Egy igazgatónak, még ha egy szupertitkos katonai projekt résztvevője is, egy rakat papírja van, s ezek sajnálatos módon nem sokat értek a három barát számára. Mindenféle iskolai feljegyzések, egyes tanulók különféle kihágásai, tanári minősítések, jóváhagyásra váró alternatív óratervek, jópár papír a titkárságról... De semmi olyan, ami egy kicsit is gyanús lett volna. Amelia már éppen kezdte volna feladni a reményt, hogy még többet megtudnak a Nemezisről, mikor Min egy, a folyosón álló nagy fémszekrényre bökött. Kulcs kellett hozzá - mit tárolnának elzárva, ha nem titkos iratokat?

– Bocs, ezen van vagy harminc – nyújtott át Szeg egy nehéz kulcscsomót a magasabb lánynak. Mintha ezer évig tartott volna, míg az kikereste a megfelelőt és elfordította a zárban. Melly nem tudta, mennyi idő telt el, de gyanította, hogy Myers bármelyik pillanatban beállíthat.

Mikor végre kitárult az ajtó, az alacsonyabb lány rögtön kiszúrta a célpontjukat.

– Egy széf...! De, üres – állapította meg csalódottan. – Későn jöttünk. Myers eltüntette az aktáit. Húzzunk innen, mielőtt elkapnak bennünket!

Szeg hirtelen oldalba bökte a lányt.

– Nem találjátok ismerősnek azokat?

Két műanyag tárolódoboz volt a sarokba dugva. Amelia elismerő pillantást vetett a - magával láthatóan roppant elégedett - fiúra, és lekapta a dobozokat a polcról. Min a padlóra telepedett, hogy átnézze őket.

– Ez ugyanaz a cucc, ami Lowellnél volt. Biztos lemásolta őket Myersnek...

– És mi az a sárga... Igen, az.

Melinda felolvasta a vékony, sárga dossziéban talált szöveget.

– "... A hatáskörömbe tartozó két béta-páciens - Melinda Wilder és Noah Livingston - anyaga nincs ebben. Az övékét egyenesen a Felügyeletnek küldtem. "

– Durva.

– Az – bólintott a magasabb lány, és egy másik, kék dossziét is kihúzott a kartotékok alól.

– Buszmenetrend? – kérdezte kissé szórakozottan Amelia. Lowell üzenete járt a fejében. Mi lehet az a Felügyelet? És... Az én kartotékom miért nincs a többi között?

Min megrázta a fejét. – Annak tűnik, de... Infók vannak benne a másodévesekről. Név, cím, fizikai jellemzők... De vajon miért?

Aztán a két lány tekintete a lap aljára vándorolt. Az aláírásra.

William T. Watson sheriff.

Szeg a szája elé kapta a kezét.

– Ne hogy már a zsaruk is! Ên nem bírom ezt tovább!

A hármas szívesen ottmaradt volna még hitetlenkedni egy kicsit, de kintről ajtócsapódás hallatszott.

– Süket duma volt, Delia. Lehet, hogy megtréfáltak. Az irodámban leszek – hallatszott Myers mély hangja. A három barát a lehető leghalkabban visszapakolt a polcra.

Amelia intett barátainak. Az irodából halk zúgás hallatszott - Szeg eltátogott üzenete szerint faxgép volt a forrása. Mindhárman kiosontak a folyosóról és Min vezetésével a konferenciaszobába lopakodtak. A magasabb lány elrejtette valahol a kulcsokat, miközben Myers a közelben azon elmélkedett, hogy lehet bejövő üzenetet fogadni.

– Arra – súgta Min, a külső folyosóra vezető ajtóra mutatva - ugyanarra, ami mögül pár napja kihalgatták azt a bizonyos telefonbeszélgetést.

– Delia! Maga van hátul?

Már nem volt más választásuk. Kirontottak a folyosóra és egyszerűen elrohantak.

***

Noah majdnem elgázolta őket.

Amelia még éppen időben rántotta vissza Szeget a járdára, mikor egy nagy, fekete kocsi hátramenetbe kapcsolt, pontosan ott megállva, ahol a fiú állt egy pillanattal azelőtt. Min az ablakhoz lépett és megkocogtatta - Noah kissé rémült arca látszott a volán mögött. Letekerte az ablakot.

– Beszélnünk kell – jelentette ki Melinda.

– Tudom... Figyelj, bocs a tegnapiért. Nem...

Min megkerülte az autót és nemes egyszerűséggel beült. Szeg is kinyitotta a felé eső ajtót és bepattant a kocsiba.

– Szeva', dörzsölt! Au! – jajdult fel, mikor a szélső ülésre bekászálódó Melly tarkón legyintette.

A gazdagabb fiú kissé értetlenül pislogott, de végül kikanyarodott a parkolóból, és és az útra hajtott.

– Hová megyünk?

– Valahová, ahol nem fognak megzavarni bennünket – felelte Min.

Noah sóhajtott. – Akkor hozzánk.

A Livingston-rezidenciára érve Amelia egy pillanatra azt hitte, eltévesztették a házszámot, és véletlenül az angol királynő birtokára kerültek.

A ház Fire Lake leggazdagabb negyedének tetején állt, a kanyonhoz közel, pontosan átellenben Mellyék környékével. A hatalmas, kétemeletes házba érve Noah kikapcsolta a riasztórendszert, majd intett a hármasnak, hogy bejöhetnek. A lányok ámulva néztek szét, míg az alacsonyabb fiú, nevét meg nem hazudtolva, egy "micsoda nyomortanya!" felkiáltással ült le az egyik bőrkanapéra.

– Várjatok egy pillanatot – Noah Szegről tudomást sem véve tűnt el a ház hátsó részében.

Szeg és Melinda valami mobilházakkal kapcsolatos megjegyzést tettek, a visszatérő Noah pedig apjának valamiféle barátnőjéről beszélt, de Amelia csak akkor figyelt oda, mikor a többiek leültek egymással szemben. Barátnője és a gazdagabb fiú farkasszemet néztek, míg Szeg kisfiús ártatlansággal nézelődött a hatalmas hallban.

– Mit tudsz a Nemezis Projektről? – kezdte Min a vallatást.

– Semmit. Ez a neve?

– Ez a neve annak az operatív akciónak, ami itt, Fire Lake-ben zajlik. Először tíz évvel ezelőtt akadt dolgom vele, amikor azokat az oltásokat kaptuk az iskolában.

Melly kérdő tekintetére a lány elhadarta, hogy hatéves korukban, mikor az állítólagos rovarirtószer-incidens volt, mindenki kapott védőoltást. Amelia úgy látta, nem ennyi a történet, de mivel barátnője nem akarta beavatni Szeget, nem kérdezett rá.

– Ez egy nagyszabású és jól megalapozott összeesküvés, amiben részt vesznek a város rangos lakói, a kormány, és a hadsereg. Most valószínűleg azt hiszed, elment az eszem, de...

– Nem – jelentette ki hirtelen Noah. – Igazából tudom, hogy igazat beszélsz.

– Mit tudsz róla? – kapott mohón a mondat után Melly.

– Sokat én sem tudok, de láttam dolgokat... Ez az egyetlen észszerű magyarázat. – A fiúnak mintha nem akaródzott volna Ameliára néznie.

– Milyen dolgokat láttál? – kérdezte Szeg kissé türelmetlenül.

– Teherautókat, például.

– Azokat mi is láttuk. A Bejelentés éjszakáján.

– Én tegnap éjjel láttam őket. Egy szürke menetoszlopot, ami eltűnt a szövetségi kezelésben lévő területen.

– Egy másik csoport... – álmélkodott Min.

– Na és mit láttál még?

Noah végre ránézett Ameliára. – Előbb mondjátok el, miről akartatok velem beszélni az iskolában.

– Mindketten Lowell páciensei vagyunk. – Min sóhajtott. – Megtaláltam a neved a laptopján, mikor kedd éjszaka betörtem a rendelőjébe.

Ó, tényleg? Mostmár egyedül vitte véghez ezt a hőstettet? Ameliát egyre inkább kezdte untatni a beszélgetés (miért nem tudnak végre a tárgyra térni?!) és Noah is egyre irritálóbb volt (istenem, ennél nehezebb felfogású sült barmot ritkán látni...)

– Meg akartam nézni a jegyzeteit. Hogy lássam, miket írt rólam. Így hát belopóztunk és szétnéztünk. És találtunk dolgokat.

Noah kényelmesebben helyezkedett el a kanapén. Úgy tűnt, egyre kíváncsibb arra, amit a magasabb lány mond. Melinda belekezdett.