Miután leparkoltam az elhagyatott raktár helyiség előtt, a széldzsekibe csúsztattam a kezem, napszemüvegemet pedig a hajamra csúsztattam. Bezártam a kék BMW ajtaját, a telefonomat közben a fülemhez helyeztem. Az ügyvédem a harmadik csörgésre vette fel a telefont. - Piao! - szóltam bele feszülten, miközben megtorpantam a raktár előtt, ahol édesapámék régen forgattak. Szinte láttam magam előtt a rendőr autókat, a mentőt ahogy a sárga elkerítő szalag mellett állt. Láttam a helyszínelőket, akik édesapám letakart teste mellett guggoltak. Mintha ott lettem volna, huszonhét évvel ezelőtt, édesapám halálának a napján. A sors akarta, hogy visszajöjjek ide. Napok óta nem tudok alduni, ijesztő rémálmok gyötörnek. Tudtam, hogy ezek a rémálmok nem fognak maguktól elmenni, ezért nekem kell megtalálnom a lelki békémet. A szívem azt súgta, hogy nézzem meg a helyet, ahol édesapám életét vesztette. Végül eljöttem ide. Az évek alatt a raktár fala már omladozott, és idétlen firkál voltak a szürke falra vésve. A nagy vasajtó egy lánccal volt védve, de a lánc a padlón hevert, az ajtó pedig résnyire nyitva volt. - Megnézted a képeket, amiket az apámról küldtem neked? - bizonytalan léptekkel indultam meg a raktár felé. Több mint húsz éve történt, biztos voltam abban, hogy semmit nem találok a helyszínen, de talán a szívem és a lelkem megnyugszik.

- Elég aggasztó dolgokat találtam! - válaszolta a telefonba, miközben körbe néztem, majd beléptem a régi vas ajtón. A raktár olyan volt, mint amire én emlékeztem. Egy rövid emelkedő után egy hosszú korlát választotta el a tért, az ajtótól. Bizonytalanul álltam meg a rozsdás korlát előtt, miközben hunyorogva szétnéztem a hatalmas helyiségben. A falakat szintén firkálások díszítették, a padló poros és koszos volt. Valószínűleg helyi bandák és drogosok szokták használni, hiszen sörös dobozok és üvegek voltak széttörve a földön. - Szerintem nem fog tetszeni neked, amit hallani fogsz! Úgy gondolom, hogy apád gyilkosa bosszút akart állni valamiért! Valami dolog miatt hajtotta őt a bosszúvágy! - sziszegte a fogai között, miközben puszta kezekkel megszorítottam a kormányt. Újra ott voltam. Láttam magam előtt az autót, ami égett a lángoktól. Hallottam édesapám kétségbeesett kiabálását, láttam a fekete szénné égett karját, amit kidugott az ablakon keresztül. A tűz véresre égette a kezét, lemarta róla a húst. A csontjáig hatolt. Végül a fekete, szénné égett élettelen test, megadta magát. Miközben elbambultam, figyelmes lettem arra, hogy az ügyvédem hangját egyre halkabban hallottam. A vonal recsegett.

- Várj! Nem értem! Mit mondtál az előbb!?

- Nichol...szerintem ne menj oda! Figyelj azt hiszem, hogy.... - összeráncolt szemöldökkel hallgattam a hangját, de ekkor a vonal megszakadt. A telefonomat sziszegve helyeztem a széldzsekim zsebébe, miközben a szél fújt a régi, törött ablakok közt.

- Jó hideg van itt - nyakig felhúztam a cipzárt, miközben zsebre helyezett kezekkel lesétáltam a lépcsőn és könnyes szemmel szét néztem. - Még mindig nem tudtam feldolgozni - suttogtam a könnyeim között - Pedig ez sem most történt - a fekete x jelzésen álltam. Itt kezdődött a forgatás, édesapám pedig itt halt meg. - Vajon mit élhettél át? - pillantottam a rozsdás korlát felé. Szinte láttam magamat, ahogy a korlát mögött, sírok és üvöltök. A tűz önuralomra kelt. Megvilágította a kisfiú arcomat. Óriási könnyek csillogtak a szememben. - Pokol - suttogtam. - Pokol volt az a nap - összeráncolt szemöldökkel pillantottam előre, de ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. A raktár másik végéből két férfi sétált felém. Hunyorogva próbáltam keresni a tekintetüket, de fekete dzsekit és kapucnit viseltek, amit olyan szinten a fejükre húztak, hogy a szemüket nem láttam. Határozott és gyors mozdulatokkal sétáltak felém. Egyszerre léptek. Van az a pillanat, amikor az ember megérzi a fájdalmat és a rossz dolgokat. Én éreztem. A lelkem mélyén éreztem, hogy egy dolgot kell most csinálnom. El kell tűnnöm innen. Egy hirtelen mozdulattal fordultam meg, de amint megfordultam annyit láttam magam előtt, hogy egy nagy tárggyal fejbe vernek. A következő pillanatban éles fájdalom nyilalt a fejembe, a raktár színesre firkált falát homályosan láttam, végül éreztem, hogy a meleg elönti a halántékomat és eszméletemet vesztettem.

Huszonhét évvel ezelőtt

- Nicholas! - a pszichológus apró mosollyal az arcán fürkészte az arcomat, miközben az ablak mellett, a lehúzott redőny rései közt néztem a szikrázó napsütést. - Először is annyit szeretnék mondani, hogy Boldog tizennyolcadik születésnapot! - annyira meglepődtem, hogy a vállam felett hátra pillantottam és erőltettem magamra egy mosolyt. - Milyen érzés végre nagykorúnak lenni, hm? - mappáját a kezébe helyezte, miközben türelmesen a válaszomra várt. Miután kezemet elvettem a redőny felületéről, felvont szemöldökkel elmosolyodtam.

- Csak annyi, hogy végre a magam ura lehetek! Azt csinálok, amit szeretnék - dobtam le magam a kanapéra, miközben oldalra biccentettem a fejem.

- Nos! Ez teljes mértékben így van! És mit szeretnél csinálni? - angyali és megnyugtató hangja volt. Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam, akinek a segítségét elfogadtam. Bár soha senki nem engedtem magamhoz közel, ő olyan volt, mintha anyám helyett, anyám lett volna. - Mi a terved a közeljövőben?

- A közeljövőben? - vettem a kezembe a kék labdát, majd egyenesen az ablak felé pillantottam. - Színész szeretnék lenni! - amint kimondtam, ő határozottan bólintott. - Szeretnék édesapám nyomdokaiba lépni - tettem hozzá, majd fél szemmel a szemébe néztem és így szóltam: - Szeretném megtalálni a gyilkosát!

- És mit fogsz csinálni, ha megtalálod a gyilkost? - ráncolta ívelt szemöldökét. Ekkor a labdát egy mozdulattal ejtettem ki a kezemből és apró mosolyra húztam az ajkam.

- Meg fogom ölni...

Homályosan láttam, nem tudtam, hogy hol vagyok. Egy régi raktárnak tűnt, de annál több volt. Dobozok és nehéz ládák foglaltak helyet egymás mellett. Ismételten megpróbáltam kinyitni a szemem. Most már jobban sikerült. Láttam, hogy előttem egy fém asztal foglalt helyett. Az asztalon egy lepedő volt, az alatt pedig valami. A formájából ítélve több tárgy is lehetett alatta. Egy széken ültem. A kezem és a lábam erősen hátra volt kötve. Hiába próbáltam szabadulni, a vastag kötél feszesen és erőteljesen tartotta fogságban a csuklómat. - Hol vagyok? - sziszegtem, miközben próbáltam eltekinteni a vér foltoktól, ami a fehér nadrágon volt. - Ez az én vérem? - suttogtam magam elé, miközben a közelben halk zenére lettem figyelmes. - Ennek semmi értelme! Hahó! - kiabáltam, közben szabadulni próbáltam. A szívem gyorsan dobogott, az erőm pedig elhagyott. - Valaki megmondaná, hogy hol vagyok?!! - üvöltöttem az üres raktárban.

- Hát nem a mennyországban! - egy mély hang törte meg a csendet, miközben magam mögött mozgást észleltem. Tudtam, hogy bajban vagyok, csak az okát nem tudtam. Az emberek általában megérzik a bajt. Én éreztem. Tudtam, hogy ebből nem fogok jól kijönni. Egy férfi sétált elém. Zömök testű, agyon tetovált férfi volt. Kopasz volt, a fülében és az orrában is ékszer volt található. Öklét fenyegetően dörzsölte, fél szemmel láttam, hogy egy fegyvert tartott magánál. Nagyot nyeltem, miközben hátra biccentettem a fejem.

- Miért hoztál ide? - morogtam. Talán a félelem, de inkább a düh és az adrenalin beszélt belőlem. Nem tehette meg. Nem rabolhat el csak úgy. Engem keresni fognak. Az egész ország keresni fog. - Pénz kell? Azt adhatok! Van bőven! - kijelentésemre váratlanul elnevette magát, majd a fém asztalnak támasztotta az oldalát. Az arcomat fürkészte, miközben egy mozdulattal lehúzta az asztalról a takarót. Hunyorogva néztem, hogy mi van az asztalon, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Az asztalon egy liter benzin és egy öngyújtó volt. Amint tudatosult bennem a jövőm, amint rájöttem a dolgokra, mindent elkövettem annak érdekében, hogy szabadulni tudjak. Nem lehetett véletlen. Az életben semmi nem véletlen. Ha a sors ennyit szánt nekem, hát legyen, de találkozni akarok édesapám gyilkosával. A szemébe szeretnék nézni. Először és utoljára.

- Te ölted meg?! - horgasztottam le a fejem, miközben próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Ugyanazt a fájdalmat éreztem, mint akkor, amikor meghalt. Semmi nem változott huszonhét év alatt. Újra annak a fiúnak éreztem magam, aki mindent elveszített. - Azért hoztál ide, mert nyomozni kezdtem, igaz? - sziszegtem.

- Nem én öltem meg! De hamarosan találkozni fogsz vele - az öngyújtót a kezében tartotta, miközben hevesen dobogó szívvel kapkodtam közte és a benzin közt a tekintetem. Minden olyan ismerős volt. Nem! Ez nem történhet meg! Nem lehet ez a sorsom!

Az ember reménykedik. Reménykedik abban, hogy nem kell szenvednie, hogy mindig jót kap. Szorgalmasan dolgozik és mindent elkövet a szerettei boldogságának érdekében. Viszont ott a székhez kötözve nem gondoltam Jennára, nem gondoltam Liamre. Arra gondoltam, hogy most vagyok igazán apám fia. - Azzal fogsz megölni? - biccentettem a benzin felé. - Szép ötlet - nevettem el magam könnyes szemmel. - Kinek dolgozol te kutya?! - kiabáltam, ezzel pedig aláírtam a végrendeletemet. Szinte lassított felvételben láttam, hogy a liter benzint egy határozott mozdulattal a kezébe veszi, a piros kupakot pedig lecsavarja. - Azért ölsz meg, mert nyomon voltam? Nem akarjátok, hogy kiderüljön apám gyilkossáról az igazság?! - Kiabáltam. - Emlékszem rád! Fiú voltam, mikor utoljára találkoztunk, te szemét! - a szememet lehunytam, a számat becsuktam, amikor egyenesen rám öntötte a liter benzint. Mindent elárasztott a büdös, kellemetlen tömény szag. A ruháim rám tapadtak, az anyagon megcsillant a benzin, amit a rohadék rám öntött.

- Igen! Nyomon vagy! Ezért ölünk meg! - a fejét csóválta, miközben az átlátszó kannát félre dobta. Az asztalról a kezébe vette az öngyújtót, amit közel helyezett az arcomhoz. Próbáltam hátra biccenteni a fejem, de mozdulni sem tudtam. Kérlek, Istenem! Adj nekem erőt!

- Ki ölte meg az apámat?! - üvöltöttem a benzintől szétázott testtel, miközben a férfi a hátam mögé pillantott.

- Valóban tudni akarja, Mr. Collins?! - egy férfi hang törte meg a feszült csendet. Emlékszek, hogy a benzin az ajkaim között a nyelvemre folyt. Arra is emlékszem, hogy a szemöldökömet ráncoltam, miközben egy idegen férfi bakancsot pillantottam meg. A bakancs után csatlakozott egy kopott kék farmer, majd egy kockás ing és egy vastag piros mellény is. Nagyokat pislogtam, hogy felfogjam azt, amit ebben a pillanatban láttam. Küzdöttem a hányinger ellen és az ájulás ellen. A férfi arcát homályosan, majd tisztábban láttam. Végül ott ültem a széken és farkasszemet néztem a férfival, aki huszonhét évvel ezelőtt megölte az apámat. A sűrű könnycseppek eláztatták az arcomat, a szívem pedig apró szilánkokra tört. Éreztem, hogy ezt nem fogom kibírni. Tudtam, hogy ez maradandó sérülést hagy a szívemen. De Istenem! Itt van! Megtaláltam édesapám gyilkosát! Miközben a férfitól átvette az öngyújtót, én hátra biccentettem a fejem és végül így szóltam:

- Jenna tudja, hogy az apja, aki felnevelte egy gyilkos? - a helyzethez képest elnevettem magam, bár tudtam, hogy talán utoljára szívok friss levegőt. - Bukott rendőr, mi? - köptem ki a benzínt, majd oldalra biccentettem a fejem. - Tönkretetted az életem! - fejeztem be, mire az öngyújtó lángját fürkészte, tekintetében szinte csillogott a tűz. Végül felém nézett és így szólt:

- Menj az apád után! - ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy padlóra dobja az öngyújtót. Egy centiméter, fél centiméter. Egy mély levegő, kifúj...és láttam, hogy a benzin lángra lobban előttem.