Pontban 2:55-kor a mobilház ajtaja kinyílt és Min surrant ki rajta.

– Jól kicentizted az időt – mondta rekedtes hangon Szeg.

– Biztos akartam lenni benne, hogy anya alszik.

Reflektorfény hasított az állott sötétségbe. Noah volt az, a megbeszéltek szerint. Mikor megállt, Min kinyitotta az első ajtót és becsusszant az anyósülésre, míg a másik kettő hátraült.

– Haver, mi van rajtad? Nem vagy te amerikai mesterlövész – vihogott az alacsonyabb fiú, Noah mélyen a szemébe húzott baseballsapkájára utalva. Amelia oldalba bökte a fiút, mire az elhallgatott. Noah állkapcsa megfeszült, de figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Van terved? – nézett a visszapillantó tükörben Ameliára, miközben hátramenetbe kapcsolt és kihajtott a mobilházparkból.

– Ti jobban ismeritek a környéket mint én – vont vállat a lány –, mindenesetre szerintem menjünk el az erdőig és tegyük le a kocsit. A Google Maps szerint nem lehet mélyebb pár mérföldnél, bármi is van odabent, könnyű lesz megtalálni. Inkább ne hívjuk föl magunkra a figyelmet.

Noah némán bólintott.

Végighajtottak a városon. Az utcákon itt-ott még látszottak a földrengések nyomai, kidőlt lámpaoszlopok, megrepedt padkák, horpadt karosszériák szegélyezték utukat. Noah rákanyarodott az Old Fort Run útra. A házak fokozatosan elmaradtak az autó mögött, a közvilágítás híján teljesen sötétbe borult volna a világ, ha nincs a kocsi sápatag fényszórója. Ám mikor az erdő bejárata felé közeledtek, Noah azt is kikapcsolta.

Mintha a semmiből termett volna ott, egy drótkerítés jelent meg az erdő szélén. Noah leparkolt mellette.

– Ne várjuk meg, amíg megöregszünk, Livingston – elégelte meg a várakozást Szeg, és fürgén kipattant a kocsiból. Melly sóhajtva követte.

A drótkerítésen nem volt semmiféle jelzés, nem voltak lámpák, de még szögesdrót sem - egyedül pár sárgabetűs, 'Illetékteleneknek belépni tilos' tábla árvalkodott a fémen.

Min és Noah is a kerítést fürkésző Melly és Szeg mellé lépett. Az alacsonyabb lánynak nem kerülte el a figyelmét, hogy a magasabb fiú a kocsiban hagyta a sapkáját.

– Nézzétek! – Szeg a kaputól balra lévő rozsdás kerítésszakaszra mutatott.

– Azokat az indákat? – suttogta Noah.

Az alacsonyabb bólintott. – Az ilyen kúszónövények eleinte szőnyegszerűen nőnek, aztán megindulnak felfelé. Valahogy át kellett jutniuk a kerítés alatt ahhoz, hogy benőjék. Ott mi is bejuthatunk.

A többiek biccentettek. Szeg vakmerően előrement, és fölemelte a kerítést. Pár szem már magától szétpattant.

Okos.

– Látjátok? A természet utat tör magának, emberek.

– Továbbra is jól van mindenki? – kérdezte Min.

Noah szemmel láthatóan rettegett, Szeg izgatottan birizgálta a kerítést, Amelia pedig unottan meredt a sötétbe.

– Hát, oké. Én megyek elsőnek.

Sorban átbújtak a kerítés alatt - a langaléta Noah alig bírta átszuszakolni magát az résen - majd végül Szeg is becsusszant és leengedte maga mögött a drótot.

A fák fenyegetően hajoltak a négy megszeppent fiatal fölé. Amelia pár lépés után már úgy érezte, az ágak fojtogató börtönt képeznek körülöttük. Ösvény persze nem volt.

Hirtelen valaki megragadta a kezét, ám mire felsikoltott volna, rájött, hogy csak Szeg az. A fiú keze izzadt volt, erősen szorította Mellyét. Noha a lány nem igazán tudta kivenni Szeg sziluettjét a sötétben, hallotta, hogy ott lépked mellette. Bátorítólag megszorította Szeg kezét, mire az egy pillanatra megtorpant. A másik oldalról Min nyúlt ki, és kapta el a lány ujjait. Amelia furcsán érezte magát a testi kapcsolat miatt, de mint később kiderült, jól jött ahhoz, hogy nem veszítették el egymást.

Lassan bandukoltak előre a sötétben, gyakorlatilag csak a - vakságban kiélesedett - látásukra és hallásukra támaszkodhattak... Legalábbis Szeg, Min és Noah. Egyikük sem tudta, hogy Amelia, miután majdnem nekiment egy ágnak, megint látni kezdett. Tökéletesen. Pont, mint mikor azokat a teherautókat látták a fán üldögélve, a Bejelentés éjszakáján. Most azonban nem csak egy pillanatra villant föl ez a furcsa látás - Melly egészen addig látott, míg Szeg föl nem kapcsolta a zseblámpáját.

A lány nem úgy látott, mint nappal, ahhoz nem volt elég fény. Csupán ki tudta venni a bokrok, fák, és társai körvonalait a legapróbb részletekig - már ha így érthető. Mintha egy fekete papírlapra szürke ceruzával rajzoltak volna, különböző árnyalatokkal helyettesítve a színeket. Amelia beleborzongott a látványba.

Hogy miért kapcsolta föl Szeg a lámpáját? Min halk zúgásra lett figyelmes, és kiderült, hogy valamiféle kapuőri ház állt a sövények takarásában. Messziről látszott, hogy már réges-rég nem használták: az egyik ablak betört, nem égett benne lámpa, a sorompót indák nőtték be. A ház előtt aszfaltozott út húzódott, az erdő mélye felé.

Szeg vörös arccal engedte el Amelia kezét - a lány észre sem vette, hogy még mindig azt szorongatja. Min bátran az útra lépett, de semmi sem történt.

– Olvastátok a táblát? – Noah, bár suttogott, a hangja mégis kiáltásként hasított a csendbe.

Szeg bólintott. A lányok közelebb mentek a házikóhoz és szemügyre vették a kunyhó oldalára függesztett, légypiszkos táblát.

– Mi az az IKBR? – kérdezte Melinda.

– Interkontinentális ballisztikus rakéta. – A két fiú egyszerre válaszolt. Noah vállat vont a másik éles pillantására és a ház ajtajával kezdett babrálni.

– Óriásrakéták. Előrébb egy régi indítóállomás lehet, valószínűleg a hidegháborúból. Az interkontinentális ballisztikus rakétákat úgy tervezték, hogy a földalatti silókból indíthatók legyenek, és sok ezer mérföldnyire juttassanak el nukleáris robbanófejeket. Elméletben, legalábbis. Ilyen háborúra nyilván nem került sor, máskülönben mi már mind halottak lennénk. Az ilyen rakéták képesek egyik kontinensről eljutni egy másikra, és egész városokat a földig rombolnak. Alapvetően tömegpusztító fegyverek – fejezte be Szeg.

Honnan tud ez ilyeneket?

– És a kormány itt épített egy rakétasilót?

– Úgy látszik – biccentett Szeg a tábla felé. – A hadsereg százával épített ilyeneket titokban, többségüket félreeső helyeken, ahol nem sokan élnek a környéken. Az elképzelés az volt, hogy ha az oroszok megpróbálnának valamikor atomtámadást indítani ellenünk, egyszerre, az egész országból kilőjük ezeket a szarokat és eltöröljük őket, lesz ami lesz. Az oroszok ugyanezt csinálták.

– Kölcsönösen biztos megsemmisítés. – Noah feladta a próbálkozást, hogy kinyitja a ház ajtaját. – Tulajdonképpen bevált. Alighanem ezekben a tébolyodott rakétáknak köszönhető, hogy nem volt harmadik világháború. A következmények mindkét fél számára túl ijesztőek voltak, ezért elrettentették őket az első csapásméréstől.

Ezzel a vidám végszóval indultak el az aszfalton, az erdő mélye felé.