I saw you on a
Sunday in a cafe 
And all you did
was look my way

      —Te vagy a fogó.–a kislány hangja édesen vísszhangzott a tóparton, ahogy apró lábait fürgén szedte, nehogy bárki is utólérhesse őt.

Nevetve rohantam felé, kis kezei után kapva, de nem tudtam megfogni, hiszen felmászott egy fára. Én pedig akkoriban köztudottan nem tudtam fára mászni.

—Lassú vagy Mendes.–nevetett, majd egy hirtelen mozdulattal leugrott és magához ölelt. Szorosan fogtam apró testét, mintha soha nem akarnám elengedni.

Nem lehettünk többek, mint 6 évesek, de én már akkor éreztem valami különöset iránta. Valami megmagyarázhatatlant. Számomra is felettébb furcsa volt, de minden áron meg akartam őt védeni. Utáltam ha mással játszott vagy beszélgetett az iskolában. Azt akartam, hogy csak velem foglalkozzon, mást ne vegyen észre.  Mániákusan ragaszkodtam hozzá, de ahogy betöltöttem a tizennégyet, el kellett utaznunk.

—Gyülöllek Shawn Mendes!

_____________

Ziláltan ébredtem fel az éjszaka közepén. Barna hajam vizesen tapadt izzadt homlokomhoz.Újra ez az álom kerített hatalmába. 5 éve szinte megállás nélkül ezt álmodom. Nem tudom kiverni a fejemből.

"Gyülöllek Shawn Mendes"

Kimondhatatlanul fájtak akkor ezek a szavak, bár most magam sem tudom miért. Gyerek voltam, akit a szülei elrángadtak messzire. Gyerek voltam, és szerelmes. Igen, rosszul esett hallani ezt a pár szót, sőt, szívem szakadt meg az akkori könnytől áztatott arctól. Viszont mára már ezek  üresen csengnek az álmaimban. Nem érzek  semmit, akkor összetört a szívem s azóta sem gyógyult meg.

Mostanra a zenének élek, a rajongóimnak. Nincs időm holmi régi barátság emlékeire. Tudom, hogy akkor ott ragadt belőlem valami, s máig sem értem, miért jut eszembe, de lett egy olyan életem amit semmiért sem cserélnék el a régiért. Híresség vált belőlem, és több millióan szeretnek. Ha akkor nem utazom el a világ másik végére, mindez nem teljesül.

Cseppet sem bántam meg a költözést.

Igaz?

  A digitális óra zöld számlapján még csak hajnali 05:49 volt. Ma indulok hosszú idő után először vissza Torontóba.

Kikászálódtam a jó meleg ágyamból, majd vettem egy hideg zuhanyt, hátha attól megnyugszom s felébredek. 30 perc múlva vizesen tocsogtam be a szobámba, majd az első ruhadarabokat amik kiestek a szekrényemből felrángadtam magamra.

07:30.

Nagy sóhaj kiséretében feltéptem szobám ajtaját, majd lecsoszogtam a csigalépcsőn. Lent a konyhában anyám sürgött-forgott, apám újságot olvasott, a húgom  pedig eszeveszett módon pötyögtette a telefonját.

Korán reggel.

Kamaszkor.

—Szép jó reggelt család!–köszöntem, s egy cuppanós puszit nyomtam édesanyám arcára.

—Mi ez a jó kedv?–mosolyogott rám szülőm, de én csak vállat vontam.

—Mizu hugi?–ültem le, majd hirtelen ötlettől vezérelve kikaptam az említett  kezéből telefonját.

—Add azt vissza!–összeszűkített szemekkel meredt rám.

Esküszöm, ha tekintettel lehetne ölni, Aaliyah már a temetésem szervezné.

—Nem!–nyújtottam ki rá a nyelvem, majd szaladni kezdtem a készülékkel a kezemben.

—Anya!–sipákolta a húgom, mire édesanyám parancsolóan nézett rám. Elnevettem magam, majd visszaadtam azt ami Aaliyah tulajdona.

—Köszönöm.–felelte s újra pötyögni kezdtett rajta. Megborzoltam az ígyis kócos haját, majd félrevonultam telefonálni, ugyanis Andrew, a menedzserem hívott, így ezt muszáj volt felvennem.

—Jó reggelt majom.15 perced van kivánszorogni a reptérre, ha nem akarsz a következővel jönni.–azzal lecsapta a telefont.

Időm sem volt megszólalni.

Fél órára lakom a kicseszett repülőtértől!

 Eszeveszett tempóban rohantam át a pályaudvaron. Rengeteg embernek neki mentem, de nem volt időm visszafordulni.

 " Kérem az utasokat kezdjék meg a felszállást. "

Huh!

Épp időben estem be a repülőgép ajtaján. Andrew röhögve várt, szemüvege mögül figyelte, ahogy a csomagjaimmal szerencsétlenkedem.

—Majdnem elkéstél Mendes. Már azt hittem egyedül kell utaznom.–még mindig nevetett.

—Nem volt jó éjszakám.–néztem rá komoly arccal, majd bevágtam magam mellé és az eget kezdtem nézni. Imádok utazni. Olyankor mindig elfelejtem a gondjaimat, csak az emlékeknek élek.

 
 Az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Andrew a koncertet szervezte, én pedig a gondolataimba merülve ültem a bőrülésen. Fekete kapucnim a fejem tetején lógott, a nyakam elgémberedett, a végtagjaim pedig a mozgáshiány miatt zsibbadtak. Mintha apró hangyák szaladgáltak volna a lábaimon. Ettől az érzéstől pedig kirázott a hideg.

A landolásig körülbelül 2 perc lehetett, ezért becsatoltam a biztonságiövemet majd hirtelen éreztem a hasamban a nyomást.

Megérkeztünk.

Komótos léptekkel másztam ki az ülésből. Megtornáztattam elzsibadt végtagjaim, majd a csomagok után indultunk. Fura érzés volt újra itt lenni. Hirtelen minden emlék megrohamozott. Az első óvodai naptól a legutolsó itt töltött óráig.

Bevallom mindig is imádtam Kanadát, hiába volt  rideg. A hó nagyon közel állt a szívemhez, a jéghoki úgyszint. De aztán amikor elköltöztünk, többet nem láttam havat. A karácsony sem volt már ugyanolyan. Igaz, a szoba közepén ott állt a feldíszített fa, de kint hétágra sütött a nap. Olyan volt mintha a húsvétot is karácsonyfával ünnepelnénk. Viszont most egy részem boldog, mert december elején járhattunk s a karácsonyt még itt töltjük. Igaz, akkor este lesz a jótékonysági koncert, de legalább annyi év eltelte óta láthatok havat.

Erre a gondolatra megborzongtam. Valahogy rá kell vennem Andrewt, hogy engedjen hokizni.

Kivánszorogtunk a repülőtérről, majd taxit hívtunk, ami elvitt minket a régi házunkba. Mikor kiszálltam, hirtelen elöntött a melegség. Eszembe jutott az első napom ebben a hatalmas házban.

"—Anya, anya nézd!–a szomszéd lány boldogan mutogatott felénk. Édesanyja aranyosan mosolygott szüleimre, akik ezt viszonozták. A kislány átrohant az úttesten, továbbra is anyja kezét fogva.

  —Jó napot! Cornelia Spencer vagyok.–mutatkozott be a nő. Édes mosolya volt, megnyugtatott a hangja. Barna haja keretezte ráncosodó arcát. Olyan érzésem volt mellette, mintha a saját anyám lenne. Már akkor megszerettem őt.

  —Üdv, Karen Mendes.-kezetráztak. Anya beinvitálta őket a házunkba.

A két nő előre ment, mi pedig kint maradtunk.

—Szia. Hogy hívnak?–kérdezte a lány, de a válaszom meg sem várva folytatta.—Tudod, én is nem rég költöztem ide. Borzalmas új gyereknek lenni. Szinte senki sem barátkozik velem, mert nem ismernek, s esélyt sem adnak rá, hogy közel kerüljün egymáshoz. De mindegy. Azt gondoltam, hogy mivel te is új vagy s tudom, hogy milyen rossz ez, ezért szivesen segítenék beilleszkedni, bár még annyira nekem sem sikerült.  De lehetünk barátok? Akkor majd tudunk együtt játszani és nem lennél egyedül és persze akkor én sem.–hadarta el.

Néha már azt hittem nem fog levegőt venni. De ettől kedveltem meg, az izgágasága, aranyossága és nyitottsága miatt. Ráadásul igazán kedves volt tőle, hogy felajanlotta a segítségét, így bólintottam, ő pedig szorosan magához vont.

—Legjobb barátok leszünk.–suttogta."

Ez az emlék megmosolyogtatott. Olyan régi már, s mégis, minden apró részletre emlékszem. 

Tényleg úgy volt, ahogy mondta.

Legjobb barátok lettünk, senki sem tudott elválasztani minket.

Vagyis hát de.

A távolság.

 Megráztam a fejem, majd megindultan a kissé kopott, barna ajtóhoz. Recsegve nyílt ki. Bent viszont a szinte üres ház fogadott. Komor volt, a szürke falakat most nem lepte el a család összes képe, a kanapén már nem voltak ott a diszpárnák.

Átsétáltam a konyhába.

Mindenhol rend volt s üresség. A szekrényben egy beporosodott konzerven kívül nem láttam mást.

Nagy levegőt vettem, majd a régi szobámhoz mentem. Fel a lépcső tetején, balra a második ajtó  volt az én birodalmam. Belépve minden úgy volt, ahogy öt éve hagytam. Az összetört lámpa darabjai még mindig ott hevertek a földön.
Halványkékre festett falaimat énekesek, neves hokisok poszterei tarkították. Az ágyam meztelen állt a szoba közepén. Mélyet szippantottam a poros levegőbe, majd köhögő rohamok közepette kitártam az ablakom. A nap lágy sugarai töltötték be a szobát.

Ásítottam egyet. Fránya időeltolódás.

Szükségem van egy kávéra, viszont egy régi, penészes kukoricakonzerven kívül semmi nincs ebben a házban.

  
Hirtelen ötlettől vezérelve, felkaptam a ledobott kabátom, írtam egy smst Andrewnak, mivel a házban sehol sem találtam,  majd elindultam egy irányban.

A hó hirtelen hullani kezdett.

Felnevettem, majd kidugtam a nyelvem, hogy annyi év után végre megint megkóstolhassam a pelyhek hideg ízét. Megborzongtam.

 A boltok kirakataiban már most, december elején, ki voltak rakva a szebbnél szebb karácsonyi ajándékok. A kisgyerekek szánkóval a kezükben haladtak a közeli dombhoz. Én is lassú léptekkel sétáltam az ismerős úton.

Betértem egy eldugott kis utcába.
Itt van Torontó legfinomabb kávéja. Bár ezt kevesen tudják, mert a törzsvendégeken kívül nem sok ember téved be.

Rátettem a kezem a hideg kilincsre, majd beléptem. Hirtelen átjárt a melegség. Eddig észre sem vettem, hogy fázom.

Körbekémleltem.

Ez a hely semmit sem változott.

Még mindíg bézs színűek voltak a falak, melyekről képek lógtak le. Az asztalok szétszórva hevertek a teremben, vörös terítővel lefedve. A kiszolgáló pult mellett egy cserép kaktuszra, most girland volt tekerve.

Beljebb mentem, és egy eldugott asztalhoz ültem. Alig pár perc elteltéve egy pincérlány sétált elém. Haját szoros copfba fogta, míg kissé túlgombolt íngújjával játszadozott. Rámnézve kacéran elmosolyodott, majd megkérdezte, hogy mit hozhat.

—Egy forró csoki lesz, köszönöm.–mondtam majd előkaptam a mobilom, s írtam anyának is, hogy megérkeztem, ne aggódjon, mert minden rendben.

Miután Susan -a pincérlány- kihozta az italom, elmerengtem. Tizenkilenc , lassan húsz évesen még mindig forró csokit iszom.

Gyerekes vagyok?

Lehet, de kit érdekel?

A csengő halkan jelezte, hogy ujabb vendég érkezett.
Felkaptam a fejem, hogy odanézzek majd megláttam őt.

Haja az évek során hosszabb lett, szemei ugyanúgy csillogtak, mint öt évvel ezelőtt. Nem hittem a szememnek.

Ez nem lehett ő.

 Belépett, s leült egy hozzám közeli asztalhoz. Levette a rénszarvasos sapkáját, majd hirtelen rám nézett. Tágra nyiltak a szemei. Esetlenül intettem neki, de ő sértetten előrefordult. Puffogtam egy sort, majd én is elnéztem felőle.