Bár a suliban való futkosás lenyugtatott kicsit, azért még mindig feszült vagyok. Próbálom rendezni a fejemet, de nehezen megy.

Ian a barátom volt, nyolc éves koromig, amikor kivették az otthonból. Amelie néni, az egyetlen rendes nevelőnő akkor már halott volt, tehát azzal, hogy Ian elment, teljesen egyedül maradtam. De nem is ez fájt a legjobban, hanem az, hogy aki addig a barátom volt, és megígérte, hogy írni fog meg meglátogat, hirtelen mintha elfelejtett volna. Nem hallottam róla többet.

Borzasztóan mérges vagyok rá. Tudta, mennyire nincsen senkim, hogy teljesen egyedül vagyok, mégsem írt, mégsem jött vissza soha hozzám. Az egyetlen volt, aki adott némi fényt a sok bántás közepette. Elvesztettem miatta a maradék kis hitemet a világban. Nyolc évesen.

Szóval annyira nem tetszik a dolog, hogy most meg egy csomó időt kell majd vele töltenem, ha nem akarok totál elveszni a suliban.

Az iskolai csengő nagyon idegesítő és irritálóan hangos. Mikor végre befejezi az a vacak, hallom, ahogy az iskola felbolydul. A folyosó végéről lépések és beszélgetés zaja hallatszódik, felém közelednek. Nem akarom, hogy bárki is megtaláljon itt, ahol senki nem lát. Eddigi tapasztalataim szerint abból nem sülhet semmi jó. Gyorsan  búvóhelyet keresek, szerencsémre pont beférek a pingpongasztal mögé.

Bár jelen helyzetben az előttem lévő nagy zöld mindenséget látom csak, hallani azért hallom, ahogy letelepednek a székekre, padokra és ott folytatják a beszélgetést.

- Mi van veled meg Bridgette-vel? Ő is mindig jönni szokott gangelni. - intézi az egyik fiúhang a másikhoz a kérdést.

- Hát... szakítottunk.

- Hogyhogy?

- Hát mert... - kicsit elmélázik a srác, ezért nem is tudja fojtatni, mert közben befut még valaki. Hallom, ahogy mindenkivel sorra lepacsizik.

- Nem láttatok egy elsőt valahol, akinek fehér foltok vannak a bőrén? Őt kaptam, hogy eligazítsam a suliban, de elfutott. - hát, Ian eddig nem kerestél, most már késő.

- Tulajdonképpen miért is keresed azt a lányt? Inkább örülj a szabadidődnek! - köszi Charles, most már igazán foglalkozhatnál a saját életeddel.

Én meg a fene nagy bátorságom. Egy pingpongasztal mögül, magamban szólogatok be mindenkinek.

- Tudod, mennyire utálom a félkész dolgokat. Ezt most már elvállaltam, szóval csak azért is megcsinálom.

- Te tudod. Amúgy... - és itt elkezdenek valami tök másról beszélni, én meg arra koncentrálok, hogy valahogy nagyon halkan megtornáztassam az elzsibbadt lábujjaimat.

A szünet nagy mázlimra nem tart túl sokáig, hamar elvonul a díszes társaság. Még várok egy kicsit, aztán megpróbálok kimászni a pingpongasztal mögül.

De nem vagyok egyedül, ugyanis a gondolataiban eddig csendben elmerült Ian Carson most kíváncsian néz rám. Azt hiszem, most már nem futhatok el. Remek.

- Szia! Ian vagyok!

- Nem is emlékszel rám?

- Miért, kéne?

- Basszus, részleges amnéziát kaptál a sokktól, hogy kikerültél a nevelőintézetből, és teljesen elfelejtettél?

- Mondja ezt az, aki látni sem akart soha többet. - Hogy mi van? Egyre kevésbé értem a dolgot. De azért fenemód meg vagyok sértődve.

- Nem én nem írtam neked!

- Dehogynem! Pont te nem írtál nekem!

- Igenis írtam!

- Nem!

- De!

- Nem!

- De!

- Nem! És még tök gyerekes is vagy ezzel a nem-de dologgal!

- Mondja ezt az, aki ugyanúgy ezt csinálja. De én igenis írtam! És direkt Gretával küldtem el, hogy kijusson hozzád!

- Gretával?

- Odajött, és azt mondta, bármennyire is utál, kiviszi neked a levelem, csak mert akkor biztos hamarabb kikerülök onnan, és akkor nem kell többet bámulnia a fejemet.

- Hát, nekem meg csak kifejezte, hogy mennyire szívesen beviszi a leveleimet, aztán sajnálkozva jött vissza, hogy hallani sem akarsz felőlem.

- Tulajdonképpen miért is bíztunk meg Gretában?

- Talán... mert nem volt más választásunk.

Csak csöndben nézzük egymást, és mosolygunk. Annyira hihetetlennek tűnik az, hogy a másik itt van!

És többé a suliban sem leszek egyedül.