Tegnap este hiába voltam hulla fáradt, mégis hajnalig forgolódtam az ágyamban.

A szüleim nem kérdeztek semmit, pedig láttam rajtuk, hogy minden egyes apró kis részlet érdekelné őket.

Főleg anyát.

Mindig vele osztottam meg mindent-egy két dolgot kivéve természetesen-, most azonban hozzám sem tudott szólni. Egyszerűen nem tudott hogyan hozzám szólni.

Félt attól, hogy megváltoztat valamit. Hogy ez kihatással lesz a jövőjére. Hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. És ebben van leginkább igaza...

Semmi sem lesz már olyan, mint az régen volt.

Most, hogy így jobban belegondolok a szüleim szinte semmit sem öregedtek. Anyának ugyanúgy néz ki az arca, mint a jövőben, apám pedig csak kissé megőszült. Semmi más változást nem észleltem.

Vagyis de. Itt még aggódnak. Itt még aggódtak azért, mert nem tudták mégis mi történik velem az iskolában... Ez volt az az időszak, amikor minden egyes nap bejöttek hozzám este beszélgetni és bár mindig kiakarták húzni belőlem az aznapi eseményeket, ez soha sem következett be.

Most viszont másért aggódnak. Nem az érdekli őket, hogy az iskolában mi a helyzet, hanem hogy velem mi lesz így. Így, hogy visszakerültem ide, minden jövőbeli tudással a fejemben. Ezt pedig ha akarnám rossz célokra is felhasználhatnám.

Például az önző céljaimra.

Ahogy azt tenni is fogom. Sajnálom.

Nem dobhatok csak el úgy egy ilyen lehetőséget...

Biztos vagyok benne, hogy ezentúl figyelemmel fogják kísérni minden egyes kis lépésemet. Az igazgató, a tanárok és a szüleim is, hiszen pontosan nem tudják miért is vagyok itt.Ugyan, az bebizonyosodott, hogy nem hazudok és tényleg visszautaztam az időben, azt viszont nem tudják, hogy mégis miért. Ez egy vakfolt nekik, amitől természetesen tartanak.

Ügyelnem kell majd a jövőben...

Begombolva a zakóm utolsó gombját is még egyszer rápillantottam a tükörképemre.

Milyen furcsa az arcom kontaktlencsében.

Oldalra fordulva azonban más valamin is megakadt a szemem. A még mindig kissé kihúzott "zsepis fiókomon". Egyből elkaptam onnan a fejemet.

Szembe néztem saját magammal. A szám ki van száradva a szemeim, pedig karikásak. Eddig legalább eltakarta őket a szemüvegem...

Fésülködni sem ártana.

-Milyen hosszú még a hajam...

Óvatosan megrázva a fejem, hogy eltereljem a gondolataim más irányba, felkaptam az ágyam elé ledobott táskámat és elhagytam a szobámat.

A szüleim, mintha elfelejtették volna a tegnap történteket. Úgy kezeltek, mintha még mindig 15 lennék-ami részben igaz, de kissé rosszul esett, hiába az orvos mondta nekik, hogy így cselekedjenek.

Belenyúlva a zsebembe megtaláltam a fülhallgatóm, így bedugva azt a telefonomba körbenéztem a zenéim között. Van itt pár örök kedvenc.

Sóhajtva léptem be az iskola kapuján. Mégis mi mást tehetnék? Kiskorú vagyok, ráadásul tanköteles...

-Jó reggelt [Név]-san-integetett Kyouka, erre, pedig Momo is felkapta a fejét, így ő is köszöntött.

Lerakva a táskám a padomra, mindketten előttem termettek.

-Jobban vagy már?

-Hát...-hajtottam le a fejem, aztán eszembe jutva, hogy nem szabad róla tudnia senkinek egy hamis mosolyra húzva a számat ismét a két lányra néztem-Persze. Minden jó.

-Tegnap...-kezdett bele Kyouka-Tegnap mi történt? Tök furcsán viselkedtél, utána meg csak visszajőve összepakoltad a dolgaid és kisírt szemekkel eltűntél-méregetett, ezzel kényszerítve, hogy egy kínos vigyorra húzzam a számat-Mégis mi volt, hogy így elrohantál? Csak úgy elpárologtá-!

-Jirou-san-szakította félbe a copfos, így a rövid hajú nem fejezte be a mondatát. Hálásan pillantottam a magasabbra, ő pedig egy halvány mosollyal és egy bólintással karöltve jelezte, hogy nem tesz semmit.

Nagyra becsülöm, hogy Momo észrevette, hogy nem szeretnék róla beszélni. Figyelmes,mint mindig. Kyouka, pedig egyszerűen csak túl aggódó. 

-[Név]-san?

-Denki?!-kaptam fel a fejem egy mosollyal az arcomon, hogy kitárjam a karjaim, aztán rájőve, hogy még mindig itt vagyok, a múltban, le is eresztettem azokat-B-Bocsánat...Hogy a keresztneveden hívtalak.

-Nincs semmi baj...-rázta a fejét-Tudunk beszélni?

-Persze.

-Mármint négyszemközt-biccentett Kyouka-ék felé.

-Öhmm...-pillantottam a velem szemben lévő két lányra, Momo halványan elmosolyodva bólintott, a rövidebb hajú, pedig ijedten elkapta a csuklómat-Mi az?-néztem rá értetlenül.

-Ne menj-

-Engedd el Jirou-san-tette rá Momo a tenyerét a lány kezére-Menj csak-bólintott felém.

-Minden rendben?-fordultam a lány felé, de ő nem válaszolt.

-Menj csak-szólalt fel ismét Momo.

-Rendben-indultam el a fiú után kissé összezavarodva.

-Jirou-san-t mi lelte?-fordult felém a szőke, miután kiléptünk a teremből.

-Fogalmam sincs...-ráztam meg a fejem-Hova megyünk?

-Még nem tudom. Keresünk valami üres helyet.

-M-Minek az?

-Hmmm...-gondolkodott el-Hogy megmagyarázd a tegnapit?-nézett felém vigyorogva, miközben kezeit a tarkója mögött összekulcsolva pihentette.

Hát persze... Denki nem buta. Hogy gondolhattam azt, hogy majd csak úgy szó nélkül hagyja és elfelejti?

A lányok sem felejtették el. Ő miért tette volna?

Ráadásul még a nyakába is ugrottam... De gáz már. Én is biztos kellemetlenül érezném magam, ha valami random csaj osztálytársam, akivel még egyszer sem beszéltem csak úgy rám csimpaszkodna és még azt is benyögné, hogy "Úgy hiányoztál!".

Szegény Denki. Kaminari. Nem Denki. Kaminari-san...