-NIA! - egy újabb nap megszokott, első jelenete. Mindig elalszom, Miss Hale pedig mindig kiabál. Visszakiáltok neki, gyorsan rendbeszedem magam, aztán futok enni.

Itt, a springfieldi nevelőintézetben nem túl kreatív a vezetőség. A reggeli sosem túl változatos, valahogy mindig kisorsolnak a tíz, számukra elképzelhető reggeli közül az egyiket. Bár ez inkább úgy általában minden étkezésünkre igaz. Egy év után nagyon meg lehet unni, hát még én, aki már immár tizenöt teljes éve itt dekkolok!

Természetesen pontosan ugyanúgy megdobálnak egy-két rántottadarabkával, mint ahogy azt szokták, és elmaradhatatlanok a gúnyos szavak is. Szerencsére önbizalmam már rég nincsen, mert különben rombolhatnák tovább.

Nem mutatom, de kifejezetten fáj az a gáncs, amit az osztálytermekbe felfelé menet kapok.

A második óra felénél aztán kiderül, hogy mégsem a megszokott rendben fog minden történni, mert ekkor benyit Miss Hale és kikér. A folyosón csak a kezembe nyom egy nagyon elnyűtt sporttáskát és annyit mond:

-Pakolj!

Majd otthagy a folyosó közepén. Tanácstalanul állok, ezért visszafordul.

-Mondom, pakolj! Elvisznek, most azonnal! Ne várasd őket, és többé ne lássalak itt, te szörnyszülött!

Elsprintelek a szobámhoz, és gyorsan bedobálok a táskába mindent, amit a sajátomnak tudhatok. Siralmas, milyen kevés cuccom van. Így jár az, aki foltosan születik.

Szaladok tovább az Igazgatói irodába. Kopogok, majd Miss Hale kivételesen ajtót nyit nekem és az angyali (mű)mosolyával a bent ülő házaspár felé fordul.

-Itt is van! Nia, ők itt Annie és Gordon White, akik örkbefogadnak! Annie, Gordon, meglátják, milyen tündéri lány! Most pedig, ha nem bánják, el is mehetnének, mert még tengernyi intéznivalóm van!

A nő először meglepődik, mikor rám néz, aztán kedves mosoly kerül az arcára. Én is egy mosolyt erőltetek az arcomra. A férfi csak a telefonján pötyög valamit, aztán, mikor a felesége megböki a vállát, feláll és jön velünk.

Amikor kiérünk az intézetből, beszállunk egy nagyon újnak tűnő autóba. Annie hátraül, mellém, és megkérdezi:

-Nem rossz itthagyni az intézetet, ennyi év után?

Elfedve, hogy mennyire érzékeny pontra tapintott, mondok valamit, ami egy kissé közelít a valósához, de azért ez még mindig egy hatalmas hazugság.

-Hát, nem volt túl sok barátom, de azért hiányozni fognak a tanáraim. - igazából egyetlenegy nevelőnő hiányzik, de ő már nyolc teljes éve.

Kábé két órát utazunk. Meg is kérdezem, hova is megyünk. A válasz pedig Boston egyik külvárosa, Medford. Ezen kívül az út feszült csenddel telik.

Az autó végül megáll egy ház előtt, ahol én és Annie kiszállunk, Gordon pedig rohan tovább valahova. Az ajtó kinyílik, mi pedig belépünk. Annie felém fordul:

-Érezd magad otthon! Gyere - int nekem és felvezet az emeletre. Elmegyünk egy fürdőszoba meg egy Charlie feliratú ajtó előtt, aztán Annie benyit a harmadik helyiségbe. - Ez itt a te szobád. Most nézz körbe, pakolj ki, gondolkozz egy kicsit és dolgozd fel az új helyzetet. Majd szólok, ha kész az ebéd! Ketten ebédelünk, akkor majd jobban megismerkedünk! - már indul is kifelé a szobából, amikor utánaszólok:

-Annie, kérdezhetek valamit?

-Hogyne, drágám, mondjad csak!

-Tulajdonképpen miért fogadtatok örökbe Springfieldből, mikor van sokkal közelebb is árvaház? És miért pont engem?

Egy pillanatra lefagy és ettől én is lefagyok. Biztosan tudni akarom? Hiszen biztosan csak a nevelőintézet igazgatónőjének erőszakossága miatt választottak engem, a foltosat, a hibásat.

Az idő áll köztünk. Aztán igyekszem menteni a menthetőt.

-Midegy, inkább nem akarom hallani, ha nem szeretnél válaszolni rá. Felejtsd el!

Annie érzi, hogy a jelenléte nemkívánatossá vált számomra, gyorsan távozik, becsukja az ajtót. De azért még hallom, ahogy az ajtó előtt felsóhajt.

Az új szobámban van tükör. Miután kipakoltam a cuccaimat, ami, mivel tényleg szinte semmi volt, nem tartott sokáig, odaállok elé és tüzetesen megnézem magam. Igazából nem is vagyok olyan csúnya. Sőt, egész szépnek is mondhatnám magam, ha nem lenne a szemem körül két, szép nagy, fehér folt. Mint egy elcseszett szuperhősmaszk. Meg az is jó lenne, ha sehol máshol sem lennének rajtam foltok.

Igazából ha nem születtem volna velük együtt, nagyon más lenne az életem. Lenne két gazdag sznob szülőm, akiktől mindenre kapok pénzt amennyit akarok, de egyebet sosem, jártam volna rendesen óvodába és általános iskolába. Meg esetleg nem lennék egyedül, mint a kisujjam.

Ha nem tudnám, hogy milyen a barátság, talán nem emésztene minden egyes nap a hiánya. De valaki egyszer régen megmutatta nekem az érzést, aztán persze elment. Nekem meg azóta kegyetlenül fáj.

A szobám egyébként borzasztóan egyszerű, néhány fehér bútor, fehér falak, fehér ágynemű. Azt hiszem, a legjobb jellemzése az, hogy totál steril szoba. Nem úgy, mint a kórházban, inkább mint amikor valahol még senki nem lakott, nincs benne az a személyesség, nincs semmi jellegzetes vonás. Kár, hogy én semmit nem szeretek magamból kifejezni. Szóval a szobám, ha rajtam múlik, egy év múlva pontosan ugyanígy fog kinézni.

Megunom végül a tükörbe való nézést, főleg, hogy mennyire utálom a foltjaimat és bármit, ami rájuk emlékeztet. Ledőlök az ágyamra és észreveszem, hogy valami apró kifejező dolog azért van. Tíz-tizenöt darab könyv sorakozik sorban az egyik polcon, nem is tudom, hogy nem tűnt fel eddig, hogy a nagy fehérségben akad valami színes is. Feltérdelek, hogy jobban lássam. Kis vizsgálódás után megállapítom, hogy a könybek sok különféle műfajból lettek összeválogatva, hogy biztos találjon benne mindenki valami kedvére valót.

Mivel jobb dolgom és egyéb valamim, amivel elfoglalhatnám magam nincs, kiválasztok egy szimpatikus regényt, a Csillagvonatokat Philip Reeve-től és olvasok ebédig.