Lassan két teljes hete lakom a White családnál. Nem sok minden változott azóta, akivel eddig nem voltam jóban, azzal továbbra sem lettem. Nem is ismertem meg senki újat, hiszen nagyrészt otthon ültem, felfedeztem a telefonom hasznos és kevésbé hasznos funkcióit, elolvastam az összes polcomon lévő könyvet meg próbáltam lelkiekben felkészülni a holnapi napra, amikor már suliba kell mennem.

Még van remény arra, hogy vannak más olyan emberek is, mint anyu, akiket nem érdekel, hogy hol milyen színű a bőröm, és még tudják látni az embert, aki belül vagyok.

Ja, és most végre, 15 teljes év után van végre anyukám. És ez... egyszerűen fantasztikus érzés! Tartozom valakihez, minden külső és belső hibám ellenére. És azt hiszem, hogy ő a harmadik ember az életemben, akit szeretek vagy szerettem. Így sem sok, de azért már valami.

Kicsit félek a sulitól. Mi van, ha még rosszabb lesz, mint az előző? Most sokkal több emberrel fogok egy iskolába járni, mindenki utálhat szíve szerint. És mi van, ha a középsuli tényleg olyan, mint a filmekben?

Az összes nyamvadt kétségemmel együtt rakom be a holnaphoz szükséges cuccot a táskámba - mert időközben olyanom is lett - meg készítem elő a holnapi ruháimat. Ez már a nap legvége, a vacsora után, ahol levegőnek néztek - nem volt az a szuperkellemes élmény, de legalább nem aláztak halálra, mint az intézetben

Kavargó gondolataim mellett elég nehezen megy az elalvás.

...

Az új sulim nagy, és rohadt sok ember van benne. Az egyetlen dolog, amiért még nem vesztem el benne, az az, hogy gólya vagyok és a többiekkel együtt terelgetnek a megfelelő irányba.

A többi gyerek amúgy amint meglátott, elkezdett tőlem tartani egy méter távolságot. Már két órája az eligazításon ülünk egy random teremben. A társaság látványosan unja a fejét, nem lehetünk túl lelkesítő tanárnak. Azt hiszem, az igazgatóhelyettes szövegel előttünk, de már akkor elvesztem a gondolataimban, mikor az első mondatát kimondta. Megpróbálok visszacsöppenni a jelenbe:

-... tehát a házirendet mindenkinek el kell olvasnia, függetlenül attól, hogy elmondtam nagyjából az egészet. Következő napirendi pont: mindegyikőtök kap egy felsőbb éves mentort, aki segít neki eligazodni az iskolában és beilleszkedni. A mai nap további részét velük fogjátok tölteni, hogy ismerkedjetek és feltehessétek a kérdéseiteket. Sally, kérem, hívja be őket! - a lelkes, fiatal tanár buzgón pattan az ajtóhoz és inti be az előtte állókat. A besereglők között ott van Charles is, aki reggel a lelkemre kötötte (vagyis inkább megparancsolta), hogy a suliban egy szót se szóljak arról, hogy mi egy háztartásban élünk. Nem mintha beszélnék bárkivel is, de mindegy. Az ighelyettes elkezdi felolvasni a listáját, természetesen én, Nia Abbot vagyok az első. Hannah Tills-t kapom magam mellé, aki első pillantásra tipikus szőke cicababa. Másodikra is. Elfintorodik rajtam, majd előveszi a telefonját és elkezd írogatni, elég sok mindent elárul róla.

Hosszú idő, amíg mind a nyolcvankét gólyának megkerül a mentor. Természetesen semmi nem mehet simán, mert Hannah elkezd hisztizni - fejhangon visítva, mert miért is lenne bármi ebben a csajban, ami nem tömeg:

- De nemáááár! Miért én kapom a nyomit? Aleeex, neked úgyis olyan helyes srác jutott, cseréljünk már! Majd meghálálom! - Ezzel a szöveggel odadörgölőzik Charleshoz. Várjunk csak! Miért hívja Alexnek? Bár jelen pillanatban ez épp tök mindegy, mert Charles eltolja magától a csajt.

- Bocs szivi, kecsegtető a hálád, de ezért a csajért még ez sem éri meg!

- De lééégyszii! Nézz csak rá! Ezzel semmiről sem lehet értelmesen beszélni! Még a sminket sem ismeri, amivel szebb lehetne! Bár... lehet, hogy ezen a csajon már semmi se javít!

- Nem vállalom el, most nézd meg, ki tudja milyen fertőző betegsége van, hogy ilyen foltos! Sózd rá valaki másra!

Már az egész terem minket hármunkat néz, aztán Hannah elkiáltja magát:

- Emberek! Kinek kell a foltos béka? Ingyen adom!

A teremben mindenki felröhög. Én meg ott állok, és próbálom nem elsírni magam. Aztán szépen lassan elül a zaj, senki nem mondja, hogy "Hát, azért nem annyira gáz a gyerek, jöhet hozzám", csak suttognak, kegyetlenül.

- Én vállalom.

Néma csend. Mindenki a hang irányába néz, kivéve engem, mert én nem merek odanézni. Aztán Hannah feleszmél:

- Kösz Ian! Gyere, beszéljük meg a tanárral is!

Követem őket a tömegen keresztül, lehajtott fejjel és szorgalmasan kerülgetem az elém kitett lábakat. Azok ketten már rég ott vannak. Mikor odaérek, már csak a végét hallom a beszélgetésnek:

-... ezt megbeszéltük. Kérem mondják a nevüket és az eddigi mentoráltjuk nevét!

- Hannah Tills és nyomi lány.

- Kisasszony!

- De hát ha egyszer az!

- Nia Abbot vagyok. - szólok bele a teljesen értelmetlen vitába.

- Köszönöm, Abbot. És az öné? - fordul a sráchoz, akire még mindig nem mertem ránézni.

- A nevem Ian Carson, a diákomat Leslie Stephennek hívják.

Amint meghallom a nevét, felkapom a fejem és végre van merszem ránézni. Egyértelműen ő AZ az Ian Carson, akit én ismertem. Nem bírok tovább ott maradni, el kell mennem a közeléből.

Kifutok a teremből, aztán megyek valamerre, de mivel nem ismerem a sulit, fogalmam sincs, merre nyugodt. Bár per pillanat mindenhol óra van, perceken belül csengetnek. Ez csak nehezíti a dolgot, mert lehet, hogy a most tök üresnek tűnő helyen általában borzasztó sokan vannak.

Végül egy fura, elkanyarodó folyosóvégre bukkanok. Az egyik falának egy pingpongasztalt döntöttek, a másik falánál két leselejtezett pad van, amik valószínűleg az őskor óta használatosak. Ide kuporodom le.