Egy fél órát adok magamnak megemészteni az Ian dolgot, aztán lemegyek Anniehez. Sikeresen megértetem vele, hogy ismertem
Iant, de nem szeretnék róla beszélni.

Kitalálja, hogy csináljunk valamit közösen, én meg jó kislány módjára beleegyezem, végülis úgysincs más dolgom, meg persze nem kéne már így rögtön totál elvágni magam, ha már kaptam egy új lehetőséget.

Így kerülök el vele a legközelebbi bevásárlóközpontba. Soha nem éreztem külösebb késztetést arra, hogy ilyesféle helyekre járjak, lehetőségem sem igazán volt. Ezért aztán kissé bizonytalanul nézek körül és pontosan az a látvány fogad, amire számítottam. A jellemző plázás, hamisítás csillogás, de ha jobban megnézem a padlót például, látszik, hogy azért nem a legeslegtisztább hely ez az univerzumban.

Egyik márkás ruhaboltból megyünk a másikba, több ruhát próbálok fel, mint amennyit egész életemben sem szerettem volna. Ennek ellenére csak két kapucnis pulcsival és egy kabáttal bővül a ruhatáram, mert mindent vagy drágának,  vagy rondának találok.

Annie már feladja, mert bármennyire is szeret vásárolni, én az idegeire megyek azzal, hogy minden egyes darabban találok valami kifogásolnivalót. Már indulnánk is kifelé a plázából, amikor meglátok egy használtruhaboltot, aminek a kirakatában egyből találok egy pólót, amibe beleszeretek. Azzal a kikötéssel, hogy ez lesz az utolsó bolt, Annie enged a kérlelésemnek és bemegyünk. Annyira beleveszek a rendkívül sokszínű, sehol sem ugyanolyan kínálatba, hogy amikor Annie rájön, hogy tulajdonképpen mindenhol voltunk, csak élelmiszerboltban nem, amiért ő eredetileg jönni akart, hogy megkérem őt, hadd maradhassak itt.

-Persze, örülök, hogy végre találtál egy neked tetsző helyet! - válaszolja - Majd csörgess meg, ha kész vagy a válogatással, és jövök! Mondom a telefonszámom... - Várakozóan néz rám, majd mikor erre sem teszek semmit kicsivel türelmetlenebben szólal meg. - Mi lesz már? Hol a telefonod?

Szörnyen szégyellem magam és totál vörös leszek, mikor válaszolok:

-Nekem nincs telefonom. - halkan mondom, nem jó érzés, hogy milyen anyagi hátterem lehetett, ha még egy kis gombos vacakra se telt. Bár tény, hogy szükségem se volt rá, hisz Ianen kívül senkivel nem voltam jóban az intézeten kívüli világból (bár az intézeten belül sem).

Annie arca feledhetetlen. Nem az tükröződik rajta, hogy sajnál, amiért ilyen  szegény vagyok, hanem az, hogy nemes egyszerűséggel le van döbbenve, hogy hogyan tudtam élni nélküle. Döbbenetéből végül én szakítom ki:

-Öh... És akkor most mi legyen?

-Hát... Legyen az, hogy majd visszajövök érted, ha végeztem és utána együtt veszünk neked telefont.

Erre csak bólintok egyet, aztán visszafordulok a ruhákhoz.

Az új telefonom kék, okos, meg nagy. Választanom kell rá tokot is, ami szintén kék, apró virágokkal. Amikor hazaérünk, felrakjuk töltőre meg Annie elkezd rajta random izéket állítgatni. Bár... lehet, sőt szinte biztos, hogy csak én nem értek hozzá, azért tűnik úgy, hogy összevissza nyomkodja.

Az új cuccaimat berakom a mosógépbe. Beindítom a mosást, és hogy rögtön utána tudjak teregetni, a mosógép tetején ülve olvasok. Amikor elkészül, nekiállok a teregetésnek. Fantasztikus, hogy milyen ruhákat kaptam, meg az is, hogy Annie még a fehérneműboltba is elrángatott hazafelé jövet, szóval mostantól van melltartóm is.

Már jó részét kiteregettem a mosásnak, amikor lentről ajtócsapódás hallatszik, majd egy kiáltás:

-Szia anya, megjöttem!

Trappolás fölfelé az emeletre, majd valaki benyit a fürdőbe. A srác velem majdnem egykorú. további mélázásra nincs időm, mert észrevesz és rám ordít:

-Tűnés kifelé, Foltos tyúk!

Hát, azt hiszem nem leszünk egymást támogató, hű-de-jó testvérek. De azért megvárom, amíg végez a... dolgával, aztán folytatom a dolgomat. Természetesen mikor ő megy ki én meg be a fürdőajtón, jó alaposan meglök, csak hogy érezzem a szeretet.

És még a nevemet sem tudja.