Találjátok ki, hogy ki Wow-ozott éjjel-nappal,ahelyett,hogy részt írt volna!

---

Remeg a kezem, hiába szorítom ökölbe. Bármennyiszer is próbálom lenyugtatni magam, újra és újra előtör belőlem az a félelem amit a szőke fiú vált ki belőlem, már csupán csak a jelenlétével is.

Akaratlanul is összébb húztam magam a padban.

Ma még nem szólt hozzám. Lehet csak észre sem vett.

Mindenesetre így sem szeretném magamra hívni a figyelmét-ennek érdekében, pedig fel sem álltam onnan, ahova leültem, még tíz perccel ezelőtt, várva arra, hogy megérkezzen az új osztály főnökünk.

Nem volt alkalmam senkihez sem odamenni beszélgetni, hiába voltam egy légtérben több ismeretlen emberrel is, akikkel szívesen megismerkedtem volna. Egyszerűen nem mertem felállni arról a buta székről.

Féltem. Féltem attól, hogy észrevesz és itt is kigúnyól mindenki előtt, ők pedig nevetve fogják folytatni azt, amit a szőke elkezdett.

A fülhallgatóból, ami a fülembe volt helyezve, üvöltött a zene, ezzel is kiküszöbölve azt, hogy halljam mit is csinál Bakugou,de ez egyáltalán nem nyugtatott meg.

Óvatosan emeltem fel, az eddig szoknyámat vizslató tekintetem, hogy körbe nézzek mi is folyik az osztályban.

Mindenki ismerkedett és beszélgetett egymással. Csupa mosolygós arcot láttam csak a helységben, mindenki örült annak, hogy új kapcsolatokra és ismerősökre tehet szert. Még Midoriya-kun is beszélgetett egy barna hajú lánnyal. Én voltam a fekete bárány.

Én voltam az egyetlen teljesen egyedül.

Egy tekintetet megérezve az arcomon egyből annak az irányába fordultam, azonban amint megláttam azt a vörös szempárt inkább ismét a szoknyám szövését kezdtem kémlelni.

Sokkal jobban tettem volna, ha csak simán ignorálom azt és felé sem nézek...

Bakugou-é volt az.

Észrevett. Biztos vagyok benne, hogy észrevett. Már csak másodpercek kérdése, hogy valami pikáns megjegyzéssel járuljon hozzá az önbizalmam még ennél is lejjeb való törésére. Én pedig nem tudok ellene semmit sem tenni...

A gyomrom görcsbe rándult és éreztem, hogy egyre nagyobb gombóc keletkezik a torkomban.

Nem akarok itt lenni. Egyáltalán nem akarok itt lenni.

Megugrottam a vállamon érzett érintésre, így egyből kihúztam a fülhallgatót a fülemből és felnéztem a padom előtt állóra.

-Jajj! Ne haragudj, ha megijesztettelek. Nem állt szándékomban-nevette fel a rövid hajú lány a szája elé téve a kezét.

-S-semmi baj...-mosolyodtam el halványan és egyben idegesen is. Korlátolva érzem magam.Alig jön ki egy hang a torkomon.

-Jirou Kyouka vagyok.Téged hogy hívnak?

-[T-Teljes Név]...

-Láttam, hogy zenét hallgatsz, szóval gondoltam idejövök és megkérdezem mit-mosolygott továbbra is-P-persze csak ha nem baj!-emelte fel a kezét védekezően.Először kissé meglepődtem a reakcióján, azonban leeresztve az eddig görcsösen felhúzott vállaimat,halványan elmosolyodva válaszoltam.

-Dehogy baj.Örülök,hogy idejöttél.Én nem mertem senkihez sem oda menni-sütöttem le a fejem kínosan.

-Én meg azon stresszeltem,nehogy zavarjalak-nevetett fel.

-Dehogy zavarsz-ingattam a fejem, miközben elfogadta a felé nyújtott fülhallgatóm,majd megköszönve azt mindkét felét a fülébe helyezte.

Kedves lánynak tűnik.

Először csak a lábával kezdett el dobbantani ritmusra, azonban pár pillanat elteltével már csak azt vettem észre, hogy az ujjaival egy léggitárt penget.

-M-Mit csinálsz?-nevettem el magam kissé, ő pedig vigyorogva nyitotta ki az eddig csukva tartott szemeit.

-Szólóztam-válaszolt továbbra is boldogan-Jó a zenei ízlésed.Tetszik-helyezte vissza a tenyerembe a fekete eszközt.

-Köszönöm-mosolyodtam el halványan-Mond csak... Te tudsz gitározni?

-Honnan tudtad?-lepődött meg.

-A pengetésedből-próbáltam meg leutánozni az előző mozdulatait, azonban elrontva azt, mindketten felnevettünk.

-Megfogtál. Tényleg játszom gitáron-válaszolt végül, miközben az előttem lévő padból kihúzta a széket és felém fordulva ráült, a háttámlára téve alkarjait.

-Mióta?-lepődtem meg. Nem gondoltam volna, hogy tényleg igazam lesz.

-Hmm...Nem is tudom-dörzsölte meg a homlokát-Kiskorom óta azt hiszem-kezdett el dobolni ujjaival a fa háttámlán, azonban mikor meglátta a csodálkozó tekintetem ismét nevetni kezdett-De nem olyan nagy cucc, még egy nagyi is simán meg tud tanulni rajta, kötögetés helyett.

-Menő nagyi lehet-bólintottam tányér méretűre nőtt szemekkel,ő pedig elnevette magát.

-Az biztos.

-Ha barátkozni jöttél,már mehetsz is haza.Mi itt hősöket képzünk-csapta meg mindannyiunk fülét egy mélyebb,unott hang,így egytől-egyig mindenki az ajtó felé fordult,ahonann jött-Na.Nyolc másodpercbe telt,hogy elhallgassatok.Az időnk véges.Ezt egy értelmes diák képes felfogni.

-Ki ez?-szólalt fel valaki halkan és bár szívesen válaszoltam is volna neki,a férfi erős jelenléte miatt nem mertem.Hiszen ez Eraserhead.

-Aizawa Shota vagyok,az osztályfőnökötök-vetett jelentősség teljes pillantást az előző kérdezőre,miközben kibújt sárga hálózsákjából.Mindenki meglepődött.Nem csodálom.A férfi egyáltalán nem hasonlít arra,akit néha-néha láthattunk akció közben-Csapjunk is bele-szólalt fel hirtelen, azonban annál inkább unottabban is-Tornarucit fel és irány a pálya.

Értetlenül néztem össze a velem szemben ülő lánnyal.

-És mikor lesz évnyitó?-tátogta nekem oda,azonban én csak vállat vonva megráztam a fejem,miszerint nem tudom.

Senki sem tudta, hogy mi történt az évnyitóval.

Végül a férfi beterelt minket egy-egy öltözőbe, mi pedig értetlenül ugyan, de átvettük a tornaruhánk, aztán kisétáltunk a pályára.

Továbbra is a rövid hajú lány mellett maradtam, -hiszen ő volt az egyetlen, akivel eddig beszélgettem az osztályban-jó távol Bakugou-tól.

Miután az osztályfőnök ismertette velünk mi is lesz feladatunk, mindenki felvidult, hiszen korlátok nélkül használhatjuk a képességünket, ráadásul felmérhetjük mennyire vagyunk lemaradva osztálytársainkhoz képest avagy mennyire emelkedünk ki közülük.

Akárcsak egy gyereknap.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyian ezt gondoltuk. Ezt gondoltuk... Egészen addig, amíg a hosszú hajú, harmincas éveiben járó hozzá nem tette, hogy aki utoljára végez eltanácsolják az iskolából.

Több pletykát is egyszerre hallottam meg magam körül arról, hogy a tavalyi egész osztályát kirúgatta. Ha pedig ez igaz, abban is biztos vagyok, hogy nálunk sem hezitálna.

Nekünk, pedig semmi jogunk nincs kiakadni. Hiszen előre figyelmeztetett, pedig nem lett volna neki kötelező.

Muszáj lesz a legjobbamat nyújtanom, hiába nem tudom olyan sok mindenre használni a képességem...

Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.

A kisladba hajításnál mondjuk egyáltalán nem tudom használni a hipergyorsaságom azonban a futótávoknál bőséges előnyre teszek szert vele.

Nincs okom félni. Nem én végzem utolsónak.

Végül mindenki megkönnyebbült, mikor kiderült,hogy csupán ösztönzés céljából "ígérték" meg az iskolából való elküldésünket, azonban ezzel pontosan elérték-amit amúgy is szerettek volna-, hogy mindenki a legtöbbet hozta ki magából a vele született képességével együtt.Köztük én is.

Épp ezért vagyok itt most, ahol.

-Miért takargattad a képességedet selejt?! Először az a semmirekellő Deku, most meg te?! Mi lesz még itt?-nevetett fel idegesen-Kiderül, hogy mégsem igazi felhőkarcolók a szüleid?-váltott hirtelen gúnyosba, azonban meglátva, hogy lehajtom a fejem még hangosabban kezdett kiabálni.

Nem is tudom már mióta lehetek itt.

Az osztálytársaim már valószínűleg hazaértek és épp készülnek a holnapi napra vagy lehet még csak most tartanak az otthonuk felé, mégis sokkal jobban irigylem őket, mint bárkit valaha, egész életem során.

Egy hatalmas gombóc nőtt a torkomban a szám és a kezeim pedig remegtek. Reszkettem.

Nem mertem megszólalni, sem válaszolni, aminek hatására a szőke csak még dühösebb és még indulatosabb lett.

Ronda dolgokat vágott a fejemhez. Nagyon rondákat.

Az arcomon folyó könnyeimet nem mertem letörölni,így csak rázkódó vállal hallgattam a fiú rólam szóló káromlását és becsmérlését.

Bárcsak süket lennék.

Bárcsak veszíteném el a hallásom, hogy ne halhassam mindezt.

Hogy én hányszor kívántam már ezt... Valahogy...Valahogy mégsem teljesül be.

A fiú hirtelen tapasztotta tenyerét a homlokomra és ezzel valamennyire felemelve a fejem sikerült rápillantania az arcomra.

Azt hittem, hogy ki fog nevetni. Azt hittem, hogy még jobban kiabálni fog. Azt hittem, hogy még ennél is durvább dolgokat mond majd nekem.

De nem.

Ahogy rám nézett, csettintve egyet a nyelvével, leszedve a kezét a homlokomról zsebre vágta azokat, majd hátat fordítva egyszerűen csak elsétált.

Kissé lesokkolva néztem utána, ő pedig, mint aki csak megérezte hátrafordult és még ennél is idegesebben, a földhöz csapkodva a lábát igyekezett vissza felém. Előszedve a kezeit a zsebéből az enyém után nyúlt és belenyomva egy csomag papírzsebkendőt ismét az ellenkező irányba indult.

-K-köszönöm...-szólaltam fel halkan és egyben mértéktelenül meglepődve.

-Nem érdekelsz!-kiabálta vissza felém sem nézve.