- Gyere ide, kicsim - suttogva fogadtam Liamet, aki mosolyogva sétált felém. Miután leült mellém a kanapéra, puszit nyomtam a homlokára. Néma sóhaj hagyta el az ajkamat. Az életünkben semmi nem egyszerű, semmi nem tökéletes. A baleset óta Liam fél egyedül aludni, mintha teljesen kicserélték volna. Rémálmai vannak, szinte minden éjszaka sír. A szívem szakad meg, hogy a fiam szenved, hogy ekkora lelki megrázkódtatás érte őt. Számítottam arra, hogy a balesetnek lesznek maradandó következményei, de arra nem számítottam, hogy ennyire meg fogja őt viselni. Idejét sem tudom annak, hogy Liam mikor félt utoljára elalvás előtt, ezért kifejezetten feszült lettem. - Jól vagy, kicsim? - húztam magamhoz, miközben kezemmel a barna haját simogattam. Együttérzően fürkésztem a gyönyörű arcát, miközben a telefonom kijelzőjén megjelent Nicholas neve, hogy üzenetet kaptam tőle. Nem törődve az üzenettel, a fiamra figyeltem, aki álmos pillantással fürkészte a dohányzóasztalon található fehér telefont.

- Ki írt neked, anya? - pillantott a szemembe.

- Nicholas - simogattam a hátát, majd a kezembe vettem a telefont és gyorsan elolvastam Nicholas üzenetét.

22: 31 Nicholas

Azon gondolkodtam, mikor szeretnél bemutatni a fiamnak :)

Feszülten felsóhajtottam, a telefont lezártam majd együttérzően megráztam a fejem. Nicholasnak napokra volt szüksége, hogy feldolgozza a történteket és eljusson a tudatáig az, hogy szülő. Azóta szeretne bemutatkozni Liamnek, amióta feldolgozta a történteket, de én még képtelen vagyok elmondani neki. A fiam idegrendszere sem stabil az elmúlt napokban. Mindennél jobban szeretném azt, hogy mi hárman egy család legyünk, de szeretnék időt adni a fiamnak a gyógyulásra és a felejtésre. Tudtam, hogy a sors egymásnak szánt minket, hiszen okkal találkoztunk ott kilenc évvel ezelőtt. Liam volt ez az ok. És bármennyire is szerettem volna elmondani Nicholasról az igazat, sokkal fontosabbnak tartottam azt, hogy a fiam napok óta alvászavarral küzd és nem mer egyedül elaludni. - Szeretnél velem aludni? - erőltettem magamra egy mosolyt, de Liam nem tudott válaszolni, mert Nicholas Collins videóhívást indított. Azt már megtanultam Nicholasról, hogy őt nem szabad válasz nélkül hagyni, és hogy ő mindig megkapja azt, amit akar.

- Ez Nicholas bácsi? - mosolygott Liam. - Fogadd el, anya - kérdő pillantásokkal ajándékoztam meg a fiamat, miközben remegő ujjammal rányomtam a gombra és Nicholas jelent meg a képernyőn. A konyhájában ült. Fehér póló volt rajta. A póló kicsit feszült a testén, ezért kiemelte az idomait. A lámpa halvány fénye megvilágította a gyönyörű, borostás arcát. Akárhányszor magam előtt látom Nicholast, mindig tudatosul bennem, hogy ki ő valójában. Régen Nicholas Collin csak egy név volt a Wikipédiáról, az internetről és a pletyka magazinokból. Tudtam róla, hogy sok filmben kapott szerepet és néha magazinok címlapján is rajta volt az arca. Az egész ország ismerte, régen csillagot kapott a Hírességek sétányán. De minden megváltozott. A kitűnő és sikeres filmsztár, Nicholas Collins szerelme vagyok, ő pedig a fiam édesapja. A sorsunk ott dőlt el...kilenc évvel ezelőtt a kórházban. - Szia Nicholas bácsi! - integetett Liam, mire Nicholas felvont szemöldökkel a torkát köszörülte. A megszólítás nem tetszett neki, de mindig is megértő volt.

- Szia, Liam! - pillantott rám fél szemmel. - De jó így titeket együtt látni - támasztotta állát a kezére, miközben összeráncolt szemöldökkel megpillantottam valamit. Nicholas előtt rengeteg mennyiségű papír és mappa volt található. A sárga mappák egymásra voltak pakolva, rendszerezve voltak, viszont a lapok előtte hevertek. Próbáltam hunyorogni, rájönni arra, hogy mi áll rajtuk, de nem láttam semmit. - Hogy vagytok? - fáradtan ásított, miközben félre tolta a papírokat. - Liam! Miért nem alszol?

Szerelmes pillantásokkal ajándékoztam meg, leplezni sem tudtam, hogy odáig vagyok érte. Egy szó. Édesapa. Nicholas teljesen más hangnemben szólította meg Liamet. Közvetlen és barátságos volt. Az arcvonásaiban láttam, hogy már most ragaszkodik a fiához, viszont szomorú is volt, mert nem lehetett mellettünk. Már most tudtam, hogy Nicholas tökéletes édesapa lesz. Arra kifejezetten kíváncsi voltam, hogy fog neki állni az apaság és hogy fog megbirkózni a különböző akadályokkal.

- Mert félek - suttogta Liam, mire Nicholas azonnal a szemembe nézett. Liam arcát fürkésztem, aki mellemre hajtotta fejét és ajkához húzta a kék Toy Story-s takaróját. Láttam rajta, hogy aggódik, hiszen a teste megfeszült, az arcvonásai szigorúak lettek. Nem akartam plusz tehert nyomni Nicholas vállára, de joga van tudni, hogy mit érez, gondol, vagy mond a fia.

- Szeretnél inni egy meleg tejet lefekvés előtt? - mosolyogtam Liamre, aki rám figyelve elmosolyodott és a konyhába sétált. Kihasználtam az alkalmat, hogy Nicholasszal maradtam, ezért kicsit közelebb hajoltam a telefon képernyőjéhez. - Liam napok óta nem alszik - suttogtam óvatosan. - Úgy értem, hogy komoly rémálmai vannak - sóhajtottam. - Azt hiszem, hogy a baleset annyira megmaradt benne, hogy esténként nem szeretne egyedül maradni! A durva az, hogy amíg magunkkal voltunk elfoglalva, addig észre sem vettük azt, hogy Liam min megy keresztül! Sok ez egy nyolc éves fiúnak - suttogtam szomorúan, Nicholas pedig rezzenéstelen arccal figyelt engem. - Annyira jóképű vagy - biccentettem oldalra a fejem, mire az asztalnál ülve visszafogottan elnevette magát. - És a mosolyod is szexi!

- Átmenjek? - suttogta fél mosollyal az arcán. - Talán...- ekkor elkezdte piszkálni a csuklóján található fekete karkötőt. - Liam mellett lehetek! Hátra elalszik - ekkor a fiam felé pillantottam, aki a kezébe vette a motoros bögréjét, majd csillogó szemekkel pillantott felém.

- Kicsim! Átjöhet Nicholas bácsi?

- Naná! Gyere Nicholas bácsi! - kiabálta izgatottan, mire Nicholas az asztalra hajtotta a homlokát és vigyorogva a kamerába pillantott.

- Akkor megyek - suttogta. - És...

- Itt is alszol - fejeztem be.

- De csak a biztonság kedvéért....

- Gyere már - nevettem el magam, majd Nicholas hátra tolta a széket és bontotta a vonalat. A telefonomat a kanapéra csúsztattam, majd mosolyogva a combomra csaptam.

- Mit szólnál, ha meglepnénk Nicholast egy melegszendviccsel? - pillantottam az órára. - Jaj te gyerek! Aludnod kéne már - temettem tenyerembe az arcomat, Liam pedig a fejét kezdte el csóválni.

Amikor csengettek, mosolyogva ajtót nyitottam és szembe találtam magam Nicholas Collinssal, aki mint mindig, ma este is elképesztően jól nézett ki. Nem öltözött át, egyszerű szürke nadrágot és fehér pólót viselt. Szeretem, amikor tréning alsót hord, mert kiemeli a vonzó idomait. - Szia - egyik kezemmel átkaroltam a nyakát és puszit nyomtam a szájára.

- Jó estét, csillagom - karolta át a derekam, majd izgatottan pillantott a szemembe. Tudtam, hogy mire gondolt. A csillogó tekintetében szinte olvasni tudtam. Már nagyon szeretné látni a fiát. Amikor hátra fordultam, hogy belépjünk a házba, olyan dolog történt, amire nem számítottunk. Szinte lassított felvételben láttam, hogy Liam egyenesen Nicholashoz fut, aki a másodperc töredéke alatt felvont szemöldökkel leguggolt és széttárta a karját. Liam, Nicholas karjai közé futott, aki szorosan átölelte a fiát, kezét pedig védelmezően a fejére helyezte. Abban a pillanatban a szám elé kaptam a kezem és én is leguggoltam, mert annyira meghatódtam, hogy remegni kezdett a lábam. A könnyeimen keresztül csak homályosan láttam, hogy Liam átkarolja Nicholas nyakát, aki lehunyt szemmel tartotta Liamet a karjai között. - Istenem... - suttogta Nicholas könnyes szemmel, majd beszívta Liam hajának az illatát. - Mi ez a nagy öröm, hm? - tolta el egy kicsit magától, majd kezével megsimogatta Liam haját. Miközben azt néztem, hogy Liam, Nicholas karjai között volt, rájöttem arra, hogy a világon máshol nem fog találni védelmező helyet, az apukája ölelésénél.

- Én csak örülök, hogy itt vagy, Nicholas - Liam kicsi kezét Nicholas vállára helyezte, aki még mindig az ajtóban guggolt és Liam arcát fürkészte.

- Nem tudok betelni veled, te fiú - rázta meg lassan a fejét, majd sóhajtva felém pillantott. Ez volt az a pillanat, amikor szavak nélkül értettük egymást, amikor nem volt szükség szóra, mert tökéletesen értettük a pillanatot. Összetartozunk. Mi hárman. - Menjünk be - engedte el Liamet, miközben becsuktam az ajtót és zavartan csípőre helyeztem a kezem. Nicholas nem tudta levenni a szemét a fiáról. Még akkor is nézte, amikor Liam a konyhába sétált. - Mondjuk el neki - Nicholas megindult, de ekkor határozottan megfogtam a kezét, hogy a szemembe nézzen. A fejemet ráztam.

- Nincsen olyan állapotban - suttogtam. Mivel láttam Nicholas szemében a csalódottságot, közelebb léptem hozzá és arcára helyeztem a kezem. A borostája szúrta a tenyerem, ezért elmosolyodtam. - Elmondjuk neki együtt! - bólintottam határozottan. - Elmondjuk, de nem most - csóváltam a fejem, majd kettő puszit nyomtam az ajkára. Hüvelykujjammal megsimítottam, ő pedig kicsiket pislogva fürkészte az ajkamat. - Várj egy kicsit - álltam még mindig lábujjhegyen, miközben Nicholas átkarolta a derekamat. - Holnap...vagy...mindegy, hogy mikor csak ne most!

- Nehéz lesz kibírnom - sziszegte a fogai között, miközben Liam várt minket a konyhapultnál. - Ő a fiam - ekkor Liam felé pillantott, aki ügyesen felült az egyik magas székre és magához húzta az egyik lapos tányért. - Olyan mint én - suttogta a lapockámat simogatva. - Pontosan olyan mint én - mondta ki, majd összekulcsolta az ujjainkat és mosolyogva megindultunk Liam felé, aki már várt minket.