I thought that
           I've been hurt before
                        But no one's ever left 
                                  me quite this sore
    

 Reggel iszonyatos fejfájásra keltem fel. Meg kell hagyni,  nem sokat aludtam az éjjel,  részben az időeltolódás miatt is, de az orrom sem hagyott sok esélyt rá.

Kikászálódtam az ágyamból s belenéztem a tükrömbe. Csodálom, hogy a látványtól nem tört szét az üveg, mert a bedagadt orrom, olyan látványt nyújtott, mint egy jókora, piros krumpli, s ha ez mind nem lenne elég, a szemeim alatt kék foltok húzódtak.

Inkább elnéztem a tükörből, s arcot mostam, majd lesétáltam a lépcsőn.

—Nem, nem egészen. Igen, december 24. Rendben. Visszhall.–a barna hajú menedzserem épp egy fontos megbeszélést tarthatott, mert idegesen fújta ki a bent ragadt levegőjét.

—Na mi a helyzet?–csoszogtam be a konyhába, mert frissen főtt kávé illatot éreztem.

—Öhm, Shawn. Én a helyedben nem innék abból.–nézett rám komolyan, mire én gyorsan kiköptem a számba vitt mérget.

Borzalmas íze volt, nem tudom, hogy lehet elrontani egy kávét, de Andrewnak sikerült.

—Amúgy, ami azt illeti, a jótékonysági koncerted, 24-ről 30-ra lett áttolva, annak reményében, hogy addigra elmúlik  az az izé, amit orrnak csúfoltak. Viszont most kapkodd magad, el kell menni, megnézni a stadiont.–tapsolt kettőt, majd felszaladt az emeletre.

_____________

A stadion a városon kívül volt. Elég nagy épület, telis -tele megannyi ülőhellyel. A színpadon, most csak egy gitár hevert, hátul épp a dobot szerelték össze. Egy nagy plakát volt a bejáratnál, amin az én nevem díszelgett hatalmas fekete betűkkel. Az ajtóban egy kopasz, negyvenes éveiben járó, dagadt pasas várt. Ő volt a stadion tulajdonosa, Mr. Charlie Lavigne

—Á itt van a kis városkánk dalospacsirtája. Hát, Shawn, rég láttuk egymást.–a soha az tényleg rég volt...

Mr.Lavigne megindult felém, majd egy hatalmas ölelésbe vont.  Azt hittem összetöri a csontjaim.

—Ühüm–segítségkérően néztem a mellettem álló szemüveges férfira, akinek a válla már rászkódott a visszatartott röhögéstől.

—Nos, azért jöttünk, hogy Shawn megnézze magának a terepet.–szólalt meg végül Gertler.

—Hogy ha gondolod, akár énekelhetsz is.–szólalt meg Charlie, miután kellőképp kiélte rajtam a szeretethiányát.

—Jó ötlet, Shawn menj énekelj valamit. Ajánlom, hogy ne orrhangod legyen.–kuncogta.

Sóhajtva megindultam a hatalmas színpad felé, felkaptam a kopott gitárt, majd leültem a színpad szélére. Azon agyaltam mit énekelhetnék. Akarva-akaratlanul, de a tegnapra gondoltam, s a Stitches akkordjait kezdtem tudat alatt játszani.

A hangom itt-ott elcsuklott, de ennek ellenére egész jól ment.

Miután befejeztem lesétáltam a színpadról.

—Jól van fiam, most ha akarsz elmehetsz, nekem még dolgom van.–veregette meg a hátam Andrew.

Egész eddig azt vártam, hogy elengedjen.

Kirohantam a stadionból, beültem a fekete autómba. Meg sem álltam a Spencer rezidenciáig. Muszáj beszélnem ezzel a lánnyal. Egyszerűen idegesít, hogy nem ugrott egyenesen a karjaimba. Más lány meghalna azért, hogy csak ránézzek, erre Ő megmakacsolja magát én meg persze  gürcöljek azért, hogy elmuljon a mérge.

Pfff, hogyne.

Kár, hogy úgyis tudja, hogy érte megteszem.

30 perc kocsikázás után, beparkoltam a  kocsimat a garázsunkba, majd lassú léptekkel átsétáltam a szomszédos házba. A falakat már égősorok tarkították, a régi rénszarvasos dísz is kint volt a ház előtt. A fehérre festett ajtóra pedig egy színes koszorút akasztottak ki.

Nagy levegőt vettem, majd kopogtam. Pár perc múlva lépteket hallottam, s egy pillanat alatt a nyakamba ugrottak.

—Úristen Shawn! De nagyra nőttél. Hogy vagy? Jól? Jaj de rég láttalak, gyere adjak egy nagy puszit.-nevetve hajoltam le, mivel a nő vagy tizenöt  centivel kisebb volt nálam.

Mrs.Spencer alapjáraton egy tündéri teremtés volt, szinte már a második anyám. Mindig is imádtam itt lenni, folyton a kedvenc csokis sütimmel csalogatott át. Istenien főzött, mindenkivel kedves volt és teljes szívéből szerette a körülötte lévőket.

Szorosan ölelgettem az ajtóban álló szőke nőt.

—Lassabban kisfiam, megfojtasz. –csilingelte.

—Elnézést, csak jó ujra látni önt.–vakartam meg a fejem.

—Jaj gyere beljebb. De kincsem, elmondanád mi történt az orroddal?–barna szemei kíváncsian méregettek.

—Hát tudja, tegnap összefutottam a lányával.–felnevetett.

—Ne haragudj rá, de meg kell értened. Öt éve elvesztette az apját és a legjobb barátját. Felkavartad őt. De adj egy kis időt neki, megnyugszik hidd el.

—Nem anya, nem nyugszom meg.–a lépcső tetején egy ideges Midnight álldogált.—Idejön ez a barom, teszi a szépet és még te is őt véded.–nézett anyjára, majd felém fordult— Egyszerűen nem tudja felfogni az a maroknyi agyad, hogy nem akarlak látni?–kérdezte.—Úristen, én eltörtem az orrod?

Hát szivem, a hangulatingadozásaid megmaradtak...

—Hát, az orvos azt mondta.–idegességemben felnevettem.—Nézd Nighty, nem tudtam, hogy neked rossz velem találkoznod. Sőt még apukádról sem tudtam, kihagytam öt évet az életedből, de helyre szeretném hozni. Kérlek, csak gyere át beszélgetni. Csak egy esélyt adj arra, hogy helyrehozzuk. Azaz, hogy helyrehozzam.Te is tudod, hogy a legfontosabb ember voltál az életemben, hogy nem az én hibám a költözés. Kérlek szépen.–kiskutyaszemekkel néztem rá, hátha megenyhül a szíve.

—Figyelj Mendes. Én nem akarom. Érted? Nem akarom újra átélni azt a fájdalmat, amit öt évvel ezelőtt. Tudom, hogy ismét itthagynál, hiszen  híres lettél, neked az a fontos. Én egy átlagos lány vagyok, nem férek bele a mostani életedbe. Tudom, hogy nem a te hibád a költözés. De azért kereshettél volna. Felhívhattál volna akkor, amikor szerződtetnek. Én akartam volna az első lenni, aki  meghallgathatja a zenéd. És ezzel törtél össze a legjobban, hogy nem hívtál fel, nem írtál. Tudod, miután elmentél magamba zárkósztam, majd egy hétre rá kiderült, hogy apánál végső stádiumos agyrákot diagnosztizáltak. Szűkségem lett volna akkor a legjobb barátomra. De nem volt velem. Te nem voltál velem. Egy hónap alatt vesztettem el két fontos személyt. Soha nem akarom mégegyszer ezt átélni, Mendes. Úgyhogy tűnj el! Ott az ajtó.–mutatott el irányába.

Leszegett fejjel indultam el. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire  összetörtem. Olyan erős lány, s mégis rossz látni, hogy min ment keresztül. És rohadtul igaza van, eg hónap múlva megint itt kéne hagynom. És az neki jobban fájna, mint nekem. Én képes voltam elzárni minden iránta való érzelmem, de ha újra csak lelépnék, teljesen tönkretenném vele.Ezt jobb itt abbahagyni. Nem engedhetem magam újra a közelébe, ha tudom, hogy a végén úgyis újra kikészítem.

Semmi esély már, hogy valaha is visszakapjam. Ebbe pedig bele kell törődnöm.