Elnézést a részek hosszúságáért és mert lassan érkeznek :/

Valahogy szépen lassan eljön az este is. Gyakorlatilag az egész délutánomat a szobámban töltöm, nem merek bárkit is zavarni. Befejezem a Csillagvonatokat, nem rossz könyv, aztán... aztán gondolkodom az egész mindenségen és amikor már nagyon kezd az egész unatkozásba fordulni, elkezdek egy másik könyvet. Szerintem én díjnyertes maratoni olvasó lennék, ha lenne ilyen cím. Mondjuk jó sok időm volt tréningezni.

Olyan hét óra környéke van, amikor már Gordon is hazaesik valahonnan. Természetesen a közös családi vacsora kihagyhatatlan. Borzasztóan furán érzem magam, mikor leülünk az asztalhoz, tekintve, hogy még soha semmi ilyesmiben nem volt részem. Ja, és mert Charles is utál, bármennyire is szeretnék jóban lenni vele.

Közös imádkozás után mindenki feszült csendben kezd el nyammogni. Gordon most először pedig rám néz és egy ellenszenves, majdnem hogy undorodó pillantás a reakciója a bőrömre. Jellemző.

Végül Annie töri meg a csendet. Elkezdi mesélni, hogy mit csináltunk ma, meg hogy hogy ment az örökbefogadásos mizéria, de nem sokat tud róla beszélni, mert Charles félbeszakítja. 

-Anya... tökre nem érdekel.

-Miért nem? Minden este meg szoktad hallgatni, hogy mi történt velem, sőt, még kérdezgetni is szoktál!

-Te érdekelsz. A csaj, akit idehoztál, mint Emma-pótlék, ő nem. Emma helyét soha senki nem fogja tudni átvenni! Ja, és még foltos is! Könyörgöm,  ha már muszáj volt valakit iderángatni, akkor nem tudtál volna valaki olyat szerezni, aki normálisan néz ki? Ez meg... pont olyan, mint egy tehén!

-Charles Alexander White! Ezt most azonnal visszaszívod!

-Nem, mert ez az igazság.

Annie hatalmas hévvel veszekszik tovább, Gordon a telefonját bújja, ezért senki nem veszi észre, ahogy a könnyeimtől alig látva felállok és felmegyek az emeletre. A kelleténél kissé erőteljesebben csukom be az ajtót. Na jó, úgy bevágom, hogy még lent is elhallgatnak egy pillanatra. Aztán folytatják, ha lehet, még hangosabban.

Ömlenek belőlem a könnyek. Nem csak a mai nap miatt, hanem az minden, eddig elnyomott fájdalmam is benne van. Az összes beszólás, becsmérlő szó, piszkálódás nyomorultsága, a sokéves magány és az, hogy senkinek se kellettem soha, mind átjár, mind azt suttogja, hogy nem kellek ide, csak egy fölösleges selejt vagyok.

Aztán mérges leszek mindenre és mindenkire. Istenre, aki semmi mást nem adott eddig, csak szenvedést. Az emberekre, akik nem képesek adni mindennek egy esélyt, csak ítélnek első látásra, ész nélkül. Ianre, aki képes volt csak úgy otthagyni egyedül. Minden egyéb tényre, ami ellenem van. Kívánok az egész mindenségnek nyomorúságos, minden jótól mentes jövőt!

A dühös sírás pedig szépen lassan álomba ringat.

...

Amikor felébredek, nyomorultabbnak érzem magam egy ázott verébnél. Nem túl fényes hangulatom ellenére a gyomrom majd kilyukad, ezért elindulok a földszintre valami ennivalóért.

A ház már elcsendesedett. A veszekedés elült, de a feszültség még mindig megmaradt, borús tőle a ház - vagy csak ezt képzelem bele a nyomott lelkiállapotom miatt.

A konyhaajtó előtt állva meghallom, hogy azért mégsem állt meg teljesen minden. Fojtott, de érzelmektől súlyos szóváltás fültanúja vagyok. Nem akarom megszakítani őket, csak megállok az ajtó előtt, onnan hallgatom őket. Oké, tudom, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de most mit csináljak? Fogjam be a fülem és sikítsak, hogy esélyem se legyen bármit meghallani?

- De pontosan tudod, milyen rossz fényt fog vetni ránk ez a gyerek! Már hallom is a szomszéd nénit: ,,Biztosan fertőző! Miért hoztak egy ilyen kórságos ifjat ide! Bezzeg az én időmben még nem kellett félni, hogy milyen betegséget kap el az ember a szomszédjától!"

- Nem érdekel! Mindenkinek jár egy esély!

- Nekem akkor sincs kedvem egy házban élni egy ilyen...

Annie látványosan befogja a fülét és nem hagyja, hogy Gordon végigmondja.

- Hogy beszélhetsz így róla? Ő a lányod, aláírtad azt a papírt, kezeld is úgy. Egy szülő feltétel nélkül szereti a gyerekét!

- Aláírtam, mert elegem volt a hisztidből! Tudod mit? Tartsd meg a kölyköt, helyette elmegyek én! Rám már úgysincs szükséged!

Ezzel a végszóval Gordon kiviharzik a konyhából, én pedig maradék kis lelkierőm segítségével eltűnök, mielőtt még megláthatja.

Bemegyek a konyhába, Annie az asztalnál ülve sír. Meglát és megölel.

- Drága Nia... Annyira, de annyira szerettem volna, hogy minden jól alakuljon és happy end legyen! Miért kell nekem ennyit szenvednem?

Kezd kissé túl hosszúra nyúlni az ölelés, főleg, hogy még egy teljes napja sem ismerjük egymást, de azért még mielőtt elengedem, a fülébe súgok egy mondatot:

- Köszönöm, hogy kiálltál értem! Ehrm... hívhatlak anyának?