Aznap reggel a nap gyengéd fényei beszűrődtek Jungkook szobájának ablakán. A fiú rezignáltan bámult a plafonra, amikor kopogtak az ajtón. Seokjin lépett be, kezében egy csésze gőzölgő teával, melynek illata kellemesen betöltötte a szobát. Jungkook röviden pillantott fel, majd visszafordította tekintetét a plafon felé.

– Jó reggelt, Kook – köszöntötte Seokjin nyugodt, barátságos hangon. – Hoztam neked egy kis teát. Tudom, hogy nem szoktál inni, de gondoltam, talán most jól esne.

– Kösz, de nem kérek – válaszolta Jungkook halkan, és már nyúlt volna a telefonjáért, hogy elvonja a figyelmét a helyzetről.

Seokjin nem tágított, letette a csészét az asztalra, majd leült az ágy szélére. Figyelmesen tanulmányozta Jungkook arcát, látva a mélyen gyökerező fáradtságot és fájdalmat. Tudta, hogy a fiú belül vívódik, és nem lesz könnyű megszólítani őt ebben az állapotában.

– Jungkook, tudom, hogy most semmi kedved erről beszélni, és azt is, hogy már számtalanszor hallottad ezt tőlem meg másoktól is, de szeretném, ha most meghallgatnál – kezdte Seokjin. Hangja komoly volt, de türelmes. – Nem kérlek arra, hogy rögtön állj talpra. Nem is mondom, hogy most azonnal változtass meg mindent. Csak arra kérlek, hogy gondold át még egyszer, amit anyukádnak mondtál. Tudod, ő azért aggódik annyira, mert szeret téged, és látja, hogy szenvedsz.

Jungkook néhány másodpercig hallgatott, majd felült az ágyban, tekintetét azonban továbbra sem emelte fel.

– Én már feladtam, Jin hyung – mondta csendesen. – Minden nap úgy érzem, hogy nincs értelme folytatni. Miért küzdjek tovább, ha már semmi sem lesz olyan, mint régen?

Seokjin sóhajtott egyet, majd finoman megfogta Jungkook kezét.

– Értem, hogy így érzel. De hidd el, a küzdelem önmagában is értékes. Nem arról van szó, hogy mindennek újra olyannak kell lennie, mint a baleset előtt. Sok mindent nem tudunk visszafordítani, de az életünk még mindig tart. És mindig van lehetőség arra, hogy újra megtaláljuk a saját utunkat, még akkor is, ha az nem egyezik azzal, amit korábban elképzeltünk.

Jungkook tekintete elhomályosult, de figyelmesen hallgatta nagybátyját. Seokjin pedig folytatta.

– A te eseted nem reménytelen. Az orvosok nem mondtak le rólad, és mi sem tettük. Még rengeteg lehetőség van, és ha nem is állsz talpra most azonnal, az apró lépések is számítanak. Ha ma úgy döntesz, hogy nem adod fel, az már egy győzelem. Nem kell egyedül végigmenned ezen az úton. Itt vagyunk neked, és melletted állunk, bármi is történjen.

Jungkook mély levegőt vett, majd kifújta, mintha ezzel próbálná megkönnyíteni a lelke terhét. A szobára csend borult, és mindketten az eltelt percek súlyát érezték. Seokjin türelmesen várt, nem sürgette a fiút. Jungkook végül újra megszólalt, de hangja még mindig bizonytalan volt.

– Nem tudom, hogy menni fog-e, Jin hyung. Tényleg nem tudom. De... talán megpróbálhatom. Csak... nem akarom, hogy mindenki megint csalódjon bennem.

Seokjin szemeiben felcsillant a remény, de igyekezett nem mutatni túlzott lelkesedést. Gyengéden megszorította Jungkook kezét.

– Nem fogsz csalódást okozni senkinek, Kook. Senki sem várja el tőled, hogy egyedül megoldj mindent. Az a fontos, hogy próbálkozz, és mi mindig itt leszünk neked, bármi is történjen.

Jungkook bólintott, de arcán még ott volt a kétely árnyéka. Ebben a pillanatban Junghwa nyitott be az ajtón, kezében egy nagy könyvvel, amit az iskolából hozott.

– Kook, nézd, mit találtam! – csiripelte vidáman, majd odaült bátyja mellé. A könyv régi történeteket tartalmazott, tele varázslatos mesékkel és tanulságos történetekkel. Jungkook régen szerette ezeket a meséket, de már évek óta nem olvasott semmit szórakozásból.

– Aranyos vagy, Junghwa – mosolygott halványan Jungkook. – De most nincs kedvem olvasni.

– Csak egy történetet – kérte a kislány, szemeiben csillogó reménnyel. – Emlékszel, hogy régen mindig te meséltél nekem lefekvés előtt? Most én szeretnék neked mesélni.

Jungkook a kislányra nézett, aki olyan őszinte, gyermeki vággyal tekintett rá, hogy képtelen volt nemet mondani. Végül egy apró sóhajjal bólintott, mire Junghwa örömteli mosollyal kinyitotta a könyvet, és belekezdett az egyik mesébe.

Ahogy Junghwa halkan, kissé botladozva olvasott, Jungkook valami különös nyugalmat érzett. A kislány hangja, a könyv ismerős történetei és Seokjin nyugodt jelenléte mellett, mintha apránként enyhített volna az elmúlt évek alatt felhalmozott feszültségen.

Talán, gondolta Jungkook magában, talán mégis van esély arra, hogy valami megváltozzon. Talán érdemes lenne újra megpróbálni. Nem másokért, hanem önmagáért, és azért az életért, amit még élhet.

hiiii <33
itt is lennék a következő résszel
remélem tetszett ez a rövidke rész
pusszancs
2024.08.14. 7:38