– Láttad te is, ugye? – bökött Szeg a Palló romjai felé.

– Szerinted miért jöttem ki ide? – forgatta a szemét Amelia. – Konkrétan behallatszott a házba a robbanások hangja.

– Nem is tudom, hogy juthatott ilyesmi az eszük-... Várj, az nem az egyik fura jeles teherautó?

– De, az.

– Basszus, ezek mindenhol ott vannak? Bár, most még jobb is lett volna, ha hamarabb ideérnek és leállítják a táborozókat. Nem fogjuk így, összeköttetés nélkül sokáig húzni – ráncolta össze a homlokát Szeg.

Jé, eddig észre sem vettem, milyen kék a szeme. Mintha egy darabka eget tömörítettek volna a pupillája köré.

– Gondolom, így akarták megakadályozni, hogy a "kinti" problémák elérjenek hozzánk is. – vont vállat a lány. – Na nem mintha Fire Lake-ben ne lenne elég baj.

– Apropó problémák. – Szeg fürkésző, és - ahogy Melly bűntudatosan megállapította - csalódott pillantást vetett rá. – Múltkor túlságosan izgultam, így nem kérdeztem rá... De te tudtad Min titkát, igaz?

Nem is igazán kérdés volt, inkább kijelentés.

Amelia kimérten bólintott. – Nem árulhattam el neked. Ez az ő titka. – De nem mert a fiúra nézni.

– És láttad, ahogy megölik... – Szeg is a távolba bámult. – Én biztosan sikoltozva rohantam volna el a helyszínről. – A fiú hangja mintha kissé elismerően csengett volna.

– Én is elszaladtam, csak egyetlen hang nélkül. – Amelia borzongva gondolt vissza a fekete öltönyös férfi tekintetére. Talán ő is olyan, mint én...?

– Melly... – Szeg szemmel láthatóan nem találta a megfelelő szavakat. – Te... Neked... Szóval, neked, nincsenek... – Óvatosan az értetlen lányra pillantott. – Érzelmeid? M-mármint, úgy értem, hogy mindig olyan kifejezéstelen az arcod. Eddig egyetlen egyszer láttalak mérgesnek. Egyáltalán nem hatott meg, hogy a szemed előtt meghalt egy ember!

Amelia, saját magát is meglepve, váratlanul elmosolyodott. – De igen. Vannak érzelmeim. Csak... Hogy is fogalmazzak? Úgy vettem észre, mintha valahogy enyhébbek lennének a többi emberénél. És, miért kéne megrendülnöm attól, ha meghal egy olyan valaki, akit nem is ismerek? A halál az élet része. Ha folyamatosan azon izgulsz, hogy ne halj meg, nem is élsz igazán.

Szeg elkerekedett szemmel nézett Ameliára. – Hihetetlen vagy – motyogta, aztán észbe kapott, elvörösödött és mentegetőzni kezdett. – M-mártmint, nem úgy értettem, h-hanem hogy ez izé, nagyon... B-bölcs gondolat...

Amelia a korlátnak támaszkodott, és fürkészően nézett a fiúra, de nem szólt egy szót sem.

– Na és... Ha nem hat meg azok halála, akiket nem ismersz, akkor mi van... – Szeg egy pillanatra elhallgatott. – ... Édesanyáddal?

Amelia összevonta a szemöldökét. – Anyám nem volt egy értékes ember. És nem ismertem.

Amelia nagyon szerette volna, ha Szeg fölismeri, hogy ez az a pont, az a határ, amit tapintatnak neveznek, de a fiú érzelmi intelligenciájából szemmel láthatóan hiányzott ez a fogalom.

– Tényleg, még sosem kérdeztem. Hol éltetek, mielőtt ideköltöztetek volna? Milyen suliba jártál? Ott voltak barátaid? Voltál már szerelmes? Anyukád mit dolgozott? Ismerted apukádat? Hol szület...

– Tudod mit? Kössünk alkut. Ha mindezt megválaszolom, te is felelsz egyetlen kérdésemre. Mi van apáddal? – vágott közbe a szóáradatot megelégelő Amelia. A kérdés már régen fúrta az oldalát.

Szeg döbbenten tátogva pislogott a lányra. Melly szinte látta, ahogy felhúzza maga köré azokat a bizonyos falakat, amiket maga a lány szinte sosem engedett le.

– Ne haragudj Melly, én nem...

– Semmi baj – legyintett a lány.

Némán bámultak a távolba.

Úgy tűnik, egyikünk sem adja könnyen a titkait.

***

– Micsoda?! – hüledezett Min.

Amelia bólintott.

– Mindenkit?

Amelia újra bólintott.

– És az a fura jelkép volt a teherautó oldalán?

Amelia harmadszor is bólintott.

– Hihetetlen... De hát, a Palló volt az egyetlen dolog, ami összekötött minket a külvilággal!

– Ott az internet.

– A szolgáltatás sem végtelen.

Amelia vállat vont. – Nézd Min, szerintem előbb fogunk éhen halni, minthogy elmegy a Wi-fi.

– Termeszthetünk növényeket... Vadászhatunk...

– A természetben nem találunk kávét!

– Neked komolyan a kávé a legfontosabb?

– Én nem tudok kávé nélkül élni.

– Nem hittem volna, hogy ennyire gyerekes vagy.

– Nem gyerekes vagyok. Gyakorlatias. Legalább tudom, mi tart életben, ellentétben veletek.

– Oxigén, víz, tápanyag. Ezekre neked is szükséged van.

– És kávéra.

– MEGŐRÜLÖK TŐLETEK, FOGJÁTOK MÁR BE AZ ISTEN SZERELMÉRE! – üvöltött rájuk Szeg, megelégelve a két lány civakodását.

– Bocs.

Szeg legyintett, és a tűzbe bámult.

Minék mobilháza előtt ücsörögtek, aznap este, mikor a Pallót fölrobbantották a kalandtáborosok. Egy kisebb tüzet raktak, és kempingszékekben terpeszkedtek. Már csaknem teljesen besötétedett, ám a nyár elteltével már nem zavarták őket szúnyogok. Az idehallatszó főút még nem kezdett elcsendesedni, de Amelia így is egy külön világban érezte magát.

Aztán hirtelen valaki csúnyán belerondított a szentimentális pillanatba. Hát persze, ki más?

– Hall... Hallo... Hallotátok? – zihálta Noah a térdére támaszkodva.

– Igen, már ha a Pallóra gondolsz – bólintott Min.

– Mi történt a Pallóval? – lépett ki Mrs Wilder a mobilházból. – Azok a robbanások... Ugye nem...?

– Felrobbantották. Aztán jöttek katonák, és megölték a kalandtáborosokat – világosította fel Amelia a nőt.

Annak azonban már nem maradt ideje megdöbbenni és hüledezni, mert ekkor furcsa, fémes hangú robaj visszhangzott végig a völgyön.

– Maradjatok itt, gyerekek! – parancsolta Mrs Wilder, és elrohant.

A négyes természetesen a hölgy után szaladt. Az út mellett találtak rá, a szája elé szorított kézzel, elhűlve meredt a rengeteg, hatalmas, sugárveszélyjelzéssel ellátott teherautókra.

Három dzsip állt meg mellettük. Egy tucat katona ugrált ki belőlük, lövésre kész fegyverekkel körülvéve Mellyéket.

A harmadik dzsipből Myers igazgató kászálódott ki. Odalépett az egyik katonához - egy magas, bajuszos, szőke tiszthez -, és a fülébe súgott valamit. Egy fém irattartót is a kezébe nyomott.

– Fegyvert leereszteni! – kiáltotta a tiszt.

Szeg idegesen nézett körbe, mintha minden katonát szemmel akarna tartani.

– Semmi ok a riadalomra, gyerekek. Senki sem fog bántani benneteket. – Myers összevont szemöldökkel nézett a szőke tisztre. – Sutton parancsnok! Mondja meg az embereinek, hogy lépjenek hátrébb!

Sutton válaszolt valamit, de Amelia nem figyelt rá. A tiszt kezében lévő irattartót nézte, és pontosan tudta, mi az.

– A begyűjtési menetrend – suttogta a lány.

– Melinda J. Wilder. Thomas Russo. Noah Livingston. Amelia Tars. – Sutton a menetrendről olvasta a neveket. – A Szövetségi Szintű Különleges Szükségállapot-készültségről szóló 580-as törvény 2. 43A szakasza értelmében azonnali hatállyal meg kell jelennetek egy gyülekezőn, amelynek helyszíne Fire Lake főtere. Ezek az emberek odakísérnek benneteket. A megjelenés kötelező.

Külön törvénye van a Nemezis Projektnek?

Mrs Wilder előrelépett, és Myersre bámult. Az igazgató sütötte le először a tekintetét. Erre Mrs Wilder arcon ütötte.

Katonák indultak, hogy lefogják, de az igazgató egy intéssel visszaküldte őket. – Itt az idő, Virginia – szólalt meg szomorú hangon. – Sajnálom, hogy így történik. Hiba csúszott a számításainkba, és felgyorsultak a dolgok.

– Tartsa be a szavát, Andrew! Tegyen róla, hogy legyen valami értelme ennek, mindazok után, amit tettünk!

– Megígértem, Virginia.

Szóval Min anyja be volt avatva.

Erre barátnője is rájöhetett, mert elsápadt és levegő után kapkodva nézett anyjára.

A katonák megragadták Amelia karját, de ő kiszabadította magát szorításukból, és önként ült be a dzsipbe. A kábult Noah követte. Amelia látta, hogy Min az anyjával veszekszik. Szeg megpróbált ellenállni, de Melly egyetlen pillantására hagyta magát a járműbe ültetni. Végül a könnyeit törölgető Min is beült melléjük. A katonák becsukták az ajtót, a sofőr gyújtást adott.