Sigler százados a földre rogyott.

Watson pisztolyát az egyik katona halántékának szegezte, sakkban tartva a többit. Szeg halálra rémülten ált, a tarkóján egy csepp vetíték csordult végig.

Az idő belefagyott a pillanatba, csak hogy utána kétszeres gyorsasággal következzenek egymás után az események.

– Senki se mozduljon! Fegyvert a lábhoz! Mindannyian, most azonnal!

A három katona nagyot nyelve leeresztette, majd vonakodva a sheriff lába elé dobta puskáit.

– Térdre, ha kedves az életetek! – bökte meg a férfi az előtte álló katona hátát, mire pillanatokon belül mind a négy a földön térdelt, sorban, egymás mellett.

Watson villámgyorsan megfordult és kilőtte az egyik dzsip gumiabroncsait. – Most pedig – nézett mélyen Min szemébe – nyomás, gyerekek. Fogjátok a másik kettőt, és induljatok arra.

Átmutatott a kis réten túlra. – Az út visszakanyarodik. Eljuthattok vele a kapuig. Semmiképpen se álljatok meg.

Az egyik katona morgott valamit, de Amelia nem figyelt rá. Szeg intett neki, majd karon ragadta Noah-t, és az egyik terepjáró felé kezdte ráncigálni.

Min beült az egyikbe, Noah-val együtt, míg Melly és Szeg a másikat foglalták el. A fiú gyakorlott kézzel indította be újra a motort.

– Sheriff? – hajolt ki Amelia értetlenül az ablakon, miután a férfi nem szállt be mögéjük.

Watson megrázta a fejét. – Számomra nincs már hely, ahol elrejtőzhetnék. Most már nincs.

Szeg döbbenten meredt a férfira, Amelia Min szemében még egy könnycseppet is fel vélt fedezni.

– Mi az a Nemezis Projekt, sheriff? Mi végre voltak valójában azok az oltások? – kérdezte a lány elfúló hangon.

– Ó, Min. Sokkal többről van szó annál. Fogalmatok sincs, milyen nagy horderejű dolog ez.

– Akkor mondja el nekem! – kiáltott föl Min. – Mondja el nekünk, mi fog történni!

Az egyik térdelő katona mogorván rászólt Watsonra, hogy tartsa a száját. Míg a két férfi összeszólalkozott, Szeg Minék dzsipe felé gördült, és áthajolt az ablakon. – Mennünk kell. Bármikor utánunk küldhetnek még több katonát. Talán már meg is tették.

Melly mélyen egyetértett a fiúval. Ha Watson azt mondta nem jön, akkor minek erőltetni? Az ő döntése volt. És az is biztos, hogy másodjára már nem fogják megkímélni az életüket... Legalábbis Szegét nem.

Ez a gondolat új erőt adott a lánynak. Határozottan bólintott, és a Watsont faggató Minhez hajolt. – Most már tényleg mennünk kéne.

A lány még egyszer a sheriffre pillantott, majd minden átmenet nélkül dühödten felordított, a kormányra csapott és a gázra taposott. Szeg alig bírta követni a mezőn átvágó dzsipet. Lekanyarodtak egy ösvényre, amely épp elég széles volt az autók számára, aztán valahogyan kikeveredtek az útra. Két perc sem telt belé, elérték a kaput.

A négyes kiugrott a járművekből, és Noah kocsijához rohantak. Alighogy Min kinyitotta az ajtót, az erdőből egy lövést hallottak... Majd még egyet és még egyet.

Csend.

Aztán két újabb lövés.

Hát, ennyit Watsonról. Jobban tette volna, ha velünk jön.

Noah beindította a kocsit és kilőtt az éjszakába. Min a mellkasára hajtott fejjel zokogott. Szeg csöndesen bámult ki az ablakon. Amelia elhelyezkedett az ülésen és lesöpörgette a farmerére ragadt levél- és koszdarabkákat.

– Watson hogy fog gyalogosan elmenekülni? – törte meg a csendet Noah.

Melly felhorkant. – Nem gyalog fogja elhagyni az erdőt. Hullazsákban.

***

Másnap délután Amelia megintcsak a szobájában ücsörgött és a kötelezőnek feladott Monte Christo grófjával próbálta lekötni magát, mikor a völgyből hangos robbanásokat hallott.

Döbbenten pislogott ki az ablakon, ám az előtte álló háztól semmit sem látott.
Megfontolta a dolgot, ám mivel a durranások folytatódtak, belebújt sportcipőjébe, és elsétált a környék legjobb kilátóhelyére.

A Korlát körülbelül két percnyi sétára állt a házuktól. Amelia egy útkanyart hívott így, amely tökéletes rálátást biztosított az egész völgyre és a város nagy részére is. A lány amint áthajolt a fémkorláton, rögtön kiszúrta az árulkodó füstfelhőt.

Az egyetlen Fire Lake-ből kivezető híd, a Palló, készült megadni magát.

Sőt, egy töréshanggal és egy fülsiketítő csikorgással később a híd két részre vált, és erőteljesen nekicsapódott a kanyon oldalára.

Se ki, se be. Az út elzárva.

Melly észrevette, hogy véletlenül nyitva maradt a szája, így gyorsan becsukta.

Egyetken kérdés lebegett az elméjében: miért?

Azonban mielőtt rendesen elgondolkozhatott volna, miért hagytak ott egy teljes kisvárost egyetlen szupermarkettel és egy kétes működésű vízszűrőrendszerrel, Melly észrevette, hogy egy pár ismerős teherautó is parkol a helyszínen. Katonák szálltak ki belőle, és kisvártatva előrángatták a híd leomlasztóit - Amelia fölismerte bennük a városszéli tábor lakóit, akiket még Szeg mutatott neki. Majd, döbbenetes hidegvérrel egyszerűen agyonlőtték valamennyit.

Amelia elbűvölten bámulta a jelenetet. Onnan fentről, ahonnan állt, az emberek apró játékfiguráknak látszottak csupán. A lány nem láthatta a fegyvereket, sem a golyókat, sem a táborosok arcát, ahogy a töltények a testükbe hatolnak, kiszakítva a ruhákat, feltépve a húst, kifröccsentve a vért és eltörve a csontokat... Onnan csak annyit tudott kivenni, ahogy a táborosok sorban összerogynak, mint holmi sakkfigurák, és kiterülnek a kövezeten.

Ennyi az élet? Egyetlen mozdulat, és már az az ember halott is? Bárki bármit mond, szerintem ez a legnagyobb hatalom a világon - vajon milyen érzés eldönteni, hogy ki hogyan hal meg? Kioltani egy ember életét... Pontosan úgy, akkor, és azét, ahogy én akarom. Ráadásul mindenféle erőfeszítés nélkül. Hihetetlen. Talán azok a katonák nem is tudják, mekkora dolgot tettek.

Milyen érzés lehet? A kezemben tartani egy ember életét, dönteni a sorsa felől...?

– Melly! – szakította ki egy hang a lányt gondolatmenetéből. Meglepetten odafordult: Szeg közeledett a kanyar bal oldala felől.

– Hát te? – pislogott rá Amelia, mikor a fiú odaért hozzá, és a térdére támaszkodva kilihegte magát.

– Izé, csak... Erre jártam. – Amelia biztos volt benne, hogy Szeg arca csak a futástól van kipirulva. – Sejtettem, hogy itt talállak.

– Ezt is elmondtam? – ráncolta össze homlokát a lány. Jobban kéne vigyázzon, nehogy véletlenül azt is kifecsegjem.

– Nyugi, nem itattalak le vagy ilyesmi – tette föl védekezően a kezét Szeg.

Ameliát bosszantotta, hogy ennyi mindent megosztott a fiúval. Sosem szokott ok nélkül beszélni, az efféle titkait pedig pláne nem mondta volna el senkinek sem. Zavarta, hogy Szeg ennyi mindent megtudott róla. Sosem akart közelebbi kapcsolatba kerülni senkivel, Minékkel is csak a puszta véletlen hozta össze. Persze meglepte, milyen jól érezte magát velük... De így sebezhető volt. Már volt vesztenivalója, volt oka tenni dolgokat, volt célja - és ez megrémítette.