Fandom: Útvesztő (James Dashner)
Páros: Newtmas  -  Newt x Thomas
Hossza: 1490
Korhatár: nincs

Vége vannak a próbáknak. Rengeteg minden történt az elmúlt évek során, az Útvesztőben és a hatalmas falakon kívül. Végül Thomasék eljutottak a Paradicsomba, ám milyen áron...

--- W A R N I N G ---

s p o i l e r

A halálkúrában történek is megjelennek, és aki még nem látta (és meg akarja nézni), annak nem előnyös! ! ! !

Ugyanakkor az előzményeket idéztem a kiadott könyvből, szóval az a fordító és James Dashner érdeme az első pár sor. ^^ Köszönjük

A címet ihlette: Five For Fighting: Heaven Knows (szerintem tökéletesen Newtmas a dal)

Smile darling don't be sad

Stars are going to shine tonight 

Előzmények:

„- Ölj meg, vagy én öllek meg téged. Tedd meg!
- Newt...
- Tedd meg, mielőtt én is olyan leszek, mint ők.
- Én...
- ÖLJ MEG! –És akkor Newt tekintetet kitisztul, mintha az agyán átsöpört volna egy finom, enyhe fuvallat, és visszacsempészett volna belé egy kis épelméjűséget. Lágy hangon szólt hozzá: - Kérlek, Tommy. Kérlek.
                Miközben a szíve valami feketén tátongó űrbe zuhan alá, Thomas meghúzta a ravaszt."

........

               Thomas egy fakunyhóban ébredt fel. Hirtelen nem tudta, hogy a Tisztásra került- e vissza vagy még mindig álmodik-e. Szemei nedvesek voltak a könnyektől, amik álmában keletkeztek, letöröli őket nagy fájdalommal és lassan felült az ágyon. Nem a Tisztáson volt. Többé már nem is mehetett vissza.

                Erőt vett magán, hogy fel tudjon kelni és kisétálni a többiekhez, ha egyáltalán volt még, akinek köszönhetett. A kinti világ teljesen másként festett, mint amivel eddig találkozott. Nem hallotta a siratók gépies sikításait, sem a késlegyek őrjítő zümmögéseit. De legfőképp a buggyantak kattogását, ami az értelem elvesztésének következményeként jelent meg, és az önmaguktól való elszakadást jelentette. Helyette a tiszta égen cikázó madarakra figyelt fel. A tábor fele nézett, és apró léptekkel megindult a túlélők felé. Hirtelen görcsbe rándult gyomra. Mindenki elfoglalta magát a saját dolgával. Kicsit hasonlított a Tisztásra. Előtörtek belőle a „régi" emlékek. Az első napja, amikor rémülten próbált kijutni a dobozból, amikor megismerkedett azzal a csomó kedves emberrel (na nem mintha ezt mindenkiről el lehetett mondani) és a nap végén a tábortűz. Amikor Newttal először beszélhetett hosszabb ideig.

                Newt...

Túlságosan is elmerült gondolataiban és nem vette észre, hogy már emberek nyüzsögtek körülötte, és Minho, aki azonnal hozzá sietett, amint észrevette. Arcáról sugárzott a rosszkedv és a gyötrelmes gyász. Megálltak egymással szemben, de egyikük sem szólt. Csendben megölelték egymást és abban a pillanatban szemeikbe újra felgyülemlett a sós víz.

Nem volt szükség szavakra, hogy kifejezzék azt, ami éppen bennük tombolt.

                 Este Vince gyűlést tartott, ahol az elmúlt pár év, hónap, nap eseményeiről számolt be a rengeteg veszteségről, de egyben a győzelmükről is. A VESZETT-nek végleg vége. Thomas ezt követően megkérte haverját, hogy kettesben beszélhessenek. Nem volt könnyű egyiküknek sem. Thomasnak teljesen összetört a szíve. Nem tudja feldolgozni, hogy Newt, akit a bökött világon mindenkinél jobban szeretett, nincs többé és nem is jön vissza hozzá soha többet. Léte, hangja, illata, érintése... Mind elveszett. Thomas a levegőbe üvöltötte, hogy had találjon rá a Térképre, mely elvezet hozzá és ismét magához szoríthassa. Kitört belőle a pánikszerű sírás, ami néha csakhogynem hisztirohammá alakult át.

                Ezzel telt el az első nap a „Paradicsomban" Thomas számára. Minho megkérte Vince-t, had maradjon barátja abban a kunyhóban, amiben ébredt, mert az kissé kiesett a forgalmas részből és ott legalább volt ideje összeszedni magát. Hálás volt ezért Thomas. Nem jött azonnal álom a szemére, lelki szemei előtt egyfolytában Newt lebegett. „Kérlek, Tommy. Kérlek."

Újult erővel tört rá a sírás. Felidézte, hogy az Útvesztőben, egyedül akkor tért vissza a valóságba révületéből, mikor a szőke angyal eléállt és felsegítette a földről. „Nem fetrenghetsz egész nap a földön, Zöldfülű. Gyere, segítek". Sohasem felejti el az első találkozást. Még egy darabig ébren maradt, aztán végre elnyomta az álom.

                A nap első sugarai előbukkantak a hegyek mögött, amit Thomas végignézett. Teljesen átjárta a melankólia. Nem álmodta. A második napja megkezdődött és tisztában volt vele, hogy nem bújhat ki a feladatok alól, hiszen neki is ki kellett vennie a részét a munkából. Fogalma sem volt mi tévő legyen, hogyan tovább. A Tisztáson könnyűnek tűnt állást szereznie, mivel a Futárok feladata egyből lenyűgözte, mégha nem is csatlakozhatott azonnal hozzájuk.

                Brenda lépett ki az egyik közeli fakunyhóból és amint megpillantotta a fiút, egyből sietett is az üdvözlésére. Kimondhatatlanul örült a lánynak és átölelte.

- Szia Thomas – magába folytotta a mondat végét. Elszakadt Thomas fájdalmas öleléséből – Hogy érzed magad?

- Szia. Most Őszintén? Elég szarul.

- Tudok valamiben segíteni?

Legszívesebben rávágta volna, hogy „Hozd vissza Newtot és akkor jobban leszek", de most min változtatott volna, ha kimondja? Semmin. Sőt. Lehet még rosszul is érezte volna magát Brenda, mert neki is ugyanúgy az egyik barátja volt Newt. Emellett goromba sem akart lenni vele, ahhoz túlságosan kedveli.

- Talán ha körbevezetnél és segítenél elhelyezkedni? – mélyen magába szippantotta a levegőt és nagyon remélte, hogy ezt a témát minél előbb elfelejtik és egy darabig fel se hozzák, mert már nem sokáig bírta épp ésszel. Idegei kezdték felmondani a szolgálatot.

- Persze. Gyere, bemutatlak egy-két embernek. Biztosan megkedveled őket.

Két héttel később.

                A kórháznak nyilvánított kis házikóban egy árva lélek sem volt Thomason kívül. Az egykor életvidám, kíváncsi és folyton a megoldást kereső fiú elveszett. Ottmaradt a város romjai között. Amióta a Paradicsomba kerültek, a Kitöréssel sem találkoztak többet, de nem voltak hajlandóak figyelmen kívül hagyni a pusztító vírust. Ami egyszer megtörtént, az máskor is megtörténhet. Rene, az egykori VESZETT tudósa és kutatója, egyből szemet vetett a fiúra és igényelte a segítségét. Thomas nem ellenkezett, mikor ez a lehetőség felmerült, de csak később egyezett bele. Túl friss volt minden. Egyszer úgyis szembe kellett volna állnia ezzel és ez a munka ígéretesnek látszott. Mindössze Renevel együtt kellett dolgoznia, és azt tennie, amit mondott.

                Szeretett itt lenni és a különféle gyógyszereket előállítani Renevel. Kedvelte az idősebb nőt, akár édesanyjaként is tekinthetett volna rá, annyira a szárnyai alá vette. Azt se bánta, ha órákra egyedül hagyta, néha még várta is a pillanatot, hogy elmenjen és magára hagyja. Eldolgozgatott Thomas akáregymagában is, nem érezte szükségesnek az állandó felügyeletet, hisz nem volt se ügyetlen, se figyelmetlen. Bár időnként elvétett kisebb hibákat, nem számított, mert kijavította. A gondolatait Newtról, igyekezett elterelni a munka által, de ígyse járt százszázalékos sikerrel, hiába görnyedt az asztal felett éjjel-nappal.  Valahogy nem...

                Kezébe fogta a mellette lévő kémcsövet, amiben egy előre kikevert kékeslila lötty volt, csak azért, hogy ránézzen, majd tíz centivel arrébb tegye.

- Tommy... - Meglehetősen belemerült a munkájába, így mikor meghallotta a nevét, a földre esett a pipetta, amit a kezében tartott.

- Biztos megbuggyantam – megrázza fejét. Lehajol az apró tárgyért és mintha mi sem történt volna, folytatja a dolgát.

- Tommy?

- Newt. Csak a fejemben hallak, oké? Nem rémlik? Meghaltál.

- Én... Örülök, hogy újra hallhatom a hangod.

- Ez részemről is kölcsönös. Habár felettébb különös, hogy most kezdtem el hallucinálni rólad – amint kimondta a szavakat, egymás után, a sírás kerülgette. Erőt vett magán, nem engedett utat a fájdalmának és valamilyen szinten az önsajnálatának – Be kell vallanom... Lehet, tényleg megbuggyantam. Meg azt is, hogy nem ez az első. Tényleg ki akarsz idegileg csinálni?

- Sose tennék ilyen, tudod?

- Egyszer Minhóék is észrevették és még segíteni is megpróbáltak. Úgy látszik nem jártak túl nagy sikerrel – kínosan felnevetett Thomas és remegő kezei csak megnehezítették munkáját.

- Mi? Ők sem tudják?

- Mit?

- Ne szórakozz már velem Tommy – sóhajtott. – Az isten szerelmére! – megemelte hangját, mire Thomas felkapta fejét és az asztalra tett mindent, ami éppen nála volt és egy hirtelen mozdulattal hátrafordult.

- Mi a... - könnybe lábadtak szemei és odarohant a halottnak hitt barátjához – El se hiszem. Te – egyik kezével az arca felé nyúlt – igazi vagy?

- Amint látod – Lágyan, szinte suttogva mondta.

- Newt! Nagyon hiányoztál te bökött – amilyen szorosan csak lehetett, magához szorította a vékony testét és nem engedte el – Márcsak arra vagyok kíváncsi, hogy hogy a bököttbe élted túl?

- Hát... amikor magadba szúrtad a kést, kicsit mélyebbre sikerült, mint ahogy gondoltad. Azután én „leszúrtam" magam és tényleg azt hittem ott a vég. Ám az a kicsi véred is szétterjedt bennem és nézz rám. Meggyógyítottál.

- És hogy találtál ránk?

- Nem volt nehéz, hiszen ők találtak rám. Hátramaradt egy csoportnyi ember, akiket megbíztak a város átfésülésével. Így találtak az egészséges testemre, egyedül a mozgásra voltam képtelen. Viszont titokban akarták tartani előttetek, egészen addig, amíg az állapotom nem stabilizálódott biztosra.

- Mázlid van, hogy mázlista vagy.

- Mázlim van, hogy itt vagy.

Egymás nyakába borultak és mindkettőből előtört a sírás. Erre a csodálatos pillanatra érkezett meg Minho néhány ember kíséretével.

- Jól látok?

- Minho?! – Elengedték egymást és most Minhón volt a sor, hogy kifaggassa erről az egész katyvaszról.

                Thomas hinni se mert a szemének. Kezdett tényleg becsavarodni, hisz a szeme láttára halt meg Newt. Egyszerre lepte el szomorúság, düh, boldogság és megkönnyebbültség. Visszakapta Newtot. Az ő Newtját. A kis csapattal együtt, körbevezette az új területükön az „újoncot", majd a nap végén megkérdezte, hogy hol szeretne megszállni, mert meglepő módon Thomasnál meglehetősen sok szabad hely maradt. Persze, hogy nem utasíthatta vissza az ajánlatot Newt, így sötétedéskor kettesben vonultak vissza az enyhén elszigetelt kunyhóba.

               Beléptek az ajtón. Newt azonnal a már becsukott ajtónak nyomta Thomast. Ha tovább kellett volna türtőztetnie magát, abba halt volna meg. Newt gyengéden ráhajolt az ajkaira, amitől Thomas arca vörösen izzott és szíve kihagyott egy-két ütemet. Elámult a látványtól, ami elé tárult. A gyéren beszűrődő Holdfény olyan csodálatosan világította meg a fiú arcát, hogy késztetést érzett a csók viszonzására.

- Még sose volt igazi otthonom.

- Mostmár van. Mellettem.

- Szeretlek Tommy.

                Thomas odahajolt Newt füleihez és suttogott valamit, amitől Newt újult erővel kapott Thomas szája után, ezzel őrületbe kergetve egymást.

// ez is nehéz szülés volt megírni, mert mindjárt itt az érettségi és persze, hogy ilyenkor üt agyon a rengeteg ötlet... ez az egyik... de van egy másik éppen folyamatban, de valószínűleg az majd csak a vizsgák után fog napvilágot látni. 🌼 //