All it'd take is one flight
We'd be in the same time zone
Looking through your timeline
Seeing all the rainbows

A lelkizésünk után tovább beszélgettünk, élveztük egymás társaságát, nevettünk, hülyéskedtünk és régi, kiskori emlékeket elevenítettünk fel.

Most éreztem csak igazán, mennyire is hiányzott nekem. A haja, a szeme, az illata, az ölelése, minden. Az az aranyos arca, mikor valami vicceset mondok és a szemei alatt összefutnak a nevetőráncok. Vagy amikor ideges és a száját harapdálja, vagy amikor zavarában hajtincseit tekergeti. A forrócsokitól maszatos pofija, pisze orra, tengerkék szemei.

Az egész lány egy kész csoda. Nem tudom mi lenne velem nélküle.
   

Most is itt ülök vele szemben az ágyán és hallgatom ahogy arról fecseg, milyen kis esetlen voltam mikor először korcsolyáztam.

—Emlékszel? Ahogy rátetted a lábad a pályára egyből seggre ültél. Apa alig bírt felállítani–nevetett.

—És te emlékszel, hogy utána simán lealáztalak?– húztam fel játékosan a szemöldököm.

—Szeretted volna te azt, Mendes.–kiöltötte rám a nyelvét, mire én két ujjam közé fogtam orrát.

—Nem hiszed?–megrázta a fejét.—Akkor menjünk ki a pályára. Mutasd meg mit tudsz.

—Rendben. Állok elébe, de ha lealázlak jössz nekem valamivel.–felém nyújtotta apró tenyerét, mire én belecsaptam.

—Megegyeztünk!

Megvártam míg felötlözik, előkeresi a korcsolyát, majd anyukájától elköszönve beültünk a fűtött autóba. Az út során Mid az ablakon át kémlelte a tájat,  én pedig a vezetésre koncentráltam. Megpróbáltam zökkenőmentesen menni, mivel bizonyítani akartam minden téren Midnek.  Azt akartan ezzel elérni, hogy hibátlan legyek a számára.

Bár, kettőnk közzül  sokkal inkább ő volt a hibátlan.

  
                                   
                                
_____________

 30 perces autóút után leparkoltam a korcsolyapálya előtti parkolóba, ami tömve volt, mivel a téli szünetben minden család eljön.

Elvégre ez Torontó.

 
Miután találtam egy üres helyet, ahová a kocsi is befér, kikászálódtunk a kényelmes bőrülésekből, majd a kissé rozsdás vasajtó felé vettük az irányt.

Midnightnak volt korcsolyája, hiszen itt él, nyilván minden télen lejár,  szüksége van sajátra, viszont nekem, aki Buenos Airesben élt öt évig, nem volt sajátom. Kölcsönözni kellett, de nem találtak az én méretemben, ezért  kisebbet vettünk ki. 

Szegény kislábujjam szenvedte meg.

A korcsolyákkal megvoltunk, felmentünk a pályára. Mivel öt éve nem léptem jégre, kicsit berozsdásodtam,  ha nem lett volna oldalt korlát, a gyógyuló orrom ismét eltört volna. Ami persze nem lenne szerencsés, tekintve, hogy épp Midet készültem meghódítani s ha mégjobban összetöröm az arcom akkor fele annyira sem néznék ki jól.

Pedig az tény, hogy Shawn Mendes jóképű.

Igaz?

   
 —Na mivan Mendes? Egy átlagos lány lealáz egy popsztárt?

Sorra szerencsétlenkedtem, Midnight pedig jót nevetett rajtam. Az előbb majdnem ráestem egy körülbelül nyolc éves srácra, aki ezek után sírva ment az anyjához, mondván molesztálja a cukrosbácsi. Ezek után mindenki hülyén nézett rám. Egyszer-kétszer fel is ismertek, így
meg kellett állnom aláírást osztogatni.

—Ha ha ha. Jól van beismerem, győztél. Jobban korcsolyázol nálam.–két kezem magam előtt emeltem fel, megadóan.

—Na gyere ide te nagy gyerek.–paskolta meg a fejem, majd engem kikerülve az ételes standhoz vonult.—Mivel az alkunk úgy szólt, hogy ha én nyerek kapok valamit, így ma te fizeted a vacsimat.–tapsikolt.

—Sziasztok! Mit adhatok?–a pincér csávó nyájasan elmosolyodott és mintha én ott sem lennék, diskurált az én Midnightommal!!!

—Helló. Kérünk szépen 3 adag sültkrumplit, egy hamburgert, egy nagy kólát, 2 adag nachost. És lesz még egy muffin és uuuu egy pite.-sorolta, majd hátrafordult s rámnézett.—Shawn, te mit kérsz?–a pincérrel összenéztünk, majd kitört belőlünk a nevetés.

Senki sem gondolná, hogy egy 167 centis lány, aki olyan mint a kisujjam, képes felfalni egy egész gyorskajáldát.

—Hogy bírsz ennyit enni te lány?–kérdeztem meg, miután leadtuk a rendelést s leültünk egy szabad asztalhoz.

—Fogalmam nincs. Egyszerűen csak a kajának élek.–rántotta meg a vállát, majd csendben szürcsölgette a kóláját.

Miután kihozták a rendelt ételeket,  megvacsoráztunk, úgy döntöttünk ideje lenne hazamenni. Kint már rég sötét volt, a havas tájat megvilágította a hold fénye, a csillagok szépen ragyogtak az égen. Hideg éjjel volt most is, így az autóban egy megváltásként  ültünk be. Amint elindultunk benyomtam a rádiót, ami az én egyik dalom játszotta.

Épp a Lost in Japan ment, úgy gondoltam, megtöröm a csendet s énekelni kezdtem.

—Na ne már, hogy a saját dalod akarod énekelni. Mennyire egoista vagy.–röhögött fel a mellettem ülő lány, majd átkapcsolta a rádiót valami francia énekesnőre.

Hát köszi.