Amelia már a szobájában üldögélt és a matekházin törte a fejét, mikor megtörtént az első földrengés.

Az egész ház remegni kezdett, alapjaiban rángatózott. A konyhában az a pár edény és pohár nagy csörömpöléssel zuhant a konyhakőre, míg a fürdőszoba ajtaja kiszakadni látszott a keretből. Amelia tollai ide-oda csúszkáltak a padlón, és a lány is csak úgy tudott megmenekülni, hogy szorosan megmarkolta az ágy lábát. Odakintről, a nyitott, jelen esetben hangosan nyikorgó ablak mögül káromkodások és fémes csattanások hallatszottak. Egy maréknyi vakolat hullott Melly hajára, azonban mikor felnyúlt, hogy lesöpörje onnan, a szája elé kapta a kezét, hogy ne öklendezze ki az aznap reggeli kávéadagot.

Aztán a "jelenés" egyszercsak elmúlt, olyan hirtelen, mint jött. A hányingerével küszködő lány egy pillanatig meglepetten nézett szét, aztán szája elé kapta a kezét és elrohant a fürdőszoba felé.

***

– Szeg, te meg mi a fenét keresel itt? – kérdezte meglepetten a lány, két nappal a földrengéses incidens után. Reggel volt, a lány éppen iskolába indult volna, mikor az ajtót kitárva Szeget fedezte föl, amint a háza előtt álldogál. A fiú kihúzta kezét a farmerdzsekije zsebéből, tőle szokatlan félszegséggel intett egyet Ameliának.

– Csak gondoltam, eléd jövök.

Melly még mindig nem tudta mire vélni a dolgot, de végül csak vállat vont és Szeg oldalán elindult lefelé a domboldalon.

– Egyáltalán honnan tudod, hogy hol lakok? – törte meg a kissé már kínos csendet.

- Egyszer megemlítetted, nem emlékszel?

Újabb pár perces csönd. Amelia csodálkozott, hisz a fiúnak általában nem esett nehezére beszélgetést kezdeményezni. Most azonban gondolataiba merülve baktatott Melly mellett. A lány szívesen ragadta volna meg az alkalmat, hogy apjáról kérdezze Szeget - a téma a Lowell-incidens óta érdekelte - de nem volt benne biztos, hogy a fiú örülne neki, ha a magánéletében vájkálna. Bár, ezzel nincs egyedül.

– Gondolom, te nem láttad a híreket.

– Milyen híreket? Mi történt, Szeg? – ráncolta össze a homlokát a lány, nagyon rosszat sejtve.

– Majd meglátod – tért ki a fiú a válasz elől. – Emlékszel a két nappal ezelőtti földrengésre? Te valószínűleg nem érezted idefönt, de volt utána vagy hat kisebb másik is.

Ilyen hangulatban folyt a társalgás a két fiatal között, míg leértek a kis dombról, és a lakókocsipark felé vették az irányt. Amelia most szinte rá sem ismert a mindig vidám, idegesítő fiúra, nem tudta összehasonlítani a mostani hallgatásával. Mit érezhet? Ennyire elgondolkodott volna? Zavarban van? Vagy talán… Csak nem akar velem beszélgetni. Mondjuk, megérteném. Nem vagyok egy túl szórakoztató ember. - Ez a feltételezés, bármennyire is tagadta, elszontyolította Ameliát. Nem hibáztatta Szeget, amiért rájött, milyen mogorva és kellemetlen valójában, de azért… Rosszul esett neki. Ez az érzés szintén meglepte, s igyekezett tudomást sem venni róla.

Lassan elérték a mobilpark bejáratát. Könnyen eltaláltak Min otthonához, és Szeg bekopogott az aprócska ajtón.

– Tessék! – kiáltott ki valaki, és a fiú nemes egyszerűséggel belépett a lakásba. Amelia kissé szórakozottan pillantott körül, és odaképzelte a fekete öltönyös férfit a szoba közepére, ahogy pisztollyal a kezében, fenyegető lassúsággal közeledik Melinda szobája felé. Mintha már ezer éve lett volna.

Min és egy rá megszólalásig hasonlító, a negyvenes éveiben járó nő üldögéltek a reggelizőasztalnál.

– Jó reggelt Szeg – Min anyja kérdőn nézett a lányra. – És te vagy…

– Amelia vagyok, Minék évfolyamtársa. Örvendek a találkozásnak. – válaszolta a lány udvariasan.

A nő kissé feszes mosollyal bólintott. – Akartok enni valamit iskola előtt?

– Nem, köszönjük. Csak kíváncsi voltam, hogy önök tetszettek-e hallani. – Szeg a távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a nappaliban álló tévét.

– Jóságos Isten az égben! – kapta Mrs Wilder a szája elé a kezét.

Amelia egyetértett vele.

Indiában valamiféle aszteroida csapódott be. A pusztítás borzalmas volt: hatalmas kráter tátongott egy város kellős közepén, összeomlott épületekkel, szétroncsolódott autókkal és mindenféle szirénázó mentőkocsival tarkítva. A bemondó idegesen hadart, kapkodó szavaiból alig lehetett kivenni az értelmet.

– Harminc perccel ezelőtt történt. – Szeg a homlokát ráncolta. – Százezrek halhattak meg.

– Hol van ez? – kérdezte megrendülten Min.

– Kalkuttában. Szerencsétlen hely. Sokan éltek ott. Azt mondták, ez sokkal kisebb volt, mint az Üllő… Olyan motorbicikli-nagyságú. De gyorsabban haladt. Senki nem látta a közeledését. Úgy csapódott be, mint egy atombomba.

– Kapcsoljátok ki – szólalt meg hirtelen Mrs Wilder.

– Tessék? – A lánya még mindig a látottak hatása alatt állt.

– Azt mondtam, kapcsoljátok ki! – A nő tenyerébe temette arcát. – Nem akarok többet látni!

Mrs Wilder felállt, és kiment a helyiségből. Amint becsapódott mögötte az ajtó, Szeg rögtön visszakapcsolta a tévét.

A hármas pár pillanatig megrendülten meredt a lángokban álló városra, mikor Szeg hirtelen felszisszent. Falfehér arccal mutatott a képernyőre, kicsit visszatekerte és kimerevítette a képet. Most már Melly is jól látta, mit mutatott a fiú. A kráter szélén teherautók álltak… Méghozzá ismerős jelzéssel az oldalukon.

– Az a jel! – Min eltátotta a száját. – Pont olyan, mint a konvojon.

Szeg komoran bólintott.

– Két napot töltöttem azzal, hogy megpróbáljam azonosítani. Egyáltalán semmit se találtam, ami érthetetlen. Az alakulatjelzéseknek felismerhetőnek kell lenniük. Így töltik be a funkciójukat.

– Nemezis – Amelia furcsán, kissé elbűvölten, tisztelettel ejtette ki a szót, mintha valamiféle varázsigét mormogna. – Myers azt mondta, a projekt majdnem kész. Akárcsak az emlékeztető, amit Lowellnél találtunk.

– Fogytán az idő.

– Szóval, mit csinálunk? – kérdezte Szeg halkan.

Min pár pillanat múlva elszántan ökölbe szorította a kezét. – Harcba szállunk velük. Derítsük ki, mit tudnak az ellenségeink.

***

– Gyerünk! – sziszegte Min, befordulva a sarkon.

– Ez őrültség – jelentette ki Szeg.

– Tudjuk. Gyere már – mormolta Melly.

Myers irodája felé igyekeztek. Az elterelés egyszerű volt - egy névtelen telefonhívás szerint óráról lógó diákok cigiztek a fizikaszertárban - és jelen pillanatban Mrs Ferguson is a pihenőidejét élvezte. Tíz percbe is beletelhetett, míg az igazgató fájós lábával elbiceg odáig.

A hármas sikeresen belopózott az irodába. A Myers íróasztala mögötti szekrénybe pillantva Szeg felvonta szemöldökét.

– Itt rengeteg papír van.

– Igen – sóhajtott Amelia. – Ismerős, nem igaz?