Reggeli nyugalmam megtörője még csak nem is a nap sugarai voltak, vagy akármilyen zavaró fény, hanem a mellettem lévő üres hely, amit elsőre igazság szerint én sem értettem, hogy miért hiányoltam onnan akármit is. De aztán röpke néhány másodperc alatt minden eszembe jutott, eközben végigjátszódva a szemeim előtt. Egy érthetetlen okból kifolyólag halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogyan a csupasz plafont bámultam fejem felett. Lehet már nagyon az agyamra ment ez a hirtelen jött furcsa élet aminek közepébe csöppenve már azt is elfelejtettem, hogy majd egyszer haza megyek. És fogalmam sem volt, hogy miért tart nekik ez ilyen sokáig, de legbelül, magamban azt kívántam, hogy ne a közeljövőben essen erre lehetőség.

Fáradalmasan kikecmeregtem az ágyból, s mivel valamilyen oknál fogva hidegebb volt még a házban is a hőmérséklet, gondoltam elcsóram az ágy végében elhelyezkedő sértetlen pokrócot, mi nem volt se vastag, mint egy bunda, se túl vékony mint egy hajszál. Így tökéletesen beleburkolództam, s egy reggeli krumpliként battyogtam ki a fiú szobájából. Persze nehogy azt higgyétek, hogy fittebb voltam, mint egy sportoló és éltevidáman ugrándoztam le a lépcsőkön! Ennek a szöges ellentéte voltam, azzal a különbséggel, hogy még valamennyire tudtam mozogni. A nappaliba belestem, hogy megtudjam nézni hány óra, ám mikor beértem, furcsa mód üres volt, pontosabban betörő mentes volt a helyiség, s makulátlan. Pedig ahogyan elnéztem az időt, még csak nyolc órát ütött a falon helyezkedő tárgyacska, mi annyit jelentett, hogy a takarítónő nem rég érkezhetett. Na meg azt is, hogy én kicseszett korán ébredtem.

Talán túlságosan nagy hatással van rám a fiú?

Miközben ezt az egy kérdést végigpergettem a fejemben, észrevettem egy aprócska cetlit a szoba közepén elhelyezkedő asztalon, minek láttán, érdeklődve, s kissé összeszűkített szemekkel totyogtam oda. Nehézkes volt szemüveg nélkül elolvasni és még a kiszúrása is nehéz volt.

"Jó reggelt álomszuszék! Remélem lesz elég energiád elvánszorogni a másik lépcsőhöz :)"

Ez a rövid kis üzenet virított a lapon, s mikor elolvastam azonnal az említett hely felé vetettem tekintetem. A másik lépcső igazság szerint csak egy-két vendég, meg más dolgokra használt szobákhoz vezetett, mint például edzőterem. De nem érettem, hogy mire is célozhat azzal, hogy csak a lépcsőhöz menjek, amikor is nem volt mellette, vagy körülötte egy ajtó sem. De tévedtem. Ugyanis mikor odaértem, az egyik képen egy másik cetli helyezkedett, pontosabban ragadt rá az ott lévő bekeretezett képen.

"Emelj fel. De ne engem, te lüke, hanem a képet!"

Akármennyire is voltam elképedve a velem folytatott kis játszmája miatt, nem tudtam nem elmosolyodni az utóbbi mondatra. Hihetetlen, hogy kora reggel is képes volt hülyeségeket csinálni. Ám ettől többet nem is gondolkodtam, tettem amire kért, s mikor felemeltem az említett tárgyat, egy fekete gombbal szembessülhettem, minek felülete csak az én ujjamra várt. Ahogyan ezt megtettem, hirtelen felcsendült valahonnan egy hang.

-Üdvözlöm, kedves Mabel!-ijedten, s egyben ledöbbenten tekintettem körül, hátha valaki mögülem vagy valahonnan a helyiség egyéb feléből szólíthatott meg, bár a robotikus hang ezt teljes mértékben kizárta, hisz senki nem tudna ennyire monoton s számítógépes hangon beszélni.-Taehyung úr már bent várja önt!-ahogyan újjabb mondata is elhallatszott, hirtelen egy nem túl hangos, ám nem kellemes recsegés hallatszott a mellettem elhelyezkedő könyvespolctól, mi ugyan abban a pillanatban magától elmozdult, akárcsak egy ajtó. Nem kellett nekem több, azonnal megindultam az átjáró felé és nagy csodálattal léptem át a küszöböt, majd véltem felfedezni egy liftet.

Miközben haladtam lefele, teljesen izgatottan tekintgettem össze-vissza, viszont nem is volt ott bent semmi, amit tudtam volna figyelni, csak egy-két gomb, meg a kijelző, ami azt mutatja, hogy le vagy felfele haladok. Megérkezvén az adott szintre, kitárult előttem az ajtó, s egy csodálatos, gépekkel, s egyéb kütyükkel teli helyiség tárult elém. Persze ezen kívül volt ott még egyéb dolog is, de az előbbiek sokkal jobban megragadták a figyelmem, na meg az, hogy milyen óriási is a hely. Majdnem mint az egész ház.

-Jó reggelt álomszuszék!-a szoba, vagy terem, vagy akárminek is lehetett azt nevezni egyik feléből Taehyung folyamatosan közeledő hangja csendült fel, mi automatikusan magára vonta csillogó, s elképedt tekintetem.

-Ezt már egyszer leírtad.-egy apró, gúnyos mosoly jelent meg az arcomon, mikor néhány pillanat után megállt előttem, csakhogy neki inkább egy kedvesebb mosoly hevert az arcán. Először alaposan végigmért, tetőtől talpig, s néhány fura pillantást vetett beburkolódzott lényemre, de látszólag nem volt baja vele. Ajánlom is!-Na és mennyire unalmas vagy!-csattantam fel hitetlenül, de meg nem vártam volna, hogy reagáljon, azonnal folytattam.-Komolyan? Egy könyvespolc?-kissé oldalra döntve kobakom, amolyan "most tényleg?" kifejezést vágva tekintettem fel ledöbbent arcára. Mikor végigért agyában, hogy mit kérdeztem, egy hitetlen nevetésben tört ki, közben nekidőlt a mögötte lévő asztalnak.

-Senki sem gondolná, hogy pont egy ilyen elavult trükkel rejteném el a bunkerom.-hanyagul vállat vont válaszadása közepette, majd összekulcsolta maga előtt a karjait ahogyan körbetekintett a helyiségben.

-Jó az érved!-bólogattam elismerően, s beletörődve veszteségembe, majd megigazítottam magamon a takarót, minek minden egyes részletét megvizsgálta, mint ahogyan én azt, ahogy ő ezt végig nézi. Filozófia.

-Na és neked milyen jó érved, vagy mondjam inkább kifogásod van az mellett, hogy elloptad a takaróm?-gúnyosan elvigyorodva mélyen szemeimbe nézett, míg elgondolkodó arcom fürkészte. Pontosabban azon kellett elgondolkodnom, hogy mi lenne erre a jó kifogás, de persze maradtam csak az igazságnál, az is elég jó kifogás.

-Hideg volt ééés...puha ez a pokróc!-próbáltam minnél hitelesebb bociszemeket vágni, ahogyan vállat vontam és kissé jobban belebújtam az említett tárgyba. A fiú ismételten, hitetlenül felnevetett, majd maga mellé eresztette kezeit. Ekkor vettem csak észre, hogy hosszúkezes pulcsiját is feltűrte egésszen könyökéig, ami számomra nagyon furcsa volt, hisz én még így is fáztam valamennyire.

-De várj. Azt mondod hideg van? Pedig több, mint huszonöt fok van bent a házban...-tekintete azon nyomban átváltott értetlenkedőbe, s miközben összevonta szemöldökeit, eltolta magát az asztaltól, hogy közelebb kerülhessen hozzám.-Beteg vagy?-kérdésére nem hagyta, hogy válaszoljak, abban a pillanatban felemelte egyik kezét és tenyerét a homlokomhoz érintette.-Lázas vagy.-kijelentésére már én is egy kissé ledöbbentem, s valamilyen oknál fogva csak ebben a pillanatban éreztem meg, hogy mennyire is gyorsabban dobog a szívem, majd ezzel egyetemben valamiért melegebb lett a helyiségben.-Na akkor most szépen visszamegyünk!

-De még csak körbe sem néztem!-azonnal belekezdett akadékoskodásom rögtön leintette azzal, hogy ahonnan az előbb kijöttem, most visszatolt oda, magával együtt. Kissé csalódott voltam, persze magamban és a hülye, semmiből jött hirtelen megfázásomban, ami arcomon is eléggé feltüntettem azzal, hogy szomorúan lebiggyesztettem az ajkaim.

-Majd máskor megnézed, de most nem vagy ehhez elég kompatibilis!-megnyomva egy gombot, az ajtó becsukódott előttünk, majd már meg is indultunk felfel.

-Hé! Én nem vagyok egy tárgy!-megsértődve tekintettem felé, ráadásul teljesen ledöbbenve, hisz úgy beszélt rólam, mintha egy számítógépről mesélne valamit. Persze láttam arcán, hogy nem gondolta komolyan és csak szórakozott, de azért muszály volt duzzognom rajta, ha már idáig elcsalogatott a hülye kis cetlijeivel, majd mind hiába volt az egész, mert semmit nem tudtam megnézni. Legalábbis csak nagyvonalakban.

-Nem is mondtam, hogy az vagy.-egy apró pillantást vetett csak felém, közben le nem szakadó vigyorral. Szikrákat szóró tekintetemmel méregettem őt, hátha feltudnám valahogyan gyújtani, de persze nem jártam sikerrel. Na meg úgyis túlélte volna, hisz egy profi ügynök. Tch..

A lift ajtaja kitárult, s nekem nem kellett többet időznöm mellette, megindultam kifele, ám ekkor megtorpantam, mivel nem ugyan oda érkeztem ahonnan beszáltam néhány perce. A fiú szobájában kötöttem ki furcsa mód, mi nem kissé lepett meg. Mielőtt még megkérdőjeleztem volna, hogy ezzel mégis mit akart elérni, ami nagy valószínűséggel így sem esett volna meg sokkban lévő lényem miatt, meghallottam ahogyan felém sétál, majd győzedelmes vigyorral az arcán elébem lép.

-Mivel elloptad a takaróm, nem ártana visszaszolgáltatni. Vagy akár maradhatsz itt is én pedig elmegyek.-gúnyosan előrébb hajolt arcomhoz, amire kissé hátra kellett, hogy hőköljek. Kitágult szemekkel bambultam bele az övéibe, mitől ismételten egy hosszadalmas szívrendellenességet okozott számomra. Azonban néhány másoperc múlva, mikor sikeresen összeszedtem magam, hogy ha a torkomban való gombóccal, de akkor is megszólalok, elment mellettem, s visszasétált a "lifthez".-Az ajtó zárva van. Úgyhogy jó szórakozást!