Amelia megfeszült izmokkal, ugrásra készen várakozott a bokor mögött. A szemét a koszos, fehér, látszólag üres lakókocsi ajtajára függesztette, és csöndben várakozott.

A fekete öltönyös férfi alig egy perce lépett be a többi hasonló, szegényes otthon között álló, teljesen hétköznapi járműbe, amivel egyébként aligha lehetne már bárhová is menni: a kerekeit benőtte a gaz, a gumik leeresztettek, s a lakókocsi alján éktelenkedő, barna koszfoltokból ítélve nedves időben az aprócska ajtó lábáig sárba süpped az egész létesítmény.

Mindezek ellenére a mobilház otthonos hatást keltett: a redőnyök félig le voltak eresztve, az ablakok frissen súrolva, a küszöböt helyettesítő lépcsőn macskamintás lábtörlő... Egyszóval biztonságérzetet és békét árasztott magából, s Ameliát önkéntelenül is elfogta az irigység. Bár a saját "otthonomra" is így nézhetnék – gondolta keserűen – Még ha ezért egy lakókocsiban is kellene élnem...

Amelia összerezzent: bentről hangos durranás hallatszott.

Jó dolog a hangtompítós pisztoly, kár, hogy tíz centi vastag műanyag esetén semmit sem ér.

Aztán még egy, és még egy. Amelia felpattant a bokor mögül és a lakókocsi mögé rohant. Senki nem járt az utcán - de miért is járt volna vasárnap, reggel hat óra körül? Csend volt, és nyugalom... Legalábbis látszólag. Mert a fekete öltönyös férfi itt van.

Amelia tudta, hogy veszélyes, amit csinál. Ha hall valakit pisztollyal lövöldözik kora reggel, akkor inkább szólnia kéne egy felnőttnek, vagy legalábbis illene eltakarodnia a helyszínről, csak hogy később nyugodtan megbotránkozhasson azon a döbbenetes híren, hogy 2017. szeptemberének tizenhetedik napján az idahói Fire Lake-ben életét vesztette egy névtelen, érdektelen valaki. De nem. Ameliának esze ágában sem volt a felnőttekkel közösködni, és a legkevésbé sem akart lemaradni egy ilyen izgalmas eseményről. Főleg, ha a fekete öltönyös férfi is tiszteletét teszi...

Amelia pár másodperccel később hangos csattanást hallott, és látta, hogy a mobilház immár felé eső oldalának neki esik valami nehéz, nagy tárgy. Vagy inkább valaki?

Amelia a - többi ablakkal ellentétben koszos -, kicsi üveglaphoz óvakodott, és belesett rajta:

Egy rövid hajú, hozzá hasonló korú lány feküdt az ablak alatt, vértócsában úszva. Előtte pedig ott állt ő. Magas volt, szokásához híven elegáns öltönyt és napszemüveget viselt. Kezében aprócska pisztoly, amit még mindig az ismeretlen lányra szegezett. Kifejezéstelenül állt, mint aki kissé unja a helyzetet. A fekete öltönyös férfi.

A lány kicsit megmozdult, mire a férfi válaszolt neki valamit. Amelia nem hallotta, mit mondott, de a szája mozgásából következtetve csak egyetlen szót: sajnálom.

Az ablak alatt heverő lány utolsó erejével fölemelte a karját, bemutatott a férfinek - Amelia rögtön megkedvelte -, és megint mondott valamit.

A férfi válaszolt, s még kétszer belelőtt a lány fejébe.

Annak lecsukódtak a szempillái, miközben a vér vörös patakokban folydogált az arcán, a pólóján, eláztatva a szövetet. És meghalt.

Kész, ennyi volt. Csak egy élet a sok közül, épphogy megszületik, és már véget is ér. Amelia lenyűgözve bámulta a jelenséget.

Annyira elmerült a szemlélődésben, hogy észre sem vette: a férfi megmozdult. Először is elrakta pisztolyát, majd megpróbálta rendbeszedni öltönyét. Aztán előhúzott egy kis szürke rongyot, levette napszemüvegét és törölgetni kezdte...

Mintha érezte volna, hogy figyelik, lassan felnézett Ameliára.

Az egy sikolyt magába fojtva bukott le, és görnyedve szaladni kezdett. Rohant, rohant, míg bírta szusszal. Minél messzebb akart kerülni ettől a férfitól, a pisztolyától és a lakókocsitól... És attól a szempártól.

Mikor beért a városba, Amelia lassított. Futásból kocogásba, majd ráérős sétálásba váltott. Ide-oda nézelődött, próbált úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna. Pár perc múlva sikerült végre lecsendesítenie hevesen kalapáló szívét. Azonban ahányszor pislantott, szeme előtt a halott lány és a fekete öltönyös férfi képe jelent meg.

De hát... Mit keres ő itt? – tette föl magában újra a kérdést, ugyanazt, ami akkor jutott eszébe, mikor először megpillantotta a férfit. Rossz előérzete támadt, és lévén más dolga nem akadt, észrevétlenül követni kezdte. Nem látta, honnan jön, hát megkeresi, hová megy. Bár ne tettem volna – futott át egy pillanatra Amelia agyán.

Egyáltalán hogyhogy létezik? – itt a másik sokdolláros kérdés.

Csak egy férfi, fekete öltönyben. Napszemüveggel. Magas, elegáns, szenvtelen. Teljesen átlagos, igaz?

Azonban... Amelia megborzongott. A férfi egyértelműen egyenlő volt azzal a férfivel. Aki Fire Lake-be költözése óta minden egyes éjjel meglátogatta álmaiban. Tegnap este is. De ma este vajon eljön? Biztosan – válaszolt saját magának a lány. Az, hogy meglátott, nem akadályozza meg, ugye?

Maga sem tudta, minek örülne jobban: ha a férfi újra megjelenne, és ezáltal jelezné, hogy minden rendben,  vagy ha végleg eltakarodna és élete utolsó éjszakáját nyugodtan tölthetné.

Ami azt illeti, Amelia nem volt öreg. Tizenöt évesen az emberek általában nem az utolsó szavaikon elmélkednek minden szabad percükben. De Amelia biztos volt benne, hogy a holnapi Bejelentés rossz hírt hoz: egészen pontosan úgy gondolta, az elnök elmondja, alig pár órán belül az Üllő - egy hatalmas, a Föld felé tartó üstökös - becsapódik a bolygóba, és mindenki meghal.

Ahogy ma az a lány is – Amelia igyekezett kiverni a fejéből ezt a gondolatot.

Inkább zsebre vágta a kezét, és a járókelőket embereket figyelte. Nem tartózkodtak sokan az utcán: Amelia elvigyorodott a gondolatra, ahogy a város lakói az ágyuk, asztaluk alatt feküdve, rettegve várják a világvégét.

Lehet, hogy eljön, de úgyse tudunk ellene tenni – vallotta a lány. – Szánalmas próbálkozás, az elkerülhetetlen tagadása. Komolyan úgy gondolják, ha maguk köré gyűjtik kedves tárgyaikat és szeretteiket, és gyáván bebújnak a pincébe, az majd megóvja őket? Ostobák.

De persze ott volt a másik véglet: őket az utcán gondtalanul sétálgató személyek képviselték. Azok, akik - Fire Lake polgármesteréhez hasonlóan - homokba dugták a fejüket: az Üllő elkerüli a Földet, nem lesz semmi probléma, a világvége-ügy csak humbug.

Nem is tudom eldönteni, melyik oldal az idiótább – gondolta Amelia keserű derűvel.

Az út az iskola felé kanyarodott, de Ameliának esze ágában sem volt arra menni. Sietős léptekkel balra fordult és elindult a házukhoz vezető úton. A város ezen részében kevesen laktak, a Fire Lake-et gyakorta meglátogató turisták számára épült szállók, éttermek mind a főút és az azt környékező utcák szélén működtek. Ameliáék a város legeslegszélén laktak. Errefelé csupán pár szegényebb család, vagy a lányt ferde szemmel méregető, kétes mértékű becsülettel rendelkező munkás lakott. Veszélyes környék lehetett volna egy fiatal lány számára - de Amelia a legkevésbé sem félt. És ez elegendő volt ahhoz, hogy békén hagyják.

A lánynak most mégis rossz érzése támadt. Már nem voltak félősen sétafikáló polgárok, akiken derülhetett volna, és bármennyire is kényszerítette magát, képtelen volt gondolatait a megfelelő irányba terelni. Újra és újra a fekete öltönyös férfi jutott eszébe. Ahogy tartotta a pisztolyt... Ahogy vékony ajkai a "sajnálom" szót formázták... És az a fekete, érzelemmentes, hideg szempár... Ami akár Ameliáé is lehetett volna.

A lány megborzongott, és felgyorsította lépteit.