdeztem értetlenül, mire felvonta a szemöldökét és apró mosolyra húzta az ajkát. Mintha kicserélték volna. Mintha történt volna valami, ami miatt rideg és távolságtartó lett. Azt mondják, hogy a fájdalom és a szenvedés megváltoztatja az embert, hogy minden megváltozik. De mi történt vele, hogy így viselkedik velem? Ekkor Nicholas felsóhajtott.

- Nem akarlak látni, érted? - azt hittem, hogy rosszul hallok. A kezemet automatikusan a hasamra szorítottam, az apró életre, amiről ő még nem is tudott. Ma reggel tudtam meg, hogy terhes lettem, bár régóta láttam jeleit. - Most értem el ahhoz a ponthoz, mikor azt mondom, hogy elég - a pokrócot lelökte magáról, miközben felém pillantott a mogyoróbarna tekintetével. Az arcát fürkésztem, a tökéletes vonásait, amit annyira szeretek. Néztem a haját, ami kicsit vizesen tapadt a homlokára. Úgy éreztem, hogy történt valami, aminek köze van hozzám. De mi történt?

- Ennek semmi értelme! - böktem ki mérgesen. - Mit tettem?! - mutattam a szívemre. - Mit tettem, amiért nem akarsz látni?! - tártam szét a kezem. Ekkor a fejét rázta. - Nicholas, szerelmem! - fogtam meg a kezét. - Mi a baj? - suttogtam, de ekkor nyílt az ajtó és két rendőr lépett be rajta. Annyira meglepődtem, hogy a lábam a földbe gyökerezett. A két férfi egy lapra, majd rám pillantott. Semmit nem tudtam, mégis féltem. Az ember a rendőrök jelenlétében valamiért mindig fél. Az egyik férfi végül bólintott.

- Jenna Gomez? - kérdezett, mire az ágy szélén ülve Nicholas arcát néztem, aki mélyen a szemembe nézett. Csak bólintani tudtam. - Jöjjön velünk, kérem! - adtak nekem utat, miközben elkerekedett szemekkel Nicholas szemébe néztem.

A főparancsnok irodájában üveges tekintettel fürkésztem az órát, ami éjszaka tíz órát mutatott. Egy vékony pokrócot és meleg teát kaptam. Vékony ujjaimat összetörten fontam a pohár köré, a testemen végigfutott a borzongás, miközben a meleg átjárta a testem. A nagy szerelem sem olyan, mint a versekben. Van a mámor meg a szenvedély, de később csak a fájdalom marad. És az utóbbi sokkal tovább tart. Emlékszek Nicholasra. Ott ült az ágy szélén, könnyek peregtek az arcán. Elképzelni sem tudtam, hogy mit érezhetett, hogy min mehetett keresztül. Csak láttam. Figyeltem. Összetört. Nicholas Collins összetört. Ha a szíveden ütnek sebet, a vérzés épp elég heves ahhoz, hogy belehalj. Ezt megtanultam. Nicholas pedig átéli. Most. Ma. A mai napon találkoztam az apám igazi arcával. Találkoztam, amikor bilincsben és rab ruhában hozták be az irodába. Még a lábán is bilincs volt. Senkinek nincs joga ítélkezni a másik felett. Az ember maga ítéli meg magát a tetteivel. Ha valaki elveszi a másik életét, főleg, ha ártatlanét, büntetésből ő is elveszti az élethez való jogát. A gyilkosság így lesz öngyilkosság, a természet törvényei szerint. Nevezzék bár sorsnak, vagy Isten kezének, a rosszakat végül megítélik, olyan érzékfeletti, természetfölötti módon, amelyet a halandó nem érthet és soha nem is fog érteni. Az igazságtalanság azonban sohasem marad büntetlen, azon egyszerű tény miatt, hogy minden ember meghal. És gyakran úgy halunk meg, ahogy éltünk. Úgy, ahogy megérdemeljük. Ha a halál nem, előtte az élet mindent visszaad.

- Huszonhét év - suttogtam magam elé összetörten. - Huszonhét éve tetted tönkre az életét - pillantottam apám szemébe, aki a fejét lógatta. Rá sem ismertem. Ő nem ilyen volt. Mi történt vele? - Annyi év telt el, de csak most kapod meg a büntetést ami jár! - sziszegtem a fogaim között. - Szégyellem, hogy az apám vagy! - böktem ki remegő kezekkel. - Ezt nem fogom tudni feldolgozni! Ilyen nincs! Az apám egy gyilkos! - támasztottam homlokomat a térdemre. - Istenem! - álltam fel és az ablakhoz sétáltam. - Mit műveltél apa?! - kiabáltam vörös arccal, miközben megtámaszkodott a szék támláján.

- Muszáj volt - suttogta maga elé. - Meg kellett tennem! - folytatta. - És nem bánom, hogy azon a napon megtettem - pillantott a szemembe, miközben oldalra biccentettem a fejem, mert nem akartam hinni a fülemnek. Nincsen fájdalmasabb annál, mint az ember egy olyan személyben csalódik, akit mindennél jobban szeret. Fájdalom Kín. Undor. Ezen az éjszakán minden jutott belőle. Apám szemébe nem tudtam nézni. Nicholas pedig egy falat épített maga köré. Rám se néz, hozzám se szól. A fájdalommal együtt csak vonszolom magam és az életet, ami bennem növekszik.

- Te tetted tönkre Nicholas életét! - üvöltöttem az irodában majd lassan lecsúsztam a székre. - Mindvégig te voltál! - helyeztem homlokomra a kezem, miközben ujjaimmal a bőrömet masszíroztam. - Hogy tarthattad ennyi évig titokban?! - pislogtam nagyokat. - Miattad Nicholas hozzám sem szól! - tártam szét a kezem, mire apa tenyerébe temette az arcát, majd így szólt:

- Nicholas édesapja viszonyt folytatott az anyáddal - amint kimondta, összehúztam a szemem és megszorítottam a szék karfáját, mert úgy éreztem, hogy bármelyik percben összezuhanhatok. Létezik olyan súlyos fájdalom, amit az ember már nem tud elviselni. Régi titkok derülnek ki. Barátok válnak ellenségekké. - Mikor megtudtam, hogy több van köztük mint barátság akkor én... - rázta a fejét. - Mérges lettem! - suttogta remegő kezekkel. - Bosszút akartam állni! - biccentette oldalra a fejét.- Azért mert a legjobb barátom volt! Azért mert elvette a nőt, akit szerettem! Amikor megtudtam, hogy titokban találkoznak, hogy megcsal...megfogadtam, hogy bosszút állok! - nézte a falat, miközben sírva szorítottam fejemre a tenyerem. - A legújabb filmjének forgatási helyszínén döntöttem úgy, hogy pontot teszek a végére! A baj az volt, hogy ott volt a fia aki...rosszkor volt rossz helyen! De már nem volt vissza út! Megöltem, mert...kefélt a nővel, akit a feleségemnek neveztem!

- Mi történt utána?! - sziszegtem az ájulás szélén. - Mi a fene történt?! Mondd el!! - üvöltöttem.

- A halála hírétől az anyád összezuhant de visszajött hozzám! Azt mondta, hogy csak egyszer - kétszer találkoztak! Azt is mondta, hogy csak össze volt zavarodva, hogy ő engem szeret! De akkor már nem számított! Nicholas Collins apja elvette a nőt, akit szerettem, én pedig elvettem az életét! - pillantott felém a válla felett, miközben nyílt az ajtó és a rendőrök léptek be rajta. - És nagyon sajnálom kicsim, hogy ezt így kellett megtudnod! - csóválta a fejét, miközben megfogták őt és hátánál fogva az ajtó felé taszították.- De évek után megszülettél te! Neked köszönhető, hogy elfelejtettük a múltat és a szörnyűséget, amit akkor történt! - a könnyeimtől homályosan láttam, de azt még láttam, hogy ráncos mosolyra húzza ajkát, majd így szólt: - De a szerelem mindenre képes! Én ennyire szerettem az édesanyádat! Megöltem az udvarlóját aki hátba szúrt engem!

- A börtönben fogsz megrohadni - zuhantam le a székről, miközben ép ésszel nem tudtam felfogni a történteket. Azt tudtam, hogy minden összedőlt körülöttem. Minden romjaiba dőlt.

Hát ez volt a nagy titok. Édesanyám és Nicholas Collins édesapja a múltban, a régi időkben, amikor én még nem léteztem, szeretők voltak.

Ez volt a kezdet.

De akkor most, hogy tovább?!