Amelia megtörölte a szemét. Furcsa érzés volt sírni - nem értette, miért távozik a szeméből sós víz (még jobb kérdés, hogy hogy került oda), hogy miért nem tudja abbahagyni, hogy miért nem tud rendesen lélegezni. Idegesítette, hogy bár nagy szüksége lett volna rá, egyetlen megveszekedett zsebkendőt sem talált fekete pulóvere zsebeiben.

Amelia még soha nem sírt.

Szipogva felállt és elindult.

Miután elfutott, az erdőbe menekült. Egyelőre fogalma sem volt róla, hogy fog itt, víz és élelem nélkül túlélni, de még ez is jobb volt mint ott maradni.

Céltalanul kószált, rugdosta az avart, nézegette a fák ágai közt átszűrődő napfényt. Ritkán járt erdőben, nem igazán ismerte ki magát a növények között. Szegnek igaza va-

Volt.

Az ajkába harapott, hogy ne zokogjon fel. Nem értette az érzéseit, nem értette a helyzetet, nem értette, miért ölték meg a fiút, nem értett semmit...

Hangok.

Amelia felkapta a fejét. Valakik közeledtek jobb kéz felől. Bizonyára Ethan keresteti a lányt.

Megfordult és elszaladt.

***

Pár nappal később - nem számolta pontosan - éppen egy bokorról tépett le ehetőnek tűnő vadalmákat. Persze fogalma sem volt róla, tényleg az-e, de egyáltalán nem tudta érdekelni.

Éppen egy koszdarabkát pöckölt le az egyik almáról, mikor hirtelen avarzörgést hallott a háta mögül. Megpördült...

És elállt a lélegzete.

– Melly! Hát tényleg te vagy az!

– Sz-szeg... Hogy... De te... Te meghaltál – hebegte Amelia döbbenten. Az almák kiestek a kezéből és szétgurultak a földön.

De kétségkívűl Thomas Russo állt előtte. Fekete, 'mostkeltemkiazágyból' hajába pár gally ragadt. Véznább volt, mint bármikor, a ruhái koszosak, farmere el is szakadt a térdénél. De ez sem tudta megtörni a pimaszos, vidám csillogást sötétkék szemében, ez sem tudta letörölni arcáról a diadalmas vigyort.

– Ja, úgy tűnik, visszajöttem. Lehet hogy valami olyasmi történt mint Minékkel...

Amelia nem gondolkodott, a teste ösztönösen mozdult. Előreugrott és karjai közé zárta a fiút. Az felkacagott, elkapta Ameliát a derekánál fogva, és magához szorította.

Melly általában nem szerette az érintéseket. De ez valahogy mégis jólesett.

Aztán furcsa dolog történt. Szeg kicsit eltolta magától a lányt (bár elég alacsony fiú volt, Amelia 150 centijét simán belátta) és közel hajolt hozzá. Ujjait a lány álla alá helyezte, felemelte a fejét, egymás szemébe néztek. Mielőtt Ameliának leesett volna az a bizonyos tantusz, Szeg előrehajolt és egyszerűen megcsókolta.

Amelia egészen idáig nem értette, mit szeretnek ebben az emberek. Undorítónak találta. A szánk azért van, hogy együnk - vallotta.

Ez azonban valahogy... Jó érzés volt. Tudta, hogy más csókjától undorodna, s minden bizonnyal ellökné magától az illetőt. Szeg ajkai viszont mintha tökéletesen illettek volna az övére. Kissé szárazak voltak, de simák. Nem feltétlenül puhák, de ruganyosak. Szájának bogyó- és erdőíze volt.

Az egész nem tartott pár pillanatnál tovább, de ez épp elég volt ahhoz, hogy Amelia elméje teljesen kiürüljön, hogy minden bánata, minden veszteségérzete egy pillanat alatt elillanjon.

Mikor elszakadtak egymástól, Amelia érezte, hogy elpirul (ami persze semmi volt Szeg vöröslő arcához képest).

– Ööö, bocs, én nem... Szóval... Ha te nem...

– Mit nem?

Na álljunk meg egy pillanatra.

Szóval.

Szeg - Szeg! - megcsókolt.

Engem.

Most.

Itt.

És élveztem.

De akkor én... És ő...

Mi?

Mielőtt bármit is mondhatott volna, valaki felkiáltott mögöttük.

– Szeg! Tényleg élsz!

Min szaladt előre, ráugrott a fiúra, és szorosan megölelte. Noah lépdelt mögötte, ahogy meglátta Ameliát, kifejezéstelen arccal biccentett.

– Mondj el mindent! – követelte Melinda, amint elengedte Szeget. – Hogy-hogy itt vagy?

– Fogalmam sincs – rántott vállat. – Az utolsó dolog, amire emlékszem, az, hogy összeestem a templomban.

– De hogy volt, egész pontosan? – szólt közbe Melly. Min felé fordult, ahogy meglátta, elmosolyodott.

Szeg mintha befelé fókuszált volna. – Éreztem, hogy belém fúródik a kês. Éreztem, hogy... Átjárja a szívemet. Mintha mindenem elzsibbadt volna. Az agyam megszűnt működni és a padlóra estem. Aztán... Semmi. Innen pár száz méterre tértem magamhoz. Még csak egy lyuk sem volt a ruhámon. Melly-vel még pár perce futottunk össze.

– Nem te vagy az egyetlen, aki így járt... – mondta Min. – Hector - tudjátok, Hector Quino, az imakör vezetője - leugrott a szakadékba. Ma reggel egyszerűen besétált a főtérre.

– Akkor most mi van, senki sem tud meghalni? Mind újraindulni, úgy, mint ti? – ráncolta Szeg a szemöldökét.

– Fogalmam sincs... De ez is egy lehetőség.

– Vajon mindig is így volt? – tűnődött Szeg. – Korábban sosem patkoltam el – ugye tudod, hogy ez milyen hülyén hangzott –, de az is lehet, hogy minden alkalommal újraindultam volna.

– Haltak meg Fire Lake-i gyerekek. Emlékeztek Maryre és Pete-re? Ők nem jöttek vissza.

– Egyre csak a főtér jár a fejemben, újra és újra. Nyilvánvalóan oka volt annak, hogy elgázosítottak bennünket. Lehetséges, hogy ez az – szólalt meg Noah.

Amelia megrázta a fejét. – Engem lelőttek, mégis itt vagyok.

– Igaz, ráadásul mi Noah-val már ötször meghalunk. De emlékeztek? Mi ketten béták vagyunk, Melly pedig gamma. Plusz volt még két alany. A Nemezis Projekt két embert használt tengerimalacként a korai próbákon. Aztán az egész évfolyamunkat összegyűjtötték, hogy aktiválják a végső tervüket. Az a gáz valószínűleg valami kísérleti vegyszer volt. Lehet, hogy megfertőztek mindenkit, ugyanazt adva a többieknek, amit nekünk gyerekkorunkban. Ami viszont Mellyt illeti, fogalmam sincs, ki ő, vagy hogy jön a képbe.

Furcsa fogalmazásmód, Min.

– Az oltások előkészítős korunkban – csettintett a lány. – Noah-t és engem elvitték az erdőbe. Lehetséges, hogy beinjekcióztak bennünket valamivel, aztán évekig tesztelték, hogyan reagálunk. Mígnem a rohadékok kêszen álltak arra, hogy az egész évfolyamot megfertőzzék.

– De hová mentek? – vetette ellen Szeg. – Ez nem magyarázza meg, miért tűnt el mindenki, amíg mi eszméletlenül, vagy... Vagy holtan hevertünk a téren. És hogyan állt helyre a völgy? Ez egyszerűen nem fér a fejembe, bármerről is igyekszem nézni. Az épületek nem szokták kijavítani önmagukat.

A hegyekről nem is beszélve.

– Igazad van – sóhajtott Min.