-Akkor remélem még visszatérsz közénk, mivel nagyon érdeklődnek irántad a 'barátaim'. És helyetted is nekem kell válaszolnom, ha csak nem akarod, hogy valami hazugságot mondjak.-győzedelmesen elvigyordott, egy kacsintás kíséretében, ezzel együttesen lassan elhátrált tőlem, amire megtorppanva egész fejemmel felé pillantottam.

-Hé! Azt nem merészeled!-riadtam rá, kissé felemelve a hangom, de mintha meg sem hallotta volna mit mondtam, vállat vont és visszasétált a nappaliba, mint aki jól végezte dolgát. Ugyanebben az időben a szakácsnő is visszatért hozzám, majd elmosolyodva nézett felém érdeklődve.

-Hol is tartottunk?-tette fel kérdését, kezében egy rongyot szorongatva, amivel aztán letörölte az egyik pultot.

-Azt hiszem megyek vissza...-fejemet fogva, s keservesen sóhajtva szegény asszonyt faképnél hagytam, közben biztosra vettem, hogy nem tart százasnak a hirtelen "meggondolásom" miatt. Hála Taehyungnak..nem is volt mit meggondolni.

Visszatérve a nappaliba, ahova az imént sétált be a fiú, egy aprócska mosolyt eresztettem az ott lévő személyek felé, kik ahogy megláttak, szintén így cselekedtek. De legalább azt véltem felfedezni, hogy őszinte volt.

-Hé, Mabel! Azt hittük már TaeTaetől kell hallanunk minden hazugságot!-Jimin izgatottan lóbálta kezét, miközben végigkísérte buzgó fejével, ahogyan közéjük térek, s leülök az eddigi helyemre, Taehyung mellé a kanapéra, ki egész végig vigyorogva vizslatott. Viszont mikor én is visszatekintettem rá, azonnal ártatlanba váltott, mint aki semmi rosszat nem tett. Na persze..

-Persze eléggé ismerjük már, hogy ne higgyünk neki.-a velem szemben ülő Jungkook, gúnyosan megforgatta szemeit, amire nem tudtam nem elmosolyodni, ugyanis pontosan tudtam, hogy mire céloz, na meg én is tisztában voltam vele.

-Akkor valahogy úgy érzem, hogy én is eléggé ismerem..

[ később ]

A délutánból hamar lett este. Majd abból az következett, hogy a többiek lassan szálingózni kezdtek, ám legalább mondhatom magamról, hogy új barátokat szereztem, s egy új barátnőt, aki szintén szeret hobbiként dizájnolni egy-két dolgot. Így nem esett nehezemre már nekem is beleilleszkednem a beszélgetésekbe, mondjuk főleg, hogy a legtöbb téma felém irányult. De ennek ellenére egészen jól megvoltunk és nagyon jól éreztem magam. Főleg akkor amikor olyasmik derültek ki Taehyungról, amikről fogalmam sem voltak, ráadásul nagyon viccesek! Így kezdtem úgy érezni, hogy már nem ő az egyetlen, aki tud rólam mindent, hanem én is tudok róla egy, s mást.

Miután már Jungkook és Sangmi is elhagyták a házat, végre kényelmemre elásíthattam maga a fárasztó beszélgetések után, s kicsit kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim. Bágyadt fejjel, ám mégis boldogabban a kelleténél távoztam volna fel a szobámba, hogy elkészülődjek az alváshoz, csakhogy mielőtt még egyik lábam is feltehettem volna az első lépcsőfokra, egy a csuklómra fonódót kéz miatt meg kellett, hogy forduljak. Talán nem lepődtök meg azon, ha azt mondom, hogy ismételten olyan közel kerültünk egymáshoz, mint a konyhában a délután, mivel a fiú kicsivel közelebb rántott magához, el nem engedve engem. Erre annyira meglepődtem, hogy az összes fáradtság mi volt bennem, azonnal eloszlott, s mikor szemeibe pillantottam ez csak jobban fokozódott, azzal, hogy szívem egyre hevesebben kezdett dobogni.

-Ha van akármilyen probléma, vagy akármi ami zavar, elmondhatod nekem. Tudod, hogy könnyen átlátok másokon.-kifejezéstelen tekintettel bámult rám, mintahogyan aznap a reggeli evészetem közben, csakhogy ekkor volt valami más is benne, valami mással megfűszerezte, amit lehet csak én nem tudtam leolvasni róla. Viszont megmelengette bensőmet, s valamilyen oknál fogva egy kellemes, s hosszadalmas bizsergést váltott ki eddigi lefagyott énemben.

-Taehyung ú-...-ezt a mesés, és számomra furcsa pillanatot a szakácsnő hangja zavarta meg, mi nem messze volt tőlünk, csakhogy a következő pillanatban már el is halkult. Mivel nem teljesen realizálódott bennem, hogy mi történhetett, először csak felé kaptam még mindig sokkolt fejem, majd mikor találkozott a kettőnk tekintete, szinte azonnal elváltam a fiútól.

-Én..öm..akkor megyek..! Jó éjt!-kissé hebegve, a szavakat csak nehézkesen találva, intettem a két illetőnek, majd mit sem törődve reakciójukkal, azonnal felszaladtam a lépcsőn, s a szobámig meg sem álltam. Annyira zavarban voltam, hogy legszívesebben elástam volna magam a földbe, de ezt két okból nem tehettem meg. Mert logikus, hogy egy ember nem tudja magát elásni, a másik, meg nem volt alattam föld, ahol ezt végrehajthattam volna.

Fogalmam sem volt, hogy az elmúlt néhány percben mi történhetett, de abban biztos voltam, hogy az én arcom égett, ahhoz képest, hogy tavasz közepén járt az idő és a házban így is a légkondi ment, aminek állítólag hideget kellett volna kibocsájtania, de én ezt valamilyen okból kifolyólag nem éreztem. De inkább elhessegettem minden féle hülye, vagy logikátlan gondolatot, s gyorsan elmentem lefürödni, hogy minnél hamarább ágyba kerülhessek.

[ később ]

Azonban az éjszaka közepén mégis felébredtem, mégpedig arra, hogy kicseszett hangosan szól a riasztó a folyosóról, ami miatt nem tellett sok időbe, hogy kiugorjak az ágyamból. Néhány szükséges másodperc elteltével, mikor valamennyire észhez tértem, s hozzászoktam ahhoz, hogy már talpon vagyok, furcsán pillantottam az ajtóm felé, majd indultam meg annak irányába. Mielőtt még odaérhettem volna, előtte alig egy-két méterre megtorpantam, mikor azt véltem felfedezni ahogyan Taehyung egy pisztolyt szorongatva a kezében tör be rajta, majd csukja be maga után. Teljesen lesokkolódtam mikor megláttam a fekete, még az éjszakában is csillogó fegyvert. Nem tudtam mi történhetett ami miatt ennyire komolyra fordultak a dolgok, viszont az csak még egy lapáttal rátett az érdeklődésemre, mikor ő odasietett hozzám, s óvatosan, ám mégis szorosan átkarolta derekam, majd az ajtó mögé húz, pontosan a falhoz. Annyira közel tartott magához, hogy hátamon tisztán érezhettem, ha nem is nagyon, de mégis létező kockáit. Szívem egy ütemet kihagyott, csakúgy, mint mikor a riasztóra kellett felébrednem, viszont most már nem tudtam eldönteni, hogy a feszültség miatt, vagy miatta.

-Tae-

-Shh...-mikor megszerettem volna kérdezni, hogy mi az isten folyik, ami miatt szól a riasztó, s miért olyan pózban vagyunk amilyenbe, azonnal csitítgatni kezdett.-Valaki van a házban rajtunk kívül...-hangja iszonyat halk volt, de mivel annyira közel hajolt fülemhez, hogy még bőrömet csiklandozó lehelletét is érezhettem, mégsem tűnt annak. Nem nagyon tudtam ezmiatt sokat kiolvasni belőle, viszont annyiban biztos voltam, ha jót akarok magamnak akkor, azt teszem amit mond.

A riasztó egy rövidke idő után elcsendesedett, majd teljesen leállt, ami kissé meglepett, de nem tudtam mire kéne hogy véljem, hisz nem értettem a működéséhez. Szívem még mindig iszonyatosan dobogott, s a levegőt is szaggatottan vettem, de Taehyung jelenléte, s közelsége, ha nem is teljesen, mégis biztonság érzetet nyújtott. Az, hogy ott volt velem, valamennyire megnyugtatott és éreztette velem, hogy bármi áron is, de megfog védeni akárki is legyen az aki betört a házba. Ezt még az is bizonyította, hogy mennyire is szorosan tartott karja közt, minek gondolatától egy kissebb bizsergés járta át lényem. Persze tudtam, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy ilyen szerelmetes gondolatok terengjenek a fejemben, de egyszerűen nem nagyon tudtam másra koncentrálni, csak rá.

-Most kimegyek..viszont te akármit is hallasz, maradj itt!-egy rövid, síri csendben eltöltött idő elmúlásával ismételten fülembe súgott, ellentmondást nem tűrő hangon.-Megértetted?-kérdezte finoman, ám majdhogynem rámparancsolva, amire szó nélkül csak bólogattam, mint egy ártatlan kislány. Ezt észlelve, lassan elvált tőlem, s próbálva minnél halkabb lenni, elment az ajtóhoz. Egy utolsó pillantást vetett felém, mielőtt még elhagyta volna a szobám, majd mikor ezt megtette, hevesen dobogó szívemhez kapatam egyik kezem. Tudtam, hogy profi és egy ilyesmi biztos nem koccanhat meg neki, de mégis elfogott az aggodalom, miszerint valami baja eshet egyedül. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én segítségére lehetnék akármiben is, de valahogyan úgy éreztem, hogy ott kéne lennem mellette.

Igazság szerint annyira nem lepett meg ez az egész szituáció, azon kívül, hogy nagyon féltem. Mivel az elrablásom talán mégis durvább volt ettől, s akkor még csak egy Taehyunghoz hasonló ember sem volt körülöttem, aki megtudott volna védeni. Ráadásul egy hétig voltam bezárva, éheztetve, s megkötözve. De ez persze nem zárta ki azt, hogy ez az éjszaka nem válhat egy ugyan olyan rémálommá, mint az az egy hét. Bár abban reménykedtem, hogy nem fog és mind a ketten épségben megéljük a reggelt.

Agymenetem egy hangos, valószínűséggel pisztolyból érkező lövés zavarta meg, amire annyira megijedtem, hogy felkapva fejem, meg is ugrottam egyhelyben. Ha eddig nem lett volna rajtam elég feszültség, ekkor már biztos voltam abban, hogy elérte a tetőfokát és csak azt várta, hogy mikor csapjon le rám, ezzel ájulást okozva. Néhány pillanat eltelt, ami megint csak csendben történt. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó jel, vagy rossz jel volt, s mivel furdallt a kíváncsiság, halkan odasettenkedtem az ajtóhoz. Még én sem voltam biztos abban, hogy mire is készülök, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, így testem irányított. Óvatosan ráhelyeztem rendkívül erősen remegő kezeim, majd amilyen csendesen csak tudtam lenyomta, s vele együtt kinyitottam az ajtót.

Még soha nem írtam ilyes fajta könyvet, de be kell valljam, nekem eddig nagyon tetszik és büszke vagyok rá >< Remélem nektek is annyira elnyerte eddig a tetszéseteket, mint nekem.. C: 

(ó, is igen...még csak most lett szombat, én pedig már kirakom az új részt...rám se hederítsetek, még nem alszom xD)