Hamar elérte a házukat. Ez a kis, seszínű építmény egy volt a számtalan hasonló közül, amelyek a város ezen részét képezték. A legtöbb lakatlannak látszott.

Amelia az ajtóhoz lépett, és egyszerűen belökte a vállával. Nem volt szüksége kulcsra - zár sem volt a keretbe foglalt fadarabon. Odabent sötétség, por, és mélységes csönd fogadta. De persze nem is várt mást: ő lakott itt egyedül... Legalábbis mióta anyja meghalt.

Veronica Tars pontosan az a fajta nő volt, akinek az ember már a látásától is átrángatja gyerekét az utca túloldalára. Részeges, ápolatlan, büdös. Amelia sosem szerette, és Veronica is így érzett a lánya iránt. Ami Amelia apját illeti... Nos, a lány már abban se volt biztos, hogy volt neki. Mégis ki akarna egy olyan nővel lenni, mint anyám? – tette föl magának a kérdést, valahányszor meghallotta az 'apa' szót. Anyja sem beszélt neki sosem semmiféle férfiról, aki elrabolta volna a szívét. És az igazat megvallva, Ameliát se nagyon izgatta a múltja.

Veronica a múlt hónapban vesztette életét, pontosan kilenc hónappal a Fire Lake-be költözésük után. Amelia eltemette, de inkább csak azért, hogy ne a konyhában bűzölögjön, ahol leitta magát a sárga földig, majd beverte a fejét az ajtófélfába. Az emberek nem kérdezősködtek Veronica iránt - hát Amelia sem beszélt róla. Sőt, az igazat megvallva örült is neki, hogy végre nem neki kell felelősséget vállalnia a nő részeg dührohamai miatt.

Amelia besétált a szobájába. Ez volt a ház egyetlen helyisége, ami valamennyire kényelmesnek, otthonosnak volt mondható, de Amelia nem érezte a sajátjának. Sárga falak, egy barna szekrény a ruháinak, egy félig bevetett ágy, és egy sötétzöld szőnyeg, amin a lány a házi feladatait szokta írni. Tíz teljes hónapja lakott ebben a szobában, de még mindig úgy tekintett rá, mintha egy idegené lenne.

Sóhajtva rogyott le az ágyára és hátradőlt. A fehér plafont bámulva töprengett azon, hogy mit is fog kezdeni ezután, de ekkor megborzongott, mikor belé hasított a felismerés. Nem lesz ezután. Nem kell többé aggódnom a férfi, az anyám vagy  az iskola miatt. Mert meg fogok halni. És nem csak én.

Ez a gondolat furcsa megnyugvással töltötte el. Az összes embernek vannak problémái. Kisebb-nagyobb, mindennapi bosszúságok, szomorúság, csalódás... És mindez egy szempillantás alatt... Eltűnik. Megoldódás helyett eltörlődnek.

Hát nem hálásnak kéne lennünk?

Hiszen az emberek maguknak csinálják a bajt. Tönkretették a saját bolygójukat - végre megbünhődünk. Igaz, hogy az állatok és a növények is velünk pusztulnak, de az embereket már rég nem érdeklik az efféle "alacsonyabb rendű életformák".

Amelia fölfelé nézett, elmosolyodott és az Üllőre gondolt.

Az egész emberiség nevében: köszönöm.

***

Másnap reggel Amelia magára vette kedvenc ruhadarabjait - egy fekete farmert és egy szintén sötét színű, bő pulóvert -, úgy-ahogy rendbeszedte éjszínű tömbként hátára hulló haját, fölkapta az iskolatáskáját és kilépett az ajtón. Mert hogy az apokalipszis bizony nem elég ok egy szabadnapra – gondolta magában a lány bosszúsan. De amúgy sem tudott volna magának elfoglaltságot találni: legfeljebb a városban kószált volna egész nap, az iskolában legalább nem unatkozott (annyira). Így hát lesétált a hosszú utcán, egészen a nagy, barna épületig.

Fire Lake-ben egyetlen általános iskola és egyetlen gimnázium volt, minden évfolyamon két-két osztállyal. Nem is volt szükség többre: összvissz körülbelül kétszáz-kétszázhúsz diák volt az egész középiskolában. Ez a nagy épület adott otthont a létesítménynek, amely felé Amelia igyekezett.

Belépett az üvegezett ajtón, kikerült egy felé repülő cipőt, elhaladt két veszekedő lány mellett, majd helyet foglalt az osztályteremben és várta a csengőt. Senki nem üdvözölte - Amelia nem barátkozott. Fölöslegesnek tartotta, hogy valaki reggel a nyakába ugorva köszöntse, és eltársalogjanak arról, milyen ruha volt tegnap ikszen és hogy mennyire nyomi ipszilon. Legalábbis a Fire Lake-i gimnázium (lány)diákjainak többsége ezt nevezte barátságnak. És ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem? – vigyorgott magában Amelia. Hihetetlen, mennyire szánalmasak tudnak lenni az emberek.

Valóban rájuk fér egy katasztrófa.

***

Délután, három körül Amelia kilépett az iskola kapuján. Aznap az osztálynak vagy a fele hiányzott. Mindenki a délutáni Bejelentésről beszélt, és alig várták már, hogy hazakerüljenek. A tanárok úgy-ahogy magyarázgatták az anyagot, de senki nem tudott igazán figyelni a 20. század nevezetes költőire.

Hazafelé vette az irányt. Kikerült egy, az udvaron való csoportosulást, de vetett rá egy pillantást: egy kis vézna kölyök karját csavarták hátra a suli nagymenői. Amelia éppen tovább akart haladni, mikor azonban földbe gyökerezett a lába.

Egy lány rontott ki az iskola kapuján és a verekedők felé rohant. A kis fiú rúgni próbált, és persze nem sikerült kiszabadulnia. A többiek röhögtek, mind Amelia évfolyamtársai voltak (fölismerte az idegesítő Noah Livingstont, a vörös hajú Nolan ikreket, és persze a főkolopmos Ethan Fletchert).

Amelia általában nem avatkozott be az efféle verekedésekbe, na nem azért, mert félt volna, vagy ilyesmi, csupán nem igazán látta okát. Most viszont arrafelé fordult és nekieredt hogy leszedte azt a hülye Ethant a vézna srácról. Ennek egyetlen oka volt: a lány, aki szembeszállt a csapattal, egyenlő volt azzal, aki tegnap hajnalban életét vesztette.

Amelia ledobta a táskáját, odaszaladt Ethanhöz és lendületből pofon vágta. A fiú a hirtelen ütéstől megszédült és félig elengedte a kissrácot. A lány megragadta azt a csuklójánál fogva és talpra rántotta.

A legtöbben persze nem mernék megütni magát Ethan Fletchert, a város leggazdagabb polgárai közé tartozó, (elvileg) hihetetlenül jóképű, befolyásos és ritka seggfej fiút, de Amelia nem félt tőle és a szánalmas "bandájától". Amúgy is erősebb volt a legtöbb iskolatársánál.

– Mi a... – kezdte volna Ethan, de a vézna srác kirántotta karját a szorításából és a gazdag fiúnak rontott.

Hogy lehet valaki ennyire hülye?

Ethan visszaütött, a kissrác pedig hátrarepült a falhoz. Fölpattant és lihegve az oszlopnak támaszkodott.

– Csak ennyit tudsz? Úgy ütsz, mint egy ribanc.

Amelia látta, hogy az erősebb fiú vissza akar vágni, de a nem-halott lány kitárt karral kettejük közé vetette magát.

– Ne! Már a földön van! Győztél, oké?

Ethan nemes egyszerűséggel kikerülte és a kissrác mellé guggolt.

– Készen állsz elénekelni a Bad Bloodot, Thomas? Melegítsd be a hangodat.

– Most már elég lesz – szólalt meg Amelia vészjósló hangon.

– Tényleg, kicsoda is vagy te? És miért védted meg ezt a kölyköt? Csak nem vagy szerelmes belé? – nyekeregte Jessica Cale, a szurkolócsapat tagja, aki egy volt azok közül a lányok közül, akiket Amelia hasonlatosnak tartott a kissrác (ezek szerint Thomas) által fentebb emlegetett emberfajtához.

– Nem. De – bökött Amelia a háta mögé, ahol nyílt az ajtó és Myers igazgató lépett ki – Én a helyetekben pucolnék innen, amilyen gyorsan csak lehet.

A csapat hallgatott a szép szóra, és fénysebességgel oszlottak szét. Az igazgató is odalépett, és szigorúan meredt a hármasra.

– Egy kicsivel többet kaptál, mint amennyit meg tudnál rágni, mi, fiam?

– Á, csak egy kis belsőfül-fertőzés. Sokszor el szoktam esni – felelte Thomas, és lábra állt.

– Ki művelte ezt?

Mikor nem kapott választ, Myers a lányok felé fordult.

– Wilder kisasszony! És... Öhm... Elnézést, mi is a neve? – nézett bizonytalanul Ameliára.

– Tars, uram. Amelia Tars.

– Úgy van, pontosan, igen. Szóval, volnának szívesek megosztani velünk, ki tángálta el Mr Russót? Bár lefogadom, hogy én is ki tudom találni.

Nem-halott Wilder kinyitotta a száját, de aztán mégis becsukta. Amelia egy szót sem szólt.

– Nos, értem. – Myers idegesen tisztogatni kezdte a szemüvegét. – Normális esetben az irodámba hívnám önöket, de tekintettel a mostani helyzetre... – Éles pillantást vetett a hármasra. – Majd holnap megbeszéljük.

– Tudnak gondoskodni arról, hogy Mr Russo sérülései megfelelő ellátásban részesüljenek? Anélkül, hogy Ms Wilder – nézett a nem-halott lányra – elmulasztana megjelenni a találkozóján?

– Persze – vágta rá a lány. Az igazgató megfordult és bement az iskolába. A hármas egyedül maradt.

A két ismeretlen Ameliára bámult, ami elég zavaró volt, tekintettel arra, hogy Thomas Russo szeme félig bucira volt dagadva.

– Mi van?

– Ki vagy te? – a fiú kérdezett előbb. – És Min, van nálad egy kis fájdalomcsillapító? – fordult a másik lány felé.

Az a táskájához hajolt és kivett belőle három tablettát, amit aztán átnyújtott Thomasnak, ám mindenközben le sem vette a szemét főhősünkről.

– Amelia Tars – nyújtott kezet.

– Min Wilder – szorította meg tétován a rövidebb hajú.

Hali, hali emberek!
Csak gondoltam, megemlítem, hogy minden véleményt, kritikát szívesen fogadok kommentben, vagy akár privátban is. Hálás lennék, ha írnátok, és ezzel esetleg fejlődni tudnék, úgyhogy csak bátran ;)
Remélem, azért valamennyire érthető volt ez (és az előző) rész. Be kell valljam, elég nehezen tudok hosszabb gondolatfejtegetések, vagy leíró részek után újra "visszatérni" a cselekményhez, így a soraim néha elég furán veszik ki magukat. Azért próbálok értelmesen írni :D. Bízom benne, hogyha van valaki, aki ismeri az alapművet, és rátalált erre a fanficre, nem csalódott annyira. (Egyébként ebben a fejezetben van pár párbeszéd, amit szó szerint a könyvből másoltam ki.)
Mondjuk, nem is tudom, mit pofázok itt ennyit, a jövőhéten valamikor hozom a következő részt.

+Ironikus, hogy ez a "Bejelentés" meg apokalipszis-cuccli valamennyire hasonlít a mostani helyzetre :'D