Sokáig nem értettem,hogy mi is folyik itt...Egyáltalán nem tudtam.

Még csak sejtésem sem volt róla.Pedig ha lett volna...Ha lett volna...Most nem állnék itt...Nem állnék itt a könnyeim közt fuldokolva,miközben egyre nehezebbnek és nehezebbnek érzem a stabil talpon való állást.

Fogalmam sem volt róla,hogy mi is történt,hiszen én voltam az,akit legutoljára értesítettek róla.Én voltam az,aki utoljára tudott meg mindent.

El mondani nem tudom,hogy mennyire is mérges vagyok.

Nem...Nem azért,mert én voltam az akinek a legkésőbb szóltak...Azért...Azért, mert ha máshogy cselekszem, az mindent megváltoztatott volna.

Sosem gondoltam volna, hogy a nagy Bakugou Katsuki valaha is ilyenre vetemedne,hiszen... Hiszen ő nem ilyen! Nem ilyen gyenge! Nem lehet ilyen gyenge!

Mégis mi a franc lehetett az, ami ilyenre késztette?!Mi taposhatott bele ennyire az önbecsülésébe, hogy ilyet tegyen?!

Valószínűleg...Valószínűleg már sosem fogom megtudni.

➖➖➖

A betonon kopogó, fekete magassarkúm elejét bámulva lépdeltem egyre közelebb és közelebb az úticélom felé, miközben egyre jobban szorítottam össze az ökleimet fel-fel pislogva, nehogy kibuggyanjanak sós könnycseppjeim, amik már az utóbbi egy hétben többször is kikívánkoztak.

Nem akartam itt lenni.

Egyáltalán nem akartam, mégis... Sokkal jobb, mintha otthon üldögélnék egyedül a teljes sötétségben, 1 hete meg nem mosott hajjal és ugyan abban a ruhában minden egyes nap.

Így legalább muszáj volt magam valamennyire összekapnom.

-[Név]-chan?-szólított meg valaki a nevemen, így egyből a hang irányába fordultam.

-D-Denki?-remegett meg a hangom. Nem éppen voltam vidám hangulatban,így hiába próbáltam meg vigyorogva köszönteni a fiút, az egyszerűen nem sikerült.

Szomorúan görbült lefelé a szája miközben megrázta a fejét,majd közelebb lépdelve a karjaiba vont, végig simítva a hátamon. 

Egyből átvezettem sajátjaim az övéi felett és fejemet a nyakába fúrva, elbőgtem magam, mikor kissé jobban magához szorított.

Az orrom egyből megtelt jellegzetes, édeskés illatával, miközben a torkom elszorult. A kezeim remegni kezdtek, a hordott kontaktlencséimet, pedig féltettem attól, hogy a könnyeim miatt leválnak a szememről.

-Ne már...-szipogott a fiú pár másodperccel később, elemelve a kezét hátamról, valószínűleg, hogy letörölje arcán folydogáló könnyeit,azonban tenyerét nem a hátamra, hanem a fejemre helyezte vissza.

Fogalmam sem volt, hogy meddig ácsoroghattunk ott Denki-vel, egymást ölelve, azonban egy kis idő elteltével muszáj volt a többi gyászolóhoz társulnunk, hogy megkezdődhessen a temetés. Nem sírtam. Tartottam magam, hiszen mégsem voltam olyan közeli barátja a fiúnak,mint a többi osztálytársam, így nem éreztem úgy, hogy jogom lenne hangosan zokogni. 

Én nem jelentettem neki semmit. 

Nekem sem kellene, hogy többet jelentsen, mint bárki más.

-[Név]-san. Ne haragudj. Tudunk beszélni?-tette rá a kezét a vállamra Kirishima a búcsúztatás végén. Összezavarodva pillantottam sápadt arcára,azonban miután meggyőzően bólintott  egyet,engedtem,hogy távolabb húzzon az ott jelenlévőktől.Végül egy egyszerű kis kávézóba tértünk be,csendes utunk követően.

-Nem is emlékszem, hogy mi valaha is beszélgettünk volna kettesben-ültem le egy általam szimpatikusnak vélt székre -a bejáratnak háttal- így a fiú velem szemben foglalt helyet, miközben én körbe néztem az otthonos helységben.

-Én sem nagyon-rázta meg a fejét sóhajtva, így egyből ismét ráterelődött tekintetem.

-Mi történt?

-F-Figyelj...N-Nem fogom sokáig húzni...-pillantott rám a fiú szomorúan.

-Ömm..Oké-bólintottam, jelezve, hogy figyelek.

-Én csak...Én csak azt akarom,hogy tudd...Bakugou...Bakugou szeretett téged-kezdett el dobolni ujjaival az asztalon,mintha csak ideges lenne,mi is lesz a reakcióm rá.

-M-Mi?-kérdeztem vissza,hiszen biztos voltam benne,hogy valamit félrehallottam a fiú hadarásából.

-Bakugou...Ő... Szerelmes volt beléd...-hajtotta le a fejét,abba hagyva a falapon való zongorázást, miközben kezeivel hajába túrt-Azt akartam,hogy tudd!Azt akartam, hogy tudd, ha már ő nem mondhatta el neked!

-Nem...-ingattam a fejem hitetlenül,egy ideges mosollyal az arcomon-Ilyen nincs.

A vörös szomorúan elmosolyodott, majd egy bólintást követően, felállt a velem szemben lévő székről arra készülve, hogy elhagyja a kávézót.

-Várj!-nyúltam a karja után hirtelen-K-Komolyan?-csuklott el a hangom.Éreztem, hogy szemeimbe könnyek szöknek.

-Komolyan.

-M-mióta?

-Alsó-közép óta...

Egyszerűen nem bírta az agyam befogadni ezt az információt. Legmerészebb gondolataimban sem jutott volna eszembe,hogy ez valaha is megtörténhet. 

Egy hang nélkül ömlöttek sós könnyeim a szememből anélkül,hogy letöröltem volna őket. Annyira lesokkolt az előttem álló fiú mondanivalója, hogy mozgásképtelenné váltam.

-[Név]-san?Minden rendben?-nézett rám kissé aggódva.

-N-nem...Hogyan lenne már?!-emeltem fel a hangom,azonban mikor eszembe jutott,hogy egy zárt helyen vagyunk és a többi vásárló nem a drámáért jött ide, el is halkultam-Én most...Én most inkább hazamegyek...-engedtem el az elkapott alkarját, miközben lassan, hátra felé kezdtem el lépkedni,míg nem hirtelen hátat fordítva a vörös hajúnak, ki nem rohantam a kávézóból, ezzel ott hagyva őt egyedül.

Mérgesen csapkodtam a lábamat a talajhoz, ennek következtében, pedig még a magassarkúm is kitörött. Elkáromkodva magam a másikból is kiléptem és úgy haladtam tovább a kemény betonon, miközben folyamatosan csorgadozó könnyeimet törölgettem alkarommal. Már csak két utcányira tartottam az apartmanomtól, amikor a fejemen kopogni kezdett a nyári zivatar, ezzel benedvesítve a földet, amin épp utam vezetett.

-Remek...

Ahogy beértem a lakásba idegesen vágtam földhöz az eddig szorongatott magassarkúm, hogy kezemmel végig szánthassak csurom vizes tincseim között.

Nem értem. 

Miért nem mondta soha? 

Miért nem ő maga mondta ezt el nekem? 

Miért így kell ezt megtudnom?

Egészen eddig ezért piszkált?!

Ez mögé próbált meg elbújni...?

Miért nem lehetett csak egyszerűen megmondani?!

Most pedig! Most pedig, hogy eldobta az életét magától kell ezt megtudnom!

Előtte miért nem lehetett szólni?!

Vagy csak jeleket sugározni felém?!

Miért nem mondta soha?!

Miért nem ő maga mondta ezt el nekem?!

Miért nem alakulhatott minden másképp...?

A látásom homályosulni kezdett, hiába voltak bent a kontankt lencséim. Éreztem, hogy neki esek valaminek -talán a falnak- így hirtelen becsuktam a szemeimet, azonban mikor kinyitni akartam azokat, már nem sikerült. 

Teljes sötétség vett körbe. 

Az eső halk kopogását még pár másodpercig hallottam, de aztán mintha csak abba maradt volna, teljesen megszűnt.