Kedves Damien!
Úgy gondolom, fél év alatt elég jóban lettünk ahhoz, hogy megosszak veled egy titkot.
Régebben... sőt, nem túlzás az se, ha úgy mondom, hogy előtted még sosem voltak barátaim. Ezért kitaláltam magamnak egyet, két évvel ezelőtt. Rose-nak neveztem, és leveleket írtam neki.
Akkor már majdnem egy hónapja néma voltam, de még a szüleimmel éltem. A napjaim állandó rettegésben teltek, ezért végül anyáék megkérték Lanát, a nővéremet, hogy vegyen magához. Azt gondolták, hogy itt hamar megszűnnek majd a rémálmaim, a paranoiám, és a rengeteg új fóbiám. Elvégre új környezet, meg minden...
De nem szűntek. Még mindig egy lelki roncs vagyok. Éjjelente nem tudok aludni, mindig legalább kétszer-háromszor felébredek. Úszom a verejtékben olyankor, és tudom, hogy ha működnének a hangszálaim, sikítoznék.
Ezért nincs is saját ágyam, együtt alszom a nővéremmel. Mindig segít megnyugodni.
Azért mondom ezt el neked, mert... két okból is. Egyrészt, mert azt hiszem, megbízom benned. Másrészt, mert tudom, hogy mennyire furcsállod, hogy folyton hátrakapkodom a tekintetem, mikor a folyosón megyünk.
Érted?
Mindentől félek. Két éve, azaz mióta ideköltöztem, nem jártam a saját konyhánkban, mert pánikrohamot kapok, ha meglátok egy kést. Vagy esetleg fűrészt, sniccert, csavarhúzót. Rettegek ezektől a tárgyaktól, és akkor még nem is említettem a köteleket.
Ezt a levelet egyébként azért írom neked, mert... holnap lesz a 17. születésnapom, és szeretném, ha átjönnél hozzánk. Persze, csak ha van kedved.

Várom a válaszod!
Sandy

2016. 04. 14.