-Te ki vagy..?-egy hirtelen jött ötlettől vezérelve böktem ki a szavakat a számon, egy néhány másodperces, kissé frusztráló csend után, míg ő egész végig a tekintetem fürkészte. Ahogy meghallotta hangom, először kissé meglepődött, de ezt rögtön felváltotta egy meleg, aranyos mosoly. Kissé furcsa volt, bár valahogy mégsem éreztem magam feszéjezve. De maradjunk annál, hogy közelsége ettől függetlenül is zavart.

-Talán előbb is kezdhettem volna ezzel, remélem megbocsájtasz.-kissé kínosan pislogott néhányat, miközben felállva megköszörülte torkát, amit figyelmesen végigkísértem árva tekintetemmel.-A nevem Kim Taehyung. Örvendek a találkozásnak.-felém nyújtotta látásra is óriási kezét. Nem nagyon fogtam fel mire akar ezzel a lépésével célozni, csak selytettem, ám választ, vagy akármi féle bökkenést nem kiadva cikázott tekintetem tenyere, s arca között.-Na? Felállsz?-kérdezte kedvesen, ahogyan aprót lejjebb hajtotta fejét. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy el kéne fogadnom kezét, mivel az elmúlt egy hétben eléggé elveszítettem az emberekbe vetett hitem.

Eltelt néhány másodperc. A fiú rezzenéstelenül állt előttem, továbbra is mosolyogva. Nem szerettem volna megtudni, hogy meddig érhetek el az idegein táncolva, így egy kissebb hezitálással, de végül femeletem kissé remegő kezem. Ahogyan ezt megtettem, ő finoman rászorított, de csak kellőléppen annyira, hogy talpra állíthasson.

-És téged hogy hívnak?-továbbra is szorongatva kezeim felállásom után, mélyen az enyémbe vájta tekintetét. A torkomon ott volt egy kissebb gombóc, de nem ez okozta szótlanságom, hanem a kételjek.

-Park..Mabel...-hangom hallkabb volt a szokásostól. Őszintén megvallva, féltem. Egész lényemben remegtem, akármennyire is próbáltam ellenezni magamban. Ki hitte volna, hogy pont engem, egy célokat elérő, magabiztos lányt, ilyen rövidke kis idő alatt porba tudnak nyomna és legyengíteni, annyira, hogy akár egy szék reccsenésétől is meg tudjak ijedni..!

-Örülök, hogy megismerhetlek, Mabel!-finoman meghajolt előttem akárcsak egy herceg, majd a következő pillanatban kézfejem arcához emelte és egy aprócska csókot lehhelt rá. Nem várt tettétől ledöbbentem, de ugyan abban az időm egy szokatlan bizsergés járta át testem.-Ha át szeretnél öltözni, nyugodtan megteheted a szobában, ahonnan kijöttél, de nekem nincs ellenemre az sem, ha így szeretnél maradni.-mikor realizálódott bennem, hogy mire is céloz, egy aprócsak pir jelent meg orcáimon, amitől lesütve tekintetem elfogadtam 'ajánlatát' és vissza spuriztam a helyre, ahol néhány perce ébredtem fel.

Oké...ez fura...mintha álmodnék! Lehet..tényleg meghaltam? Vagy kómában vagyok? De ez túl valóságos, hogy álom legyen!

Miközben a nem normális szituációmon agyaltam, kinyitottam az egyik szekrényt ami a leginkább tűnt gardróbnak és szerencsémre tényleg találhattam ott néhány ruhát az én méreteim körül. Meglepetésemre egyik sem volt kihívó, vagy lettek volna kivágásaik rajta. Sokkal inkább voltak majdhogynem egyszerű, hétköznapi ruhák. Ezek közül csak előkaptam egy egyszerű fehér pólót, és egy farmert. Becsukva a szekrény ajtaját, a rá felszerelt tükörbe lestem, hogy megtanulmányozzam magam. Egy hétig éheztettek, így nem csoda, hogy meglátszott rajtam az a néhány kiló amit elvesztettem. Mondjuk nem volt vele problémám, jobban néztem ki, de nagyon éhes voltam. Az arcomon található volt egy-két nem oda illő lila folt, ezzel kissé eltorzítva azt, de nem tudtam mit tenni ellene.

Most vissza kéne mennem?

Kérdeztem saját magamtól, ahogyan a pólóm igazítgattam, bár fogalmam sem volt miért, mivel semmi baja nem volt, s teljesen egyenes is volt, mintha csak akkor vasalták volna ki. Egyáltalán nem voltam biztos magamban, vagy a körülöttem lévő környezetben. Minden olyan furcsa volt, s olyan hirtelen történt. Akárcsak egy álom, de ezt már az imént letisztáztam magammal, egy próba kiséretében is. Viszont ez nem tántorított el az elrablásom utáni fogjuk rá első célomtól, miszerint enni szerettem volna. Így tehát ismételten kimentem a szobából, egy fokkal mondhatni magabiztosabban, de a haladásom minden egyes pillanatában kerülgetett a síró görcs.

Ártatlanul végig sétálva a lépcsőn, min az előbb elakadtam, most sikeresen eljutottam a nappaliig, a név szerinti Taehyungot keresve tekintetemmel, ám nem találtam sehol, így gondoltam körül tekintekintek és szerzek magamnak kaját. Szerencsés személyemnek hála, pedig hamar megtaláltam a konyhát, amire egy fokkal feldobódott a hangulatom, s ezzel besiettem a helyiségbe. Csakhogy ott egy szakácsnő főzöcskézett egymagában, ami váratlanul ért, így mikor megláttam őt, majd ő is engem, mindketten ledöbbenten meredtünk a másikra.

-Áá! Felébredtél!-ahogy realizálta, hogy előtte állok, mint a fába szorult kis egér, rögtön mosolyra konyultak az ajkai.-Remélem kényelmes volt az ágy! És ahogy elnézem a ruhák is jól állnak.-tetőtől talpig végigmérte satnya kinézetem, min mondhatni csak a ruhák voltak szépek, s egyenesek, ellenben hajam kissé szanaszét állt, mint egy bokor és az arcom mint egy nyomott palacsinta mutatta be személyem be a nőnek.-Gondolom enni jöttél és ez miatt nem is kell aggódnod, pont most lettem kész mindennel! Addig ülj le, én pedig hívom Taehyung urat!-nyelve pergett, akár csak egy propeller, közben kezeivel sem tett másképp, septében leültetett a szokásostól nagyobb asztal egyik székére, majd elviharzott.

Tetetlenül, s bambán bámultam a nő után, kin ha nem lett volna egy konyhai kötény biztosan nem tudtam volna megmondani róla, hogy egy szakács és azt gondoltam volna, hogy talán őt is 'megvették'. Bár ez a lehetőség még elég erőssel fennállt a fejemben, de nem is ez szémíott számomra, sokkal inkább az, hogy én kijussak onnan, amilyen gyorsan csak tudok. Ekkor pedig ott volt a lehetőség, ám nem voltam biztos magamban. Nem tudtam hol vagyok, miért koreaiul beszélnek hozzám, ki az jól kinéző fickó akivel találkoztam az előbb és még sok más hasonló megválaszolatlan kérdés lebegett a szemeim előtt, mik visszatartottak attól, hogy akár egy lépést is tegyek akármilyen kijárat felé.

-Pont időben az ebédhez! Remélem nem vártál sokat!-hallottam meg magam mögül egy az előbb hallott mély hangot, majd vettem észre mellettem elsétálni nem olyan rég látott talán velem egy idős fiút. Hangjától kicsit összerezzentem, ugyanis nem számítottam arra, hogy ilyen váratlanul felbukkan. Az asztal másik felében kikészített evőeszközök s egyebek elé leülvén, még számomra is aranyos mosolyát megvillantotta, ahogyan tekintetembe véste az övét. Kezeim ismételten elkezdtek remegni az asztal alatt, a bennem termelődő adrenalinnak volt hála, mi a sok stressz következtében jött elő. Nem is az volt a problémám, hogy féltem volna a személytől, hanem az, hogy mire volt képes. Odáig már eljutottam, hogy gazdag és még egy magam fajta, per pillanat nadrágjába beszart lányt is képes megvenni a netről. Elgondolásaim szerint pedig biztosan a darkwebre lehettem feltöltve, ami még ilyesztőbb, mivel ha őtt keresgél ilyen embereket, lehetséges, hogy feltevéseimnek igazat ad rá a pszichopata jelző.-Gondolom sok minden van amit megszeretnél kérdezni. És én nem is hátráltatlak ebben. Nyugodtan kérdezz amit akarsz!

Agyam kettő opciót dolgozott ki a mondatok hallatán. Vagy bele kezdek a már réges régen összeszedett, többszáz kérdésbe és lehetséges, hogy lepuffant ez miatt, mivel pont ezt tervezi ártatlan maszkja alatt, vagy. Belekezdek a kérdésekbe, végighallgatja és válaszol rájuk, után nyiffant ki engem. Persze abban sem voltam biztos, hogy igazat fog nekem mondani, vagy telenyomja a fejem hazugságokkal.

-Nyugalom, Mabel. Nem kell félned, mostmár biztonságban vagy és elhiheted nekem, én nem foglak bántani.-mélyen, s magabiztosan kétségbeesett szemeimbe nézett, ezzel egy fokkal megnyugtatva és el is hitette velem, hogy nem lesz itt semmi baj, ám a magabiztosságom ezzel nem tudta nagyon visszaadni. Egyszerűen képetelen voltam ennyire bízni egy aznap megismert emberbe, főleg, hogy volt a "gazdám" aki megvett. Egyáltalán mennyiért vehetett meg?-Ha szeretnéd, mesélek előbb én magamról, aztán meglátod, hogy van-e még kérdésed. Rendben?-nagyon kecsegtető volt az újjonnan felhozott ajánlata, amire valamilyen oknál fogva kissé megkönnyebbültem. Néhány másodpercig csak hezitáltam, továbbra is tartva a szemkontaktus, majd mivel úgy gondoltam nincs ezzel semmi veszteni valóm, úgyhogy rá bólintottam.-Rendben. Akkor kezdem az elején. A nevemet már úgy is tudod, de az álnevem még nem. Egy titkos ügynökséghez tartozom, ahol a V nevet kaptam és hozzám hasonló emberek dolgoznak ott. A legjobbak között is a legjobbak. A nevét nem árulhatom el neked, ám annyit igen, hogy mi csakis a jót szolgáljuk és ahol csak tudunk, segítünk. Így kerültél te is hozzám. A darkwebre felkerült képedet szerencsére én voltam az első aki meglátta, így igaz nem olcsó áron, de jólétemnek hála, megtudtalak venni és még az egyik elrablód is sikerült ennek hála elkapni. Ám per pillanat nem otthon vagy, még csak az országod közelében sem, amit valószínüleg már te is tudsz.

Hellóka gyerekek! Előbb terveztem hozni ezt a részt, viszont kiment a fejemből, de mivel a Jungkookos könyvemenél is kellett publikálnom egy másik részt, hála istennek ez is az eszembe jutott. Remélem eddig tetszik számotokra a könyv c: Még nem nagyon írtam ilyen fajtájú/témájú sztorikat, viszont nekem nagyon tetszik amit eddig összedobtam és amilyen ötleteim vannak a közeljőben, megvalósításra várva.