Már a könyv harmadánál járok, amikor Annie felkiabál, hogy menjek enni. Mikor becsukom az ajtóm, feltűnik, hogy valami ragasztott felirat le van szedve az ajtómról. Nem látványos annyira, de azért látszik, hogy az ajtómra volt írva az, hogy Emma. Amíg lefele vándorlok a lépcsőn, körülnézek a házban. Furcsa, hogy mennyire más egy normális ház, mint az intézetbeli szobám. Ezt itt akkor rendezik át, amikor akarják, akkor raknak rendet benne, ha ahhoz támad kedvük. Nem kell egyszerre használnod a közös fürdőt, van magántered. Nem rossz, bár így elsőre kissé furcsa.

Az ebéd spagetti, sajttal, meg valami furcsa, zöld izével, ami fogalmam sincs miből lehet. Amikor megkérdezem, Annie elmagyarázza, hogy ezt pestónak hívják és fűszerekből, olajból és sajtból van. Picit bizonytalan vagyok először, de aztán megkóstolom és nagyon finom!

Miután megettük, Annie elkezd mesélni:

-Szóval, amit tudnod kell, hogy a közeli gimibe, a Medford High School-ba fogsz járni. Jut eszembe, le kéne adnom a papírjaidat. Döntsd el kérlek, hogy milyen órákra mész! Ha kell, segítek választani. Ezen kívül légyszíves találj majd ki magadnak egy sportot is!

A konyhaasztalnál ülve úgy döntök, szeretném, ha az életem része lenne, ketten megvitatjuk a dolgokat. Egy fél óra alatt megvan, hogy Kreatív írást, Biológiát, Természettudományokat, Pszichológiát, Szociológiát és Művészetet fogok tanulni. A sportot még nem sikerült eldönteni, mert nekem nem igazán akaródzik bármilyen sportot is elkezdeni. A többi diák biztosan sokkalta jobb nálam.

-Ki az a Charlie? Láttam a szobáját fent az emeleten. És miért volt az ajtómra írva, hogy Emma? - buknak ki belőlem a kérdések, amik már egy órája égetnek belülről.

-Charles a fiam, egy kicsivel idősebb nálad, egy iskolába fogtok járni, ő már a második évét kezdi. Emma... - mély fájdalom villan az arcán - a lányunk volt. Két éve halt meg rákban, fél év szenvedés után. Nyolc éves volt, mindannyian nagyon szerettük. A szemünk előtt lett egyre gyengébb, kedvetlenebb! Szörnyű volt! Azóta a családunk teljesen szétesett. Gordon csak dolgozik éjt nappallá téve, Charlie lázad, a lehető legkevesebbet van itthon, de ha véletlenül hazatéved, akkor is csak veszekszik. Én meg kétségbeesetten próbálom összetartani a családot. Szörnyen rossz őket magukból kifordulva látni. Ezért vagy itt, hogy hozz egy nagy csavart az életünkbe, hátha ez majd megoldja a dolgokat.

-De nem találtatok közelebb is árvaházat? Miért pont én vagyok a választottatok? Miss Hale mondott engem?

-Az egyik barátnőm mondta, hogy fogadjunk örökbe téged, amikor beszélgettem vele erről. Miss Halenek, annak a kétszínű perszónának semmi köze ehhez.

Elég furcsa fejet vághatok ennek hallatán, mert elneveti magát és hozzád űzi magyarázatként:

-Hallottam az irodájából, amit neked mondott, mikor pakolni küldött. Nem érdemled meg ezt a bánásmódot! Nem tettél semmi rosszat!

Melegség tölt el ennek hallatán és hosszú idő múltán először őszintén elmosolyodom. Aztán szöget üt a fejembe valami.

-Soha semmilyen újságban vagy műsorban nem szerepeltem, semmilyen közösségi médiafelületem sincsen. Akkor mégis honnan ismert engem?

-Évekkel ezelőtt örökbe fogadott egy kisfiút, aki nagyon sokat mesélt neki egy kislányról. Hiányolta és féltette. Annyira megmaradt a barátnőmnek, Katenek, hogy ennyi év után is téged, a kislányt mondott.

-De mégis ki volt ez? Az intézetben se nagyon voltak barátaim.

-Ian Carson. Nem ismerős?

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Gyorsan valami bocsánatkérés-félét motyogok és felviharzok a szobámba. Ezt meg kell emésztenem.

Ian... Ő még emlékszik rám?