– Melly! – szaladt Min a lány felé még aznap, az utolsó óráik után. A magasabb lány mögött Szeg lépett ki a tantermükből.

– Mi az? Mi történt?

– Velünk jössz? – mutatott Min magára és a mellé lépő fiúra. – Utána akarok nézni valaminek, de – itt lehalkította a hangját, hogy az iskolai folyosón körülöttük áramló gyerekek ne hallják meg őket – csak úgy tudom megtenni, ha betörést hajtok végre. Ma este. Későn.

Amelia felvonta szemöldökét. – Jól hangzik. Mit akarsz megnézni? Hol?

– Először tudjuk le a nap hátralévő részét.

– Nekem se árulta el – jegyezte meg Szeg, Mellyre pillantva.

– Min, most komolyan...

– Dr. Lowell.

Melly értetlen tekintetét látva hozzátette: – A pszichológusom.

Amelia sejtette, miért jár Min efféle kezelésre.

És alig várta már, hogy lehetőleg többet tudjon meg a fekete öltönyös férfiról, vagy arról, ami itt, Fire Lake-ben folyik.

***

– Mit csinál odabent? – mormolta Szeg jópár órával később. Egy bokorban rejtőztek el, amiről nagyszerűen rá lehetett látni Lowell irodájára. Az épület egyébként egy kis, barna ház volt, feltehetően csak a rendelő és az iroda kapott helyet benne. Már órák óta itt vártak, a bokorban kuporogva, némán. És az sem tett jót Amelia idegrendszerének, hogy a teste több helyen is barátaihoz - főleg Szeghez - ért. A lány azzal próbálta elterelni a gondolatait, hogy azon gondolkodott, vajon fognak-e valamit találni egyáltalán, és Min karóráján figyelte az őrjítő lassúsággal csordogáló perceket.

– El sem tudom képzelni. Pár perc múlva kettő – lehelte a magasabb lány.

– Figyelj, ha ez a seggarc égve felejtette a villanyt és hazament, én fel...

– Szeg! – szorította meg Melly a fiú vállát, mikor látta, hogy az iroda eddig narancssárgán fénylő ablaka elsötétül, majd nyílik az ajtó és Lowell - egy nyúlánk, vézna, aktatáskás férfi - kilép az éjszakába, beül a kocsijába és elhajt a tópart irányába.

– Aktivált riasztót?

– Nem. Gyerünk! – pattant föl Min.

A hármas a lehető leghalkabban átlopakodott a parkolón. Amelia az ajtóhoz lépett, de Szeg hirtelen megrázta a fejét. – Bízd rám!

A fiú az egyik ablakhoz osont. Előhúzta zsebéből a diákigazolványát, óvatos mozdulattal beillesztette az alsó és felső ablakok közötti résbe, majd oldalt rántotta. Halk kattanás hallatszott, és a kallantyú elfordult, Szeg nyomására az ablak kitárult.

Amelia elismerő pillantást vetett a fiúra.

Bemásztak a nyíláson, majd Min sietve visszacsukta az ablakot, és összehúzta a függönyt. Amelia egy kis szerencsétlenkedés árán felkapcsolta az íróasztalon álló lámpát, így végre láttak is valamit. A rendelőben az asztalon, egy szőnyegen, egy kanapén és egy kis tárolószekrényen kívül semmi sem volt. Szeg elégedett képpel lehuppant a kanapéra.

– Régi ablakok. A zár semmit sem ér... Az a fajta, ami azonnal kinyílik, hacsak nem szerel fel az ember egy külön reteszt. Segítettem apámnak beépíteni párat, amikor még a Bufordnál dolgozott.

Amelia látta, hogy Min kicsit aggódva pillant barátjára. Már megint az apja... De ki lehet ő? Egyszer úgyis kifaggatom róla Szeget.

Az említett felült. – Na, Min, készen állsz arra, hogy elmagyarázd, miért vagyunk itt? – Előbb Mellyre, majd a magasabb lányra nézett.

– Információt keresek – kezdte az lassan, óvatosan. – Bármit, aminek köze van a kezelésemhez. Tudnom kell, miket írt rólam Lowell.

Szeg kicsit idegesen a hajába túrt. – Mi nyugtalanít? Azzal kapcsolatos, amit csak Mellynek mondasz el, de nekem nem? – A fájdalom, a megbántottság kiérződött a fiú hangjából.

– Nézd Szeg... Majd neked is elmondom... Csak kérlek, bízz bennem!

Szeg megenyhülten elmosolyodott. – Hát, rajtad múlik. Szóval, miről van szó?

– A legutóbbi ülésünkön Lowell nagyon furcsán viselkedett. Egyre csak értelmetlen kérdéseket tett fel. Tudni akarom, mire akar kilyukadni.

– Hát, kétségkívül fejlődtél kockázatvállalás dolgában. Te pedig – bökött Szeg Ameliára – úgy tűnik, amúgy is szeretsz veszélyesen élni. Betörni csak azért, hogy megnézhessétek a jegyzeteit? Eszement dolog. Na nem mintha bajom lenne az eszement dolgokkal...

– Csak segíts megtalálni – legyintett Min elmosolyodva.

A hármas megpróbálkozott a szekrény mind a négy fiókjával, de zárva voltak.

– Zárakra is kiterjed a tudományod? – kérdezte reménykedve a magasabb lány.

– Áh, nem jutottam el odáig. Apám felbontotta a csomagot - tolvajkulcskészlet volt benne, évekkel ezelőtt rendeltem -, kidobta, és még el is tángált. – Szeg mosolyt erőltetett az arcára. – De ahhoz értek, hogy szétverjek dolgokat a kalapáccsal. Feltörhetjük ezeket a szarokat. Csináljuk úgy, hogy rablásnak tűnjön?

Az időközben felfedezőútra indult Amelia egy kis kulcskarikát mutatott barátai felé. – Mi lenne, ha ezzel próbálkoznánk?

– Ügyes vagy – vetett Szeg elismerő pillantást a lányra, aki erre csak zavartan átnyújtotta Minnek a kulcsokat.

Az minden kulcsot belepróbált a zárba, és végül az utolsó sikeresen elfordult, s ki is nyitotta a fiókot.

Min átkutatta a tartalmát, barátai közelebb húzódtak hozzá. Tollak, öntapadós jegyzetpapírok, tűzőgépek, vonalzók. A második fiók pár dosszién kívül teljesen üres volt. Min benyúlt értük. Szeg időközben az íróasztalhoz lépett, a kulcskarikát használva nyitotta ki a fiókokat. Amelia kissé feleslegesnek érezte magát, jobb híján elvett Mintől pár dossziét és azokat kezdte tanulmányozni.

Eleinte csak pár kinyomtatott számla akadt Amelia kezébe, adó-visszatérítés, elvitelre csomagolt ételes papírok, ilyesmi. Az utolsó dosszién azonban megakadt a lány szeme. – Min, nézd csak – suttogta. A dosszié tetejére két betűt firkantottak. N. P.

Melly kinyitotta a vékony, könnyű dossziét. Alig egy tucat papírlap volt benne.

Részletes költséglista volt, ceruzák, szövegkiemelők, egyéb ártatlan árucikkek. Lowell valamiféle 'VM-VKPI. Kutatócsoport N. P.'-nek nyújtotta be, a dokumentum alján egy bizonyos 'William P. Garfield altbngy' aláírása díszelgett, egy bélyeggel nyomott 'Elfogadva' felirat társaságában.

– Melly... – mutatott Min a lap tetejére. 'Projekt: Nemezis. Státusz: Minősített - Szigorúan Titkos.'

– Nemezis Projekt... – suttogta az alacsonyabb lány, és úgy érezte, valami megrándul benne. Hallotta már ezeket a szavakat. Az emlékei között, mélyen eltemetve rejtőzködtek eddig, hogy most vészjelző harangként konduljanak meg az elméjében. 

– Lányok, minden rendben? – pislogott feléjük Szeg aggódva.

Min, aki majdnem olyan ideges volt, mint barátnője, falfehér arccal megrázta a fejét. Melly elővette a maradék nyolc dokumentumot. Ketten átnyálazták az összeset. Ugyanolyanok voltak, mint az első, hónaponként elosztva, a tartalmuk is alig változott. Mindegyik a Nemezis Projekt címkét viselte, és az a Garfield hagyta jóvá. És mindet szigorúan titkosnak minősítették.

Szeg odanyúlt és kivette az egyik lapot Melly kezéből. – Miért titkosították ezeket? És mi az a Nemezis Projekt?

– Nem tudom – válaszolta Min remegő hangon.

– Melly?

– Fogalmam sincs.

– Valamit azért tudtok. – Ez nem kérdés volt Szeg részéről. Fürkésző tekintettel nézett Amelia szemébe, aki, talán életében először, elfordította a tekintetét.

Min válaszolt először. – A nevet... Nemezis Projekt. Láttam már korábban.

– Dr Lowellnél?

– Valami irományon, évekkel ezelőtt, az iskolában. Aznap, amikor beoltottak bennünket a vegyszerszivárgás miatt. – Ameliára pillantva hozzátette: – Elvileg a völgyben, ott, ahová tegnap azok a teherautók tartottak, még jópár évvel ezelőtt rovarirtószer ömlött ki, és mindenki oltást kapott. Hat évesek voltunk.

– Szóval még mindig feji a katonai költségvetést valami egy évtizeddel ezelőtti takarírásért...?

– De ma reggel is hallottuk. Myers telefonon beszélt valakivel, és ezt a nevet említette – egészítette ki Melly, a különös érzéséről viszont nem szólt. 

Szeg az állát kezére támasztva gondolkodott. – Ez fura. Oly sok év után ez még mindig fontos? És miért neveznek Nemezisnek egy oltási programot? Ez egy kissé, nem is tudom... Sötéten hangzik.

Amelia mélyen egyetértett a fiúval.

– De Szeg, miért mondtad, hogy Lowellnek köze van a hadsereghez? – ráncolta a homlokát Min.

A fiú ujjával megkocogtatta a lapot. – VKPI. Ez a 'Védelmi Kutatások Projektigazgatóságának' rövidítése. Azzal foglalkoznak, hogy új technikákat fejlesztenek ki a Védelmi Minisztérium számára. Biztos náluk dolgozik ez a Garfield nevű fickó. Az altbngy annyit tesz, hogy altábornagy, csak hogy tudjátok, nem akárki. Háromcsillagos. Furának tűnik egy környezetszennyezési ügy miatt, de hát biztosan ez az oka annak, hogy a projekt titkos. Minden az, amit csinálnak.

Szóval ennek a Nemezis Projektnek köze van a kormányzhoz.

– Jé, nézzétek, az vajon micsoda? – Szeg három papírlapra bökött, amiket a dosszié hátuljára rögzítettek.

Min felnyögött és a szája elé kapta a kezét.

– Mi a baj?

Amelia a dosszié-ért nyúlt. – Min, ez... Anyukád aláírása? A keltezés pedig tíz évvel ezelőtti. – A lány továbbolvasta a dokumentumot.

Amelia villámgyorsan végigpörgette fejében mindazt, amit tudott. – Mikor kezdtél el Lowellhez járni?

– Tíz évesen – hangzott az elhaló válasz.

A keltezés dátuma 2007. szeptember 18.-a. Egy nappal Min hatodik születésnapja után. Hat éves volt, mikor beoltották őket. Nyolc évesen ölték meg először. Tíz évesen találkozott először Lowell-el. De az anyja már négy évvel ezelőtt megállapodott vele, a dokumentum szerint személyesen is konzultáltak. De miről? És mi köze ennek a Nemezis Projekthez? A rovarirtószernek?

Min levegőért kapkodva rogyott le Lowell székébe. Valószínűleg ugyanarra a következtetésre jutott, mint barátnője.

– Min? Mi ez? Mi a baj? – Szeg odalépett a lány mellé, Amelia azonban a harmadik papírra meredt, melyről barátai látszólag teljesen megfeledkeztek. Ezen a papíron Amelia Tars neve állt. Melly végigfuttatta tekintetét a róla szóló adatokon, majd a rövidke szöveget kezdte pásztázni. Ott viszont egy olyan információt talált, amely alapjában rengette meg a világról, az életéről, a saját magáról alkotott nézetét. Döbbenten meredt a két, feketével nyomtatott sorra, és csak annyi telt tőle, hogy ne sikoltson fel.